Emléktáblát avattak Horvai Istvánnak - Színészek koszorúzták

Emléktáblát avattak pénteken Horvai István kétszeres Kossuth-díjas rendező tiszteletére Budapest XIII. kerületében. Az emléktáblát annál a háznál - a Tátra utca 12/a előtt - avatták fel, ahol az érdemes és kiváló művész, a Vígszínház egykori igazgatója élt és alkotott - közölte a színház.

Az eseményen részt vettek volt tanítványai, kollégái: a többi között Takács Kati, Marton László, Murányi Tünde, Tahi Tóth László, Cserna Antal, Hegedűs D. Géza és Gálffi László. Koszorút helyezett el Tóth József, a XIII. kerület polgármestere és Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatója.

horvai

Horvai Istvánról:
A rendező 1922. december 15-én született Szegeden. A helyi Tanárképző Főiskola hallgatója volt 1941-től 1944-ig, közben 1942-től 1944-ig Both Bélánál tanult rendezést. A szegedi Fiatalok Kamaraszínházának lett a rendezője 1945-ben, majd a Magyar Színházhoz került, 1947-től pedig egy évadon át a Nemzeti Színház tagja volt. 
A leningrádi (ma: Szentpétervár) színházi intézet aspiránsaként dolgozott 1948-49-ben. Hazatérése után az Úttörő Színház rendezőjeként, majd főrendezőjeként, 1951 és 1957 között a Madách Színház igazgatójaként tevékenykedett. Azt követően két-két évadot a miskolci és a Fővárosi (ma: Budapesti) Operettszínházban dolgozott. 
Horvai István 1962-től volt a Vígszínház rendezője, 1979 és 1985 között igazgatóként irányította az intézményt. Főbb rendezései közé tartozik például Csehov Három nővér, Ványa bácsi, Platonov és Sirály című műveinek színre vitele, O'Neill Eljő a jeges és Utazás az éjszakába, Örkény István Rózsakiállítás, Csurka István Házmestersirató és Deficit című darabjának bemutatója, Spiró György Az imposztor és Kornis Mihály Körmagyar című művének színpadra állítása.

horvaiinDavid Borovszkij  díszlettervező és Horvai István megbeszélése

1982 június - Riportrészlet Horvai Istvánnal:

Horvai István: Most hatalmas krokodilkönnyeket hullatnak, és Várkonyi nagyságát emlegetik, de ha visszalapozna a sajtóban, látná, hogy sokkal több becsmérlést és elítélést kapott életében, mint dicséretet. A színházvezetésről, rendezésről, nem is szólva a filmjeiről ... Én itt éltem vele végig majdnem húsz évet, és magunkban mindig pontosan tudtuk, hogy mit ér a színház és a munkánk. Ami engem illet, egész életemre vonatkozóan szeretném leszögezni, hogy mindig magamban próbálom kutatni, hogy mikor jó, amit csinálunk, és mikor rossz. Vagy mikor közepes, ami mindkettőnél rosszabb ... Visszatérve a profilra, az nyilvánvalóan a munkában alakul ki. Különböző vágyaknak az összehozása és megvalósítása folyik, miközben a vágyaknak egyes ágai kiterebélyesednek, mások elhalnak. Ebben benne van minden, a társulat összetétele, a darabok, és az egész célja: a közönséggel való találkozás. Ezen belül pedig az, hogy mindjobban szélesedjen a közönség meghatározó rétege.

- A színház nézőtere a pesti színházak közül talán a legnagyobb; ez is egyike a meghatározó tényezőknek, nem?

Horvai István: Sőt, az egyik legfontosabb. Nézzük csak az adatokat: a Vígszínház befogadóképessége ezeregyszázötvenkettő, még az Operetté is csak kilencszáznyolcvan- egy, a Madách nyolcszázharminc, a Nemzeti hatszázhetvenegy, a József Attila hétszázöt, a Thália hatszáznegyvenkilenc. Itt majdnem annyi néző ül egy este, mint a Tháliában és a Nemzetiben együtt. Nem lehet nem gondolni arra, hogy mekkora nézőtérnek játsszunk, mert nyolcvan százalékra van tervezve a látogatottság. Es mivel a szabadjegyek már eleve nincsenek benne ebben a számban, ez a nyolcvan nyolcvanötöt vagy nyolcvanhetet jelent - ezen felül jutunk többletbevételhez. A háború előtt egyébként lényegesen magasabb helyárak mellett -harminc százalék fölött már „nyereséges" volt a színház. Amikor műsortervet készítünk, ennek a színháznak a többinél sokkal nagyobb gondja az, hogy ne játsszon üres házak előtt. A kettősség abban van, hogy egyrészt mindig meglepetést akarunk okozni a nézőnek, új és új helyzet, új és új előadások elé állítani, másrészt mindezt oly módon, hogy ne ürüljön ki a nézőtér. Bár időnként azt olvasom, hogy mindent megteszünk az ellenkezője érdekében....

horvaiistvan

- A Vígszínház profiljáról beszélve sokszor említik a színház hagyományait.

Horvai István: A régi Vígszínház profilja eléggé közismert, de idealizálásáról azért érdemes mondani valamit. Mi magunk, amikor ünnepségeken erről beszélünk, rend-szerint az érdemeket soroljuk. Az új magyar írók fölfedezése - Molnár, Lengyel Menyhért, Bródy, Heltai, Szép Ernő, Szomory és mások - hervadhatatlan érdem. Az értékes korabeli modern írók színrevitele - például Csehov - szintén hervadhatatlan érdem. Az együttes játék, a jó értelemben naturalista, hiteles játék létjogosultságának elismerése és elismertetése a szavalással szemben, nagy színészegyéniségek kiemelése együttes munkában - szintén hervadhatatlan érdem. Emögött persze van egy óriási limonádétömeg, sok silány darab - aminek a behozatala abból a szem-pontból részben szintén érdem, hogy új játékot, új stílust jelentett, s az akkori pesti polgárság nagyon „vette". Annak a Vígszínháznak a profilja, amit Ditrói Mór csinált, s amit aztán bizonyos korrekciókkal, a polgári értékek fele menve folytatott jób Dániel - egészé-ben közismert. A színház újjáépítése után a profil alaposan módosult - a múlt, főként kívülről, rendszerint átokként szerepelt. Ekkoriban több irányban is folytak kísérletek a színházban; különböző színházi vezetők és tendenciák fémjelezték ezt a korszakot.

- Ha ilyen nagy a nézőszám, honnan veszik észre a bukás'?

Horvai István: Az a legjobb kontroll, ha egy művészeti vezetés vagy egy művész saját maga meg tudja ítélni az alkotást. Ma már csak ebben az ítéletben hiszek igazán. Az ember önvizsgálati képessége az egyetlen lehetőség arra, hogy megújulhasson, és amit rossznak lát, azt kiirtsa, amennyire tudja". 

Forrás: Színház.hu, Színház