A színházcsináló Kern Andrással debütál a Vígben

Két bemutatóval indul az új év a Vígszínházban: január 6-án, pénteken tartják a Színházcsináló című darab premierjét a Pesti Színházban, a címszerepben Kern Andrással, január 8-án, vasárnap pedig a Makrancos Katát láthatja a közönség Börcsök Enikő és Nagy Ervin főszereplésével a nagyszínpadon.

Thomas Bernhard A színházcsináló című művét Csizmadia Tibor rendezésében tűzik műsorra. A megszállott, a művészet oltárán mindent feláldozó keserű zsenit, a vérbeli színházcsinálót Kern András játssza. Mellette Kútvölgyi Erzsébet, Karácsonyi Zoltán, Járó Zsuzsa, Borbiczki Ferenc és Igó Éva szerepel az előadásban.

 

A darabról:

A színházcsináló nemcsak metszően pontos társadalomrajz a második világháború utáni Európáról, hanem a színház gyönyörének és keservének kacagtató és szívbemarkoló bizonyítéka. Egy kiáltás a művészetért - a kulisszák mögül! - olvasható a színház honlapján az előadás ismertetőjében.
Mint írják, a darab születésének idején forradalmi hatású volt az európai színházi életben: rajongó és felháborodott viták egész sorát indította el.

andraszsuzsaJáró Zsuzsa és Kern András

Részlet a szövegből:

"Hegedűestet adni mennyivel jobb volna... egy kis hegedű az ember hóna alatt semmi egyéb, a zenészek megütötték a főnyereményt. A színjátszás sokkal körülményesebb minden utálatos ami összefügg vele csak egy hegedű semmi más, még nő sem kell hozzá, csak a hallásunk és bizonyos ujjtechnika. Csak egy hegedű. De ami egyszerű az engem sosem izgatott..."

"Csak mert hiszünk magunkban, azért brjuk ki. Átvészeljük, amit nem tudunk megváltoztatni, mert hiszünk a művészetünkben. Ha ez a hitünk nem lenne a színművészetben legalább már rég a temetőben lennénk. Semmi más nem érdekel bennünket csak a művészetünk az égvilágon semmi más. A bolondozás bolondjai bizonyos szempontból szemérmetlenség hullákon átgázolás természetesen, haszontalanság bizonyos értelemben..."

csizmadiaCsizmadia Tibor és Igó Éva

A fordító Győrffy Miklós a szerzőről, a műről, őrjítően abszurd világról:

Ausztriával egész életében hadilábon állott

Az osztrák Thomas Bernhard (1931-1989) az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb írója volt. A hollandiai Maastrichtben született, gyermekkorát a bajorországi Traunsteinben és Salzburgban töltötte. Gimnáziumi tanulmányait félbehagyta, és elment kereskedősegédnek. Közben Salzburgban zenét tanult. Súlyos betegség tetőzte be ifjúkori hányódását. Minderről dosztojevszkiji tónusú és mélységű önéletrajzi regényciklust írt, amely külön fejezetet alkot prózaírói munkásságában, és amelynek öt kötete 1975-től 1982-ig jelent meg. Személyes nyomorúságának és szenvedéseinek hátterében sötét képet fest itt az osztrák nácizmusról, klerikalizmusról és provincializmusról. Ausztriával egész életében hadilábon állott. Szinte minden művében vad kirohanásokat intézett az osztrák viszonyok ellen, élete utolsó évtizedében azonban már olyan nagy volt az írói respektusa világszerte, hogy fogcsikorgatva az osztrák állam is elismerte. Bernhard ekkor már felváltva egy alpesi falu magányában és Bécsben élt. Végrendeletében még utoljára ismét odavágott: megtiltotta, hogy műveit osztrák kiadók kiadhassák, színműveit osztrák színpadokon előadhassák.

Valójában Ausztria Bernhard számára csak az őrjítően abszurd világ paradigmatikus esete volt. Rögeszmés hősei az egész modern emberi létezés nevetséges képtelenségével és értelmetlenségével kerülnek szembe, az hajszolja őket minduntalan eszelős tevékenységekbe. Általában megszállottan jegyzetelnek vagy monologizálnak. A bernhardi szöveg, akár prózai, akár drámai, e végtelen és mégis töredékes szóáradatot idézi vagy szólaltatja meg közvetlenül. A szüntelen beszéd ideig-óráig menedéknek tűnik a semmi ásító üressége elől. Am végül éppen a megnevezés, a rögzítés, a mara- déktalanul teljes és tökéletes kifejezés mániája sodorja őket az őrület felé.

kuvolgyiKútvölgyi Erzsébet

A drámai főhős közvetlenül monologizál

Pályája kezdetén Bernhard verset és prózát írt. 1963-ban jelent meg első nagy műve, a Fagycímű regény, amely A mészégető (1970) című további regényével és legfontosabb elbeszéléseivel együtt ma- gyarul is olvasható. Ezeken kívül azonban Bernhard még vagy tucatnyi prózai művet publikált, amelyek közt különleges remeklések akadnak.

Ám ahogy prózáját, úgy drámáit is csak kevéssé ismerik nálunk. A hetvenes évek elején kezdett Bernhard drámákat írni, és ezeket többnyire a Salzburgi Ünnepi Játékokon mutatták be. E drámák domináns kifejező eszköze kezdettől fogva a monológ volt - nyilvánvalóan a prózai monológ rendszeres használata vezette el Bernhardot a drámához. Míg azonban a prózában a főhős monológja általában függő beszédben, idézetként hangzik el, a drámai főhős közvetlenül monologizál. Két évtizeden át évente állt elő Bernhard legalább egy darabbal, és ezek közül az 1985-ben bemutatott A színházcsináló kétségkívül a legbravúrosabbak, legkísértetiesebbek egyike. Minta Bernhard-darabok nagy részének, ennek az ősbemutatóját is Claus Peymann rendezte, mégpedig szintén a Salzburgi Ünnepi Játékokon, és ezt az elő-adást játszották aztán évekig a bécsi Burgtheaterben, amelynek éppen ez idő tájt lett Peymann az igazgató-főrendezője.

borbiczkiBorbiczki Ferenc

Darabtörténet

A színházcsináló egy kétszáznyolcvan lakosú, isten háta mögötti osztrák falu vendégfogadójának tánctermében játszódik. Itt készül előadni A Történelem Kereke című, grandiózus világdrámáját vándor-színtársulatával Bruscon, a színházcsináló. A társulat mindössze négytagú, az író-rendező-színész színházcsinálón kívül feleségéből, fiából és lányából áll. Míg előző állomásukon, Gaspolishofenben a Történelem Kereke állítólag frenetikus sikert aratott, itt, a színházcsináló részéről mindig mélységes undorral kiejtett, Utzbach nevű faluban váratlan és őrjítően művészetellenes nehézségek merülnek fel: Brusconnak, aki Shakespeare és Voltaire egyenrangú társának tekinti magát, terembért kellene fizetnie, a táncterem mocskos és nyirkos, az előadás napján, kedden mindig mindenki véreshurka-készítéssel van elfoglalva a faluban, és egyáltalán nem biztos, hogy a tűzoltóparancsnok engedélyezi a vészvilágítás kikapcsolását a darab fináléjában, márpedig Bruscon „emberiségkomédiája" csakis abszolút sötétség- ben végződhet. A szereplők sem eszményiek: a feleség slafrokban jár-kel mélabúsan és egyfolytában köhög, a lány buta, sunyi és dilettáns, a fiú pedig, bár szolgálatkész és alázatos, de éppen törött karú, azonkívül ütődött.

Végül mikor Bruscon zsarnokoskodó, zsémbelő, önnön nagyságát hirdető, hengerlő monológjai után mégiscsak kezdődhetnék az elő- adás, s még kellő számú néző is összegyűlik, vihar tör ki, zuhog az eső, villám csapkod, kialszik a villany, tűz üt ki, és a közönség pánikszerűen menekül. Egyfelől a kívánt abszolút sötétség, másfelől a társulat groteszk, mégis megindító csődje.

A színházcsinálót megkülönbözteti Bernhard többi logo- és megalomániás öregemberétől, hogy ő színész, egy kolosszális ripacs, olyan szélhámos, aki soha nem fog lebukni, mert legfőbb áldozata önmaga. Hazudik, mert ez a mestersége, és az emberek, már amennyire egyáltalán kitelik tőlük, hisznek neki, mert kell nekik a színház hazugsága. Ugyanakkor a színházcsinálót, aki égbekiáltó önteltségében és ripacsságában is érzékeny művész, a többi Bernhard-hőshöz hasonlóan szintén szorongatja a Semmi, és végeérhetetlen svádája ennek elfedésére is szolgál.

Forrás: Vígszínház, Színház