Pogány Judit Kecskeméten fog játszani

Egy Utrecht környéki németalföldi faluban játszódik a Katona József Színház új darabja, Az eltört korsó, melynek próbái a napokban elkezdődtek.

"Civilben én rejtőzködő, zavarban lévő ember vagyok, ami inkább a Gizára hasonlít, a szélsőséges érzelmi életem pedig inkább az Orbánnééhez hasonlít". (Pogány Judit)

A legnehezebbre készülnek

"Heinrich von Kleist darabja egyike a legnehezebb vígjátékoknak" – emelte ki az olvasópróbán a rendező, Forgách András, akinek nevéhez fűződik a mű fordítása. "A szerző egy rézmetszetet látott meg Svájcban, aminek a címe Az eltört korsó volt. Kleist fogadott a barátaival, hogy írnak róla egy-egy művet. A fogadást végül Kleist nyerte meg" - tette hozzá a rendező.

proba

Az eltört korsó a 18. századi Németalföld világát idézi humorral és remek karakterekkel fűszerezve. A történet szerint egy napon Walter, a törvényszéki tanácsos látogat el a faluba, hogy személyesen is meggyőződhessen az igazságszolgáltatás törvényes menetéről. A panasznapon Márta asszony bevádolja Ádám bírónál a lánya udvarlóját, Ruprechtet, hogy az eltörte régi, becses, nemzedékről nemzedékre öröklött korsóját. Ám a fiú tagad, az asszony lánya, Éva pedig hallgat. A szemtanúk vallomásai alapján az ügy egyre bonyolultabbá válik, és a megválaszolandó kérdések csak szaporodnak. Vajon ki látogatta meg Évát azon az estén, amikor eltört a korsó? Hol vesztette el Ádám bíró a parókáját? Miért nem tesz vallomást Éva? Természetesen a történet végén fény derül az igazságra is.

A darabban Brigitta asszony szerepében Pogány Judit Kossuth-díjas színésznőt láthatja majd a kecskeméti közönség. Kőszegi Ákos és Szemenyei János nagyszerű kettősét a nézők már megismerhették az Amadeusban. A páros most Bognár Gyöngyvér, Körtvélyessy Zsolt, Zeck Juli, Jablonkay Mária, Ferencz Bálint, Porogi Ádám, Krajcsi Niki és Farkas Ádám társaságában bizonyíthat újra. A bemutató 2012. február 24-én, este 7 órakor lesz a Nagyszínházban.

poganyjuditkep

A többértelműségek drámaírójáról

(...) más klasszikusok esetében a szerzői észjárás nem annyira absztrakt, és nincs annyira terhelve belső feszültségekkel, mint Kleistnél. Azt, hogy mi a csehovi dramaturgia lényege, nem feltétlenül szükséges előadásról előadásra radikálisan újragondolni; megszólaltatása, a költővel szólva, „program, nem probléma". Az, hogy Caragiale színpadi nyelvezetéből miképpen következnek színpadi gesztusok, ismét csak megoldásra, nem pedig megfogalmazásra váró feladat. Schillernél, aki a színpadi gondolkodás elvontságában talán a legközelebb áll Kleisthez, az eszmények és persze a nekik formát adó retorika jelentik a problémát, nem pedig az, hogy az egymásnak feszülő eszmények viadalát a maguk síkján le kell vezényelni. Kleistnél viszont nem egy síkon zajlik a színpadi történés, hanem éppenséggel az történik, hogy a különböző síkok viaskodnak egymással. Kleist ugyanis, noha Schillernél jóval kíméletlenebb elvontságra kényszerítette gondolkodását (s ez valóban ad valami - a maga idején nyilván riasztó és visszataszító - barbár jelleget színműveinek), mégsem olyan egyértelműen „fejjel ír", mintaStuart Mária szerzője; az ő mondatainak - és persze figuráinak is - „van teste", még ha ezeket a nyelvi és emberi testeket nem tartjuk is tetszetőseknek.

kleist

Annak, hogy egy Kleist-előadás mégis tetszik, egyikforrása - kellő rendezői és színészi koncentráltság esetén - éppen e kissé torz (és ezért nagyon esendő) nyelvi- személyi testiség felismerése, illetve rendezői felismertetése.

Kleist a többértelműségek drámaírója; ám e többértelműségek értelmezése nagyon is szűk térben mozog (éppolyan szűk térben, mint maguk a szereplők); az értelmezés a szerző által, ha nincs is előírva, de mintegy előre van programozva. A szerző okos, vagyis éles az elméje, ám ezzel az éles elmével leginkább csak metszeni és hasogatni tud; s mindegy, hogy fát vagy szőrszálat: e hasogatásban olyan makacsságot tanúsít, amely mára butasággal határos. Ez a tárgyat és jelentést ki-beforgató, csökönyös butaság (amelyet viszont egy részvétlen és kifürkészhetetlen, éles ész irányít) határozza meg Kleist hőseinek minden szavát és megnyilvánulását. Ez ad minden színművének egyfajta kivédhetetlen vontatottságot és nehézkességet (ami Az eltört korsó esetében, vígjáték lévén, különösen szembeötlő), egyszersmind azonban annyi mélységet és belső energiát is ad, hogy ezáltal - kissé leegyszerűsítve, de nem alaptalanul - zsenialitásnak is lehet nevezni. Ugyanakkor ez az, ami lehetetlenné teszi, hogy Kleist életműve olyan kihívást vagy tápot adhasson a tetszőleges interpretációknak, a játékos önkénynek, mint Shakespeare-é vagy akár - közelebb lépve Kleist dimenzióihoz - Georg Büchneré. (...)  Márton László, Színház, 1997. május