Homo ludens - Zsámbéki Gábort köszöntjük

1943-ban, december 30.-án született Zsámbéki Gábor rendező, a Katona József Színház volt igazgatója, a Színház.hu tiszteletbeli fővédnöke. Ez alkalomból köszöntjük összeállításunkkal, melyben saját szavaival idézzük meg pályáját és gondolatait.

zs3

 

Szomj: Én még egy olyan színházi világban nőttem fel, ahol ha a színész vagy rendező nem kapott folyamatosan kielégítő feladatokat akkor el volt keseredve és szomjúhozva várta a következő lehetőséget. Külföldön járva meglepve tapasztaltam, hogy ott a szakmabeliek egészen más mentalitással élnek, ott egy színész számára egészen természetes, hogy akár egy-két évig valami egészen mással foglalkozik. Mások persze a körülmények, elsősorban anyagi értelemben, de ennek ellenére valószínű, hogy én ezt a felfogást már soha nem fogom megérteni. Én még ha egy színész olykor túlzásba is viszi az elkeseredettségét, a mellőzöttségtudatát, mégis százszor inkább ezt tartom alkotói értelemben egészséges magatartásnak, mintsem azét az emberét, aki nem tartja magát nélkülözhetetlennek a pályán. De ezt én nem úgy értem, hogy aki a színházban él, az ne vegyen tudomást az élet egyéb vonatkozásairól. Sőt, ellenkezőleg: számomra mindig nagyon ellenszenves, ha azt látom, hogy a színházi emberek külön tudják választani a színházi létet magától az élettől. Amikor még a főiskola előtt díszletmunkás voltam, egy próbán azt hallottam egy kiváló magyar színésznő szájából, hogy “gyerekek, ez az életben úgy van…”. Borzongás töltött el, mert ez a félmondat számomra azt mutatta, hogy némelyek számára egyfelől létezik mindaz, ami a színpadon van, másfelől pedig a valóság. A kettő különválasztása tragikus és elfogadhatatlan.

 

Gyúanyag: A színházban mindig van elég gyúanyag. Ha nem butítják el mesterségesen, kellemetlen, szókimondó bírája tud lenni a társadalom minden torz jelenségének. Mindennapjaikban nem túl bátor színházi emberek vakmerő igazsághirdetőkké tudnak válni a színház levegőjétől. S egyedisége révén, hogy a néző személyesen találkozik a játszókkal, a színház gyakran erősebb hatású, mint egy tévéadás, amit több százezren néznek. Máskülönben érthetetlen lenne, hogy az 1968-as lengyel megmozdulásokban jelentős szerepe lett egy klasszikus előadás betiltásának. Dejmek legendás rendezését Miczkiewicz Ősökjéből a szovjetek tiltakozása miatt le kellett venni a műsorról.

 

zsambekigabor

 

Homo ludens: Nem vonzódom egyetlen műfajhoz sem különösebben. Rendezéseim közt valóban számszerűleg több a vígjáték, mint a dráma. Ez nem jelent semmiféle elkötelezettséget, de oka biztosan van. Talán, hogy igyekszem magamban is megőrizni a homo ludenst, megtartani a játékosságot a felnőtt életben is, humorral szemlélni a drámai helyzeteket a színpadon és az életben is.

 

A próbafolyamat: A próbafolyamat soha sem egyenletes. Van, amikor meglódul, vágtat, van amikor megáll, vagy gödörbe esik. Ha egy külföldi út olyan szakaszba jön, amikor éppen meglódul a munka, az árt a produkciónak. Ha pedig elbizonytalanodik, toporog a próbafolyamat, az utazás mennyei áldás is lehet.

 

Új csoportok: Abban a pillanatban amint az elért eredmények és a megszerzett hírnév elegendő befektetésnek látszik ahhoz, hogy az jól kamatozzon, újabb és újabb elismeréseket hozzon, vége lesz. Ha az ember szembe tud vele nézni, akkor kezelhető a helyzet. Ha behunyja a szemét, meghal. Ma valóban sokkal nehezebb egy művészcsapatnak együtt dolgozni. A napi kihívások arra inspirálják, hogy bomoljon szét és mindenki a saját ügyeivel legyen elfoglalva, mégis azt tapasztalom mindig születnek, vagy meg akarnak születni az új csoportok.

 

Egyéniség: Egy olyan művészetben, amelyben az egyéniségnek különösen nagy szerepe van, nem igaz, hogy mindenki behelyettesíthető.

 

Hit: Egyáltalán nem veszem figyelembe a közönség várható reakcióit egy produkció elkészülése közben. Valószínűleg azért, mert nem tartom pontosan kiszámíthatónak. Kaposvárott például a különböző bérletek teljesen más közönséget jelentenek. Tehát igazából úgysem tudnánk mindegyik számára tervezni. Másrészt valamiféle manipulációt érzek ebben. Mi erősen hiszünk abban, hogy mit mond a mű és hogy mit akarunk mi a művel mondani. Csak gyengítené ezt, ha különböző közönségekre sandítanánk. (…) Én hiszek abban, hogy a belső értékelés nem szokott tévedni egy színházban. Nagyon ritkán ütközik meg a közönség véleményével. De ha nem esik egybe, akkor én inkább a belső értékelésnek hiszek.

 

Miért nem külföld?: Család, munkatársak. A nyelv. A magyar színészek.

 

zs1

 

Nemzeti: A Nemzetiben töltött négy évünk alatt jól érzékelhető politikai huzakodás folyt. Például az első produkció, a Székely rendezte Danton halála bemutatója után már egyeztető tárgyalásokra mentünk Aczélhoz. Tóth Dezső, akkori kulturális miniszterhelyettes – akiről nem állítható, hogy a mi oldalunkon állt volna- mondta, hogy ő még olyan igazgatót nem látott, mint Nagy Péter, aki a saját színházának első produkcióját már följelenti.(......)

 

A Nemzeti Színházban dolgozni tehertétel. Nem csak azért, mert a megkülönböztetett jogoknál sokkal lényegesebbek a megkülönböztetett elvárások és kötelességek – részben a közönség, részben a mindenkori kormányzat oldaláról-, hanem azért is, mert a Nemzeti művészei, mivel speciális feladatokat kell végrehajtaniuk, kiemelt helyzetben vannak a többi színházhoz képest, és ez lényeges torzulásokat hoz létre. Magában a színházban és azokban az emberekben, akik hosszabb ideig ebben a színházban dolgoznak.

 

A Katona megalakulásáról: A Katona megalakulásában az volt csodaszerű, hogy az emberek egymást választották: nemcsak mi őket, hanem ők is a másikat. (..) Színházi ideáink közül a legfontosabb az volt, hogy a színháznak reagálnia kell a társadalom állapotára, és a szakmai fejlődés minden politikai és gazdasági helyzettől függetlenül kötelesség az általunk trehánynak érzett magyar színházban. Mire mi dolgozni kezdtünk, politikai üldözésről nem beszélhetünk. Legföljebb apróbb kellemetlenkedések történtek, belenyúlás a műsortervbe, ilyesmi. Kis alkuk láncolata volt az egész, amikor mindig volt merre próbálkozni, mert lehetett bízni abban, hogy minden tiltásnak vagy tiltónak van valahol egy ellenlábasa, aki talán segít. Az utolsó ilyen emlékem az volt, amikor az Übüt nem engedélyezték. Aztán később majdnem tíz évig játszottuk.

 

Kezdetekről: Néha a társulat tagjai is úgy emlékeznek, mintha a kezdetekben minden csak csoda lett volna. A fenét volt akkoriban minden siker. Az azonban fontos volt számomra, hogy a látogatottságunk sohasem volt száz százalék alatti.

 

A mozgásokról a Katonában: Olykor meglehetősen deprimált voltam ezektől a mozgásoktól. Hiszen sok emberhez mély kapcsolat fűzött, a sok közös munka - ezért aztán természetes, hogy megszenvedtem ezeket az elválásokat. Én magam a legutóbbi gazdasági megszorításokig legfeljebb fegyelmi okokból küldtem el színészt. Többnyire azt gondoltam, hogy ha valaki éppen gyengébb formában van, az nemcsak az ő hibája, hanem többünké, az enyém is. De mindennél fontosabbnak tartom egy társulat életében, hogy folyamatosan új és új impulzusok érjék.

 

zs2

 

Társulatépítés: Minden olyan produkció, amely lényegesen alakította a módszereket, az eszközöket, a színházról alkotott képzeteinket, az mind állandó társulatokban jött létre. (…) Voltaképpen Eperjes és Dörner távozása előtt is megesett már, hogy például Molnár Piroska és Helyei László elment tőlünk. Ezt én mindig természetes dolognak tartottam, egy társulat nem az örökkévalóságnak szerveződik. Fiatalítását pedig a távozó személyétől teljesen függetlenül is folyamatosan szem előtt kell tartani. Egyszerűen azért, mert az elromlott és elrontott színházakban mindig azt lehet látni, hogy a feladat többé nem a színre került darabok világának birtokbavétele, felépítése, hanem az, hogy ki-ki megvédje a már elért pozíciót. Tehát nem csak azért van szüksége gy társulat folyamatos építésére, hogy új impulzusok érkezzenek, hanem azért is, hogy a művekkel való egészséges friss viszonyukat fenn tudjuk tartani. Mindig ellenszenvvel olvasom, hallgatom a generációs ellentétekről szóló eszmefuttatásokat. Többnyire csak a pálya elején gondolja az ember, hogy a generációs különbségek olyan fontosak. Később világos lesz, hogy a generációhoz való tartozás egyáltalán nem meghatározó. Egyedül a színházi szemlélet, a színházhoz való kötődés minősége lényeges. Vannak a szakmában szép számmal, akik az én generációmhoz tartoznak, ennek ellenére az égvilágon semmilyen kötődést nem érzek velük, ám olykor három generációval korábbi és kettővel későbbihez tartozókról úgy gondolom, nagyjából azonosan gondolkodunk a színházról.

 

Kisebb, nagyobb szerep: Az, hogy nálunk sokan játszanak az egyik darabban fontos szerepet, a másikban kicsit, nemcsak lehetőség, hanem módszer: minden társulati színház legnagyobb veszélyének, a társulati hierarchia megmerevedésének elkerülésére. Ennek azonban vannak határai: bizonyos színészek mégiscsak inkább képesek arra, hogy egy egész estét elvigyenek a vállukon. Furcsa módon ez nem olyankor szokott világossá válni, amikor egy kisebb szerepeket játszó színész főszereplővé lép elő, hanem akkor, amikor egy főszerepeket játszó színész egy kisebb szerepbe áll be, és szétfeszíti.

 

Székely Gábor távozásáról: Erről sokan kérdeztek bennünket, de az alatt a 12 év alatt, amit együtt töltöttünk, senki sem kérdezte, hogyan bírjuk ki olyan nagyszerűen egymással, pedig ez természetellenes állapot két rendező között. Egyébként semmiféle drámai dolog nem történt, nem gyűlöltük meg egymást. Némiképp másként láttuk, hogyan tartható fönt a Katona jó színvonala.

 

 

Utódról: Úgy érzem mindig van valami végletes hiúság abban, ha az ember azt is intézni akarja, ami utána történik

 

A Színházi törvényről: Ez a törvény akkor ér valamit, ha a legfontosabb pontokban változást tud elérni. Ezek közül a leglényegesebb a szakmai szervezetek döntésekbe való beavatkozási jogának megteremtése a mostani kamu véleménymeghallgatások helyett. Valóságos beleszólási jog minden lényeges kérdésben: színházak bezárásában, a színházi képzés burjánzásában, a vezetők kiválasztásban és így tovább. Fontos változás lehet, ha a kulturális szponzoráció jelentős adókedvezményben részesül, máskülönben marad a fogyó állami pénz a színházak fenntartására. Ha a készülő színházi törvény túl sok dologgal foglalkozik, de nem ér el változást az alapvető ügyekben, akkor csak nagy garral beharangozott, de lényegtelen papír marad. A szakma egy része pedig továbbra is döbbenten és tehetetlenül áll, másik része lapít, a harmadik pedig asszisztál.

 

Nemzeti ügyekről: A magyar színjátszás megteremtése annak idején nemzet ügy volt. A színház a nemzeti önállósulás és önbecsülsé egyik támasza, a magyar nyelv diadalra juttatásának egy fontos eszköze. Vagyis nem egy formálódó közönség kereste a maga szórakozási lehetőségét és nem a színjátszók fejlődési igénye követelte a társulatba tömörülést. A magasabb elv a nemzeti ügy nem párosult közönségigénnyel és szakmai tudással. Jellemző, hogy Kelemen László színtársulatának megalakulásakor egyedül Kazinczy tanácsolta, hogy a társaság néhány évig képezze magát és csak azután lépjen a fővárosi közönség elé. Ez a kettősség, a kezdetleges mesterségbeli tudás és a színház nemzeti fontosságának tudata okozta azt is, hogy a belviszályok sohasem szakmai vitákként folytak le és nem is maradtak meg a színházon belül. A sértettek, vagy sértődöttek minél nagyobb nyilvánosság előtt szórták a nemzetietlenség vádját ellenfelükre.

 

Ügyeskedés: Az igazi gondom azzal a szemlélettel van, amely arra próbál serkenteni bennünket, hogy kicsit jobban ügyeskedjünk, kicsit jobban gazdálkodjunk. Titkolt akciók szogálják a pénzvilág és a művészvilág találkozását, a minisztérium azt mondja, ugyan nem tud segíteni, de majd igyekszik szponzorokat találni. Nekünk semmi dolgunk ezzel a szemlélettel. Olyan ez, mint David Hare darabjának alapképlete: a szereplői arra valók, hogy egy pici, de jó szellemű és tehetséggyanús grafikai műhelyt működtessenek. Ám abban a pillanatban összeomlanak, amint olyasmire vállalkoznak, amire alkalmatlanok.

 

 

Politika: Már az is rossz jel, hogy számon tartjuk, ki jobb-, ki baloldali. Az utóbbi években sokat dolgoztam Norvégiában, egy színésszel öt külön produkcióban is. Barátok lettünk, voltam az ő tengerparti házában, ő is járt nálunk, megismertük egymás családját, s azt hittem, az évek alatt szinte mindenről beszéltünk. S egyszer csak itthon rájöttem, hogy nem. Nem mindenről. Soha nem kérdeztük, hogy a másiknak mik a politikai nézetei. Nem éreztük szükségesnek, a színházi kérdésekben egyetértettünk. Elképzelhető ez most Magyarországon? Ahol minden ismerkedéskor szinte az első, hogy nyíltan vagy puhatolózva megtudjuk, a másik hol áll? Ez most egy betegesen felpiszkált, vicsorgó ország, és az emberek – nem ok nélkül – mindenben valamiféle politikai akciót sejtenek. De az az ország, ahol a közintézmények életét nem szakmai, hanem politikai szándékok szabják meg, fejletlen, kulturálatlan, és nehezebb benne élni.

 

Átjárás: Annak, ami most történik, hogy a politika megint a maga jelöltjeit igyekszik előretolni, az a legfőbb veszélye, hogy lelassítja a szakmai fejlődés iránti igényt, és kicsorbítja a művészi bátorságot. A hatalom által kijelölt vagy preferált emberek ritkán alkalmasak újszerű, izgalmas kezdeményezésekre. Elszámolással a politikának tartoznak, és nem a művészetnek. Mindehhez Magyarországon tisztázatlan a helyzet a kereskedelmi és művész színház között, nem illik elismerni a különbözőségüket. Ennek több oka van. Oka az ország mérete is, de a legfőbb ok gazdasági. Sokaknak előnyös, ha könnyű az átjárás. Pedig a folyamat, tehát a kettő eltávolodása zajlik, vagy még inkább újra zajlik.

 

De: Mi, akik itt dolgozunk, szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ritkaság, hogy egy színház egy irányba haladhasson negyedszázadon át. De mik történtek az elmúlt évtizedekben? Mennyire voltak racionálisak vagy szakszerűek azok a döntések, melyek meghatározták a színházi életet? A körzetesítés, amely megszüntette az egri színházat? Az egymással össze nem illő 25. Színház és a Déryné párosítása? A Nemzeti csapkodó vezetőváltásai? Az új épület körüli nemtelen és szakszerűtlen háborúk? A régi Nemzeti nemzetietlenítése? Székely politikai machinációkkal való eltávolítása az Új Színház éléről? És micsoda fiaskó az, ahogy a pályázati rendszer működik Magyarországon?

 

Jövő: A jövő csak a kis színházé, a kis közösségé, a nagy színház a szórakoztatóipar kezébe kerül. Nem a vájt fülűeknek játszó színházat gyászolom, amikor borúlátó vagyok, mert az soha nem érdekelt.

 

Forrás: Magyar Hírlap, Műhelysarok, Népszabadság, stb. Mozgóvilág,