Akik feladják a szöveget - Súgótörténet szemle

Nehéz szakma. Nem ismerjük őket, pedig sokszor rajtuk múlik az előadás sikere, és a társulatok életének is fontos szereplői. Történetek Petőfiről, a leghíresebb súgóról, színészi bakikról és a legrosszabb helyen vizelni kezdő színpadi lóról - a Magyar Narancsban. Szemléztük az írást.

Részlet a Magyar Narancs cikkéből:

"Ha egy színész lemegy a színpadról, a következő jelenetéig azt csinál, amit akar. De én soha nem engedhetem el magam, mert valaki mindig ott marad nekem a színpadon - mondja Tarr Mari, aki 55 éve a Madách Színház súgója, a szakma legendája. - Volt olyan kolléganőm, aki előadás közben sálat kötött, de amikor a színész lenézett rá, frászt kapott, mert tudta, hogy nem az ő szövege jár a súgó agyában, hanem az, hogy két sima, egy fordított." Mégis, hiába van ott a súgó az összes előadáson, a közönség többnyire mindössze két dolgot tud róla: hogy munkahelye a súgólyuk, legfőbb feladata pedig a színészek kisegítése, amikor előadás közben elfelejtik a szövegüket.

TarrMari

Tarr Mari

Az első magyar súgó, akit megemlítenek a krónikák, egy bizonyos Jakab Mihály volt, aki 1792-ben gazdagította a pesti magyar társulat apparátusát - az ő feladata volt a súgáson kívül a díszlet, a kellékek, a ruhatár és a könyvtár felügyelete is. Sokszor pedig a fiatal, kezdő színészeket küldték a deszkák alá a szövegkönyvvel - így járt a szakma valaha volt legnevesebb alkalmi képviselője, Petőfi Sándor is, amikor 1843-ban a székesfehérvári színtársulatnál megbetegedett a súgó. A színház rendezője, aki az elbeszélések szerint utálta dicső költőnket, a társulat tagját, őt bízta meg a nemes feladattal. Petőfi ettől olyan éktelen haragra gerjedt - mondván: ő a deszkák másik oldalán kíván sikereket elérni -, hogy csak az igazgató tudta lecsillapítani.
Aztán ahogy teltek az évek, a huszadik század második felére a kizárólagos férfiszakma átalakult kivétel nélkül női szakmává; Tarr Mari szerint talán azért, mert a jó súgó két legfőbb erénye a ritmusérzék és az empátia: "A ritmus tekintetében az urak is tökéletesek, de az empatikus készség már döcög egy kicsit." "A szövegmondás ritmusából lehet tudni, ha a színész elbizonytalanodik, az empátia pedig ahhoz kell, hogy érezzük, hol van szó valóban bizonytalanságról, hol pedig művészi szünetről, egy új ötlet megvalósításáról" - magyarázza Ádám Dorottya, a Vígszínház súgója. Tarr Mari egy történettel szemlélteti, miről is van szó. "Egyszer egy kecskeméti vendégjátékon Trokán Péternek csak a feje búbját láttam, mert egy hatalmas karosszékben ült, háttal nekem. Egyszer csak rántott egyet a fején és a vállán, én pedig azonnal megszólaltam. Az előadás után megkérdezte, hogy miért. Mert az előadásban nincs benne ez a mozdulatod, feleltem neki, ez önkéntelen volt, az agyad, a lelked üzent vele valamit."

adamdorottyaÁdám Dorottya

Az ilyen történetek mindazonáltal nem mindennaposak - mert a közhiedelemmel ellentétben a súgók munkájuk nagyobb részét a próbafolyamat alatt végzik. Az olvasópróbán ők is megkapják a szövegkönyvet, amit az első próbákon a színészek egy percre sem engednek ki a kezükből; amikor viszont már anélkül próbálnak, eleinte értelemszerűen még meglehetősen sok szöveget kell nekik "feladni". "Színészként dolgoztam már olyan súgóval is, aki állva, mászkálva súgott, és a járása irányával is segítette a színészt, emlékeztetve arra, hogy az előző próbán épp merre ment, mikor ült le és állt fel" - emlékszik vissza Máté Gábor, a Katona József Színház színésze, rendezője és igazgatója. A színészek sokszor kérik meg a súgót arra is, hogy segítsen nekik szöveget tanulni, és van, hogy egy hirtelen beugrás előtt afféle korrepetálásra van szükség. "Ha elakadnak valahol egy szövegben a tanulás során, próbálok valamilyen fogódzkodót adni a színészeknek. Legutóbb az "elképesztő" szóval volt probléma; akkor azt mondtam a színésznek, gondoljon arra, hogy eközben a partnere arcát, a "képét" fogja" - avat be a trükkökbe Ádám Dorottya.
Aztán az előadásra többnyire már mindenki megtanulja a szövegét, ami már csak azért sem árt, mert - Dévai Balázs, a Bárka színészének elmondása szerint - kisebb játszóhelyeken lehetetlen észrevétlenül súgni, így a stúdiókban legfeljebb a jelenetben szereplő többi színész tud mentőövet dobni a fuldoklónak. (...)

"Ha a díszlet és a fal közötti kis résben, a portálban ülök, vigyáznom kell, hogy ne emeljem egy bizonyos szögnél magasabbra a lábam, mert belóg a színpadra. Végig fogni kell a vastag szövegkönyvet, közben pedig a hátam mögött karattyolnak a táncos lányok, aztán mellettem rohannak be a színpadra. A súgólyukba pedig egy kis vas tyúklétrán kellett bemászni. Sosem volt egy kényelmes szakma a miénk" - sóhajt Tarr Mari. És az olyan városi legendákról, mint a lehető legrosszabb helyen vizelni kezdő színpadi ló esete, még nem is beszéltünk. Vagy akár a régebbi idők tévéjátékairól: volt, hogy egyenes adásban közvetítették a műsort, a súgónak pedig úgy kellett segíteni a szövegüket kevéssé elsajátító színészeken, hogy a kamera még véletlenül se mutassa; vagyis az ágy alatt kúszva, az íróasztal alá bújva.

Folytatás és részletek a Magyar Narancsban