'Még egy főpróba, és ufók lesznek a kurvák' - Fekete Mária tervező mesél

A 168 óra riportere évek óta ismeri a Népszínház utcából, de sokáig nem szólította meg, csak nézte, ahogy vonul tarka csomagjaival. Aztán észrevette: ő is az ő szoknyáját hordja. A bevarrt címkén ott a név: tervezte Fekete Mária. Székely Ilona írását szemléztük.

"Nem igazán értek a ruhákhoz, talán még ízlésem sincs. Addig kísérletezek az anyaggal, amíg színben, formában és díszítésben a legtökéletesebb nem lesz. Nem a divat a lényeg, hanem hogy olyan öltözéket alkossak, amely elkísérhet egy embert akár egész életében".

fekete3

Részet a 168 óra cikkéből:

– Anyám a háború után a Gyarmat utcai filmlaborban helyezkedett el diszpécserként, mert közel volt Thököly úti lakásunkhoz – meséli Mária. – Kisiskolásként a filmlaborba jártunk ebédelni. Ha jók voltunk, beülhettünk a muszterszobába, ahol vágatlanul vetítették a jeleneteket, vagy hússzor egymás után. Ez volt életem nagy boldogsága. A másik, amikor az erkélyről nézhettük a május elsejei felvonulást. Különösen az élőképek érdekeltek, a berendezett szobák a teherautókon.

fekete1

Fotók: Mester Anett

Mari nem szeretett tanulni, inkább kibámult az ablakon, vagy rajzolt a pad alatt. Naplójának hátulján listát vezetett a neki tetsző fiúkról. Aki mellé ikszet tett, ott csók is volt. Ötvenhat őszéről több beírás szerepel. Egy orosz ágyú átlőtte az íróasztalát, a lakókkal együtt a pincébe költöztek, apja szerezte a kenyeret a háznak. Mari gyűjtötte az Igazság című lapot, amelyet később szülői parancsra el kellett égetnie. Novemberben pedig legszívesebben megmutatta volna a szétlőtt körutat Hruscsov elvtársnak. Az is nagyon elszomorította, hogy unokahúga Ausztráliába költözött.

Többször felvételizett a képzőművészeti gimnáziumba, de ott egyenletesen kellett satírozni, s neki ez valahogy nem ment. A Teleki Blankába járt aztán, meg Vén Emil bácsihoz (szül. Emilio Weisz), a KPVDSZ (Kereskedelmi, Pénzügyi és Vendéglátóipari Dolgozók Szakszervezete) szabadiskolájába. Modell után alkottak, a posztimpresszionista festő mindig megmondta Marinak: hol rajzolta jól a fejet, hol nem. Az Iparművészeti Főiskolára azonnal bekerült. Freskófestőként kezdett, majd törékenysége miatt átirányították jelmeztervező szakra. Schäffer Judit tanítványaként folytatta.

fekete2

– Judit akkoriban a József Attila Színházban dolgozott, ezért az órákat gyakran a szomszédos presszóban tartotta. Érdeklődött: mit iszunk, gint vagy vodkát, majd rábökött egy-egy művünkre, s megkérdezte, milyen anyagból képzeltük el. Mi meg mondtuk, hogy selyemből vagy vászonból. Amúgy három évig reggeltől délig csak rajzoltunk, szakmai óránk nagyon kevés volt, varrni pedig egyáltalán nem tudtunk. Képzőművészek voltunk, akik ruhás embereket rajzoltak. Egyet viszont nagyon értettünk: a jelmez képileg jelen van a színpadon. A negyedik évben már színdarabot terveztünk.

A kispolgári zuglói lányból bohém, öntörvényű nő lett. Utolsó évben a Városligetnél béreltek műtermet, ahová öten-hatan jártak festeni. Az iskolából kilopták az asztalt meg a festőállványt, de volt, hogy csak Bartókot hallgattak. Vasárnap beszöktek a főiskolára mintázni. Az éjszaka a színházé volt.

A főiskolás lány konstruktivista szemlélettel érkezett a szakmába: igyekezett elvonatkoztatni a korabeliségtől. Eleinte apró pelenkaöltésekkel varrta fel a szoknyák alját, vagy csak kávét főzött. Első önálló munkája az Egy szerelem három éjszakája, majd a Figaró házassága következett.
Családi kapcsolat révén mehetett volna a filmgyárba, de ő a színházért rajongott. 

fekete4

(...) Mari a filmgyár mellett lejárt Kaposvárra, Szolnokra, de még Debrecenbe is. Kilenc év után döntött úgy, hogy végleg szakít a filmmel, s korábbi keresetének töredékéért Békéscsabára, majd a Miskolci Nemzeti Színházhoz szegődött. (....)

“A jelmezesnek is alkalmazkodnia kell a rendezőhöz. Addig nem is érdemes elmenni a könyvtárba viseletet kutatni. Szőke Pista mindig azt mondta: ahhoz, hogy közel álljon hozzánk a történet, nem szabad a nagyszüleink ruhatáránál messzebbre nyúlni. Mindig azt kereste, ami a korstílusra emlékeztet, de valahogy ma is él, lehetséges viselet. Sokat szenvedtem, mert ezt nem mondta meg az elején, csak mindig efelé orientált. Térdnadrágot nem adhattam a színészekre a Danton halálában. Az utcalányokkal, a kórus ruháival is elégedetlen volt, ezért leválogattam vagy harminc ember ruhatárát, s áttettem száz évvel későbbre, az 1880-as évekre. Ez már jobb volt, de még erre is azt mondta, hogy nem elég, legyen olyan, mintha most lennénk a Rákóczi téren. Erre mondtam: még egy főpróba, és ufók lesznek a kurvák” - mesélte Mari Székely Ilonának.

Mari nemrég a Karinthy Színháznak tervezett, a Hippolyt az ő jelmezeivel megy. Ruhái kelendőek, boltja máig nyitva.

A teljes interjút a 168 óra Online-on olvashatják.