Színházi időszámítás - Interjú Csapó Virággal

Csapó Virággal beszélgettünk munkaidőmentes munkáról, újra és újra előkerülő színdarabokról, időzítésről, várakozásról.

csapo3Znamenák István és Csapó Virág az Oidipuszban

– Mikor gondoltad ki, hogy színésznő leszel?

Csapó Virág: Elég későn. Sokáig állatorvos akartam lenni, aztán egyik barátom egyszer megkért, hogy kísérjem el a Pinceszínházba, ahol kiderült, hogy abban az évben csak ő ment el a meghirdetett felvételire. Keleti Pista bácsi, a felvételiztető le is volt törve és megkérdezte tőlem, nem tudok-e egy verset, aztán elbeszélgettünk: a végén ráálltam, én is csatlakoztam a csoporthoz. Érettségi után pedig az Arany János Színház stúdiósa lettem, lévén Pista bácsit akkor nevezték ki igazgatónak. Onnan jöttem Kaposvárra stúdiósnak, ahol akkoriban egyébként csopi–dömping volt, tizennyolcunkat fogadtak jó hangulatban, amolyan vérfrissítés voltunk.

– Kaposváron mi volt az első munkád?

Csapó Virág: Az Oidipusz királyban volt egy mondatom: „Nem én követtem el, s hogy ki követte el, nem tudom.” – két éve zárult be a kör, amikor Rusznyák Gábortól megkaptam Iokasztét. Abban az előadásban a tizennyolc fiatalból tizenhatan szerepeltünk, mi tagadás, rengeteget idétlenkedtünk. De soha nem felejtem el, amikor Babarczy egyik próbán azt mondta az élénk csapat előtt, hogy színpadon úgy kell megszólalni, mint a Csapó Virág.

– Akkor nem véletlenül hívott vissza a főiskola után – végzett színészként nem minden csopi került vissza Kaposvárra.

Csapó Virág: Már menet közben elszólta magát: harmadikosok voltunk és éppen vele próbáltuk az Ember tragédiáját, amikor egy osztálytársam egy két méteres rúddal véletlenül úgy megütött, hogy leestem a színpadról és egy pillanatra el is ájultam. Természetesen ápoltak, borogattak, és a tanár úr megszólalt, hogy nem baj, Virág, Kaposváron majd jobban vigyázunk magára. Úgyhogy már főiskolásként is részt vettem a Csaó bambinában és A Csárdáskirálynőben.

– Eleinte azért kisebb szerepeket kaptál.

Csapó Virág: De rengeteget játszottam. Cseppet sem bántam, hiszen mindenkivel dolgoztam. Az első nagyobb feladatot a Kávéházban kaptam Mohácsi Jánostól.

– És a későbbi előadásaiban is játszottál. Az ő előadásaihoz hogyan viszonyult a közönség?

Csapó Virág: Alighanem közelebb engedte a nézőket, és mást várt tőlük, mint egy Kaposváron ismertté vált kisrealista pontosságú színházi nyelven megszólaló előadás. Talán a közönség is érzékelte, hogy együtt dolgoztunk, hogy nemcsak ránk, hanem belőlünk szabott egy-egy szerep. S talán annak a játékossága, izgalma is átment, hogy a próbák során mondhattunk annyi hülyeséget, amennyit akartunk: a főiskolán dolgoztunk hasonlóan – a normál színházi működésben nem szokás helyzetgyakorlatozni. A végeredmény ettől élő lett, mint egy test, ahol a legkisebb vérlemezkének is tennie kell a dolgát.

csapo2Varga Zsuzsa Erika, Czene Zsófia Katinka, a lány és Csapó Virág Nelli, a feleség szerepében a Kulcskeresőkben

– Mohácsi János most az egyik legérdekesebb, legsikeresebb rendező. Meg lehet mondani, mi a legfontosabb a vele való munkában, ami eredendően kaposvári?

Csapó Virág: A szabadság. Nagyon könnyen hangzik, és nagyon egyszerűen, de hogy ebben a színházban bármit meg lehetett csinálni, amögött jelentős elkötelezettség, erőfeszítés, jóízlés, szándék volt. A szabadság gyakorlat volt, úgyhogy néhány nap alatt teljesen át lehetett forgatni egy majdnem kész előadást, be lehetett mutatni később, sőt lehetett nem bemutatni, gyorsan elővéve valami teljesen mást – egyáltalán bármi megtörténhetett, amire volt elég alkotókedv. Ezt így alakította a vezetés, és nekünk ez volt a természetes. Itt senkinek nem járt le a munkaideje, mert felszabadító volt így dolgozni.

– Nem voltatok időnként hajszoltak?

Csapó Virág: Néha igen, de az nem volt baj. Emlékszem, amikor a Kávéház megnézése volt – az első felvonás három és fél órára sikerült – a szünetben levittem a kutyát sétálni, jelmezben. Mentem magamba merülve éjjel egy órakor, és a szembejövő rendőrök megszólítottak, hogy mit csinálok. Amire én kiselőadást tartottam, hogy kutyát sétáltatok, fáradtan is boldog vagyok, és csak mondtam, mondtam, ők pedig kicsit bizonytalanul, tapintatosan kísértek. Azt hiszem, akkor nyugodtak meg, amikor látták, hogy bemegyek a színészházba.

– Volt olyan szerep, vagy színdarab, ami különösen érdekelt, hogy utána olvastál, még pluszban foglalkoztál vele?

Csapó Virág: Nem tudok egy ilyet mondani, mert szinte mindig izgat, amivel dolgozom, mindig megyek utána. Most legutóbb például a Színházi bestiák kapcsán azon túl, hogy együtt is néztünk filmet, Shakespeare életrajzot, és a korabeli színházról fellelhető szövegeket bújtam. Amikor pedig olyan darabbal dolgozunk, amelynek van színházi története is – az utóbbi időből Örkény Kulcskeresőkje jut eszembe –, akkor az arról szóló dokumentumokat is szeretem megkeresni. Így várom a következő munkát: az ember kicsit felkészültebb, bár inkább a kíváncsiság hajt.

– Ezek szerint szinte előre készülsz a következő munkára. Hogyan próbálsz aztán? Egyforma kedvvel dolgozol, vagy állapot kérdése?

Csapó Virág: Akikkel dolgoztam, mondtak már rólam egymással tökéletesen ellentéteset, mert ez a rendezőtől, a partnerektől, az anyagtól függ leginkább. Egy valami eléggé jellemző rám, ami a hangulatomat illeti: ha kész van egy munka, vagyis mondjuk inkább úgy, bemutattuk, akkor nem felszabadult és elégedett szoktam lenni, hanem üres, talán csüggedt is, amit aztán a következő munka szokott helyretenni.

– Hogyan kezeled, ha kevésbé érdekes munkában veszel részt, vagy éppen nem dolgozol annyit, amennyit képes lennél?

Csapó Virág: Szoktam szorongni, hogy jut-e nekem feladat, de eddig mindig megtalált egy-egy nagyobb munka, amiért érdemes itt lennem. Hozzáteszem, nem is egyszer nehezítette a helyzetet, hogy pont akkor lettem terhes, amikor lehetett volna valami izgalmas munkám. De a gyerekek miatt még soha nem hiányoztam – szerencsére nagyon ritkán betegek –, és most már a legkisebb is elég nagy.

kez

Nagyhegyesi Zoltán és Csapó Virág A kéz-ben

– Melyik munkáid voltak a legfontosabbak?

Csapó Virág: Azzal együtt, hogy mindenben lehet jó feladatot találni, mondok három stúdió-előadást, ha másért nem, ezekért érdemes volt színházba keverednem: Murlin Murlo, ezt Rale Milenkovic rendezte, A sötétség hatalma, amit Keszég László rendezett és mindössze ötször játszottuk, illetve A színházi bestiák, Kocsis Pál rendezésében – eddig ugyancsak ötször játszottuk.

– A színházi bestiák kicsit kivétel – hiszen sokkal több színes férfiszerep van a drámairodalomban, mint női. Továbbá talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a nőkre jellemzően fiatal naiva-szerepek várnak, akkor csak kicsit hangoltam borúsra. Hogyan éled ezt meg?

Csapó Virág: Rosszul, mint mindenki más. Volt is több próbálkozás a színházban – néhány színésznőt ambicionált a rendezés, de már igazi jó darabot, munkát is nehéz találni… nincsen válaszom, miért így működik a világ, mert ez nem színházi probléma, hanem általános társadalmi.

– Tekintettel a társadalmi problémákra, ez most lehet, hogy hátrébb is szorult. Szerinted mikor volt fontosabb a jó színház, ami előadás után is izgatja az embereket: amikor pályakezdő voltál, vagy most?

Csapó Virág: Most. Annyi híg és ócska dolog kerül az emberek elé, hogy másra szinte alig marad idő és figyelem, tehát manapság sokkal könnyebb úgy élni, hogy egy pillanatra sem állunk meg gondolkodni, ezért gondolom, hogy most sokkal fontosabb. Nem is aggódom különösen a színházért, mert soha nem volt ilyen életbevágóan fontos okos, őszinte, az életről szóló jó színházat csinálni, mint most. Nagyobb a felelősségünk tehát: aki színházba jön, muszáj, hogy olyan magas színvonalú előadással találkozzon, hogy legyen miért újra jönnie.

– Minden színház egyre kevesebb pénzből gazdálkodik. Hogyan fogja akkor a minőséget kapni a néző?

Csapó Virág: Sajnos tőlünk is elvettek, nem is keveset, ez mostanában került napvilágra. De mi színházat akarunk csinálni, s ebben Rátóti Zoltán is eltökélt.

– Azt mondod, most elemien fontos, hogy jó színház legyen. Vajon a nézők is hasonlóan vannak ezzel? Mennyire lehet tudni, hogyan tetszik a közönségnek éppen a színház?

Csapó Virág: Biztosat nem tudok, bár előfordul, hogy pár szót beszélek a nem színházi ismerőseimmel, barátaimmal, akikkel a városban néha összefutok. Szomorúan vesszük tudomásul, hogy egyre kevesebb ember jár színházba, mint korábban. Felteszem, ennek leginkább anyagi oka van. De mondok egy triviális dolgot, amiről csak azért van tudomásom, mert a lányom is drámatagozatra jár: a kollégiumot pénteken bezárják, magyarán a gyerekek nem tudnak eljönni azokon az estéken színházba, amikor éppen ráérnének, tehát úgy végeznek majd a drámatagozaton, hogy nagy ritkán jutnak el színházba. A pénteki kollégiumzárás mögött nyilván ugyanúgy pénzhiány áll, nem rossz szándék, csakhogy ettől nagyon félremegy valami.

csapo1

Csapó Virág és Czakó Juli a Színházi bestiákban

– De a művészeti karra járó, pláne színészhallgatók nyilván optimálisabb helyzetben vannak. Van kapcsolatotok velük?

Csapó Virág: Persze. Több előadásban játszanak is – mint ahogy A színházi bestiákban Czakó Juli a partnerem volt, aki fantasztikus lány. Ráadásul éppen most ért az a megtiszteltetés, hogy az elsős osztályban művészi beszédet tanítok, úgyhogy szoros kapcsolatban leszünk.

– Ezek szerint nem csak a színpadon foglalkozol színházzal. Szerep mennyire szokott veled menni a színházon kívül is?

Csapó Virág: Azt nagyon kedvelem, amikor összejövünk akár egy előadás után és átbeszéljük teljes hosszában, mert az már a színházon túl is közös élmény lesz. Amikor a Kéz című előadásban dolgozni kezdtem – a szagokra oly érzékeny zongoratanárnő szerepében –, akkor felerősödött a bennem egyébként is meglévő szag-érzékeny ember, bejöttem a színházba, lementem a büfébe és kínlódtam a szagok miatt. A próbák egy szakaszában eljutottam odáig, hogy máshova tettem a kabátomat, mint korábban, hogy ne vegye be a szagokat. Azt hiszem, ez sokat elmond a szerepekkel való viszonyomról.

– Én sajnálom, hogy ez a zongoratanárnő elég hamar eltűnik az előadásban.

Csapó Virág: Mondtam is Jánosnak, hogy erről a nőről lehetne egy darabot írni, sőt kapacitáltam, ha róla nem akar, írjon bárkiről, aki nő. És igaza van, hogy ő nem fogja megírni: írják meg azt a nők.

Szerző: Proics Lilla