Keresztes Attila 'két' Hamletet rendez

Újra Lengyelországban rendezett Keresztes Attila, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának művészeti igazgatója. Ez alkalommal Shakespeare Hamletjét vitte színre

Keresztes a William Shakespeare Hamletjét vitte színre a katowicei Sziléziai Stanisław Wyspiański Színházban (Teatr Śląski im Stanisława Wyspiańskiego), ahol 2010-ben már Witold Gombrowicz Yvonne, burgundi hercegnőjét is színpadra állította. (az előadásért az év legjobb rendezőjének járó Arany Maszk-díjjal is kitüntette a lengyel színházi szövetség). A legismertebb Shakespeare-tragédia bemutatóját  január 14-én, szombaton tartották a neves sziléziai színházban. A produkció jelmezeit szintén a társulat egyik munkatársa, Bianca Imelda Jeremias tervezte.

Keresztes legközelebb az irodalomkritika által női Hamletként számon tartott Hedda Gablerét viszi színre a Szegedi Nemzeti Színházban.

Hamlet - Teatr Śląski (trailer) from siałababamak on Vimeo.

Interjúrészlet Keresztes Attila rendezővel:

(...) Ön tanít is a kolozsvári főiskolán. Hogyan látja, változott valamit a színház az utóbbi időszakban?

Keresztes Attila: Csíky András volt az osztályvezető tanárom, és rögtön a diplomaosztás után felkért, legyek tanársegéd az újonnan induló évfolyamán, így már kezdő színészként dolgoztam az első évfolyammal. A színház mindig a jelen művészete. A főiskola alatt, majd az azt követő években még nagyon közel volt az a történelmi és társadalmi konjunktúra, amelyben más feladat jutott a színháznak. Még élő valóságként volt jelen a nyolcvanas évek emléke, amikor két olyan hely volt csupán, ahol az ember kapcsolatba kerülhetett a magyar kultúrával, vagy egyáltalán nyílt fórumon magyar szót hallhatott: a templom és a színház. Azóta a világ hatalmasat változott, ma már szerencsére emellett a két közösségi fórum mellett számtalan más lehetőség adott. Manapság a számos kereskedelmi tévécsatorna, rádióadó, illetve egyéb médium közvetít információt. Amelyben most élünk, nyitottabb, gazdagabb közeg, szemben az előző rendszerrel, ahol nem voltak igazi alternatíváink.

Ez a mai – jó értelemben vett – tobzódás egy sajátos kihívást jelent, hiszen a színháznak konkurálni kell a többi, alapvetően más körülmények közt, és más céllal működő versenytárssal. Nehéz helyzet ez, mivel a színháznak szüksége van a nézőre, nélküle nem létezhet. Ugyanakkor olyan versenyhelyzetbe kényszerül, amelyben a minőséget kell szem előtt tartania, hiszen már önmagában hígulásnak tekinthető az, hogy az előadásoknak a kereskedelmi csatornák sokszor morálisan, és egyéb tekintetben is megkérdőjelezhető műsorkínálatával kell felvenniük a versenyt. A könnyen emészthető, az otthoni fotelből kényelmesen fogyasztható szubkultúrát nem könynyű lekörözni. Ilyen szempontból komoly ellenfélnek bizonyulnak a mindennapi emberek alapvető problémáival foglalkozó, illetve annak látszatát keltő szappanoperák, nem beszélve a délutáni híradóról, amely lassacskán már a horror műfajába csap át.

Ehhez képest a szellemi jelenlétet is igénylő művészet, a nehezebben emészthető irodalom, és az azt színre vivő teátrum komoly kihívások előtt áll. Azt hiszem, előbb-utóbb ráébred a közvélemény a változás szükségességére, hiszen ez a fajta jólét, amely a sokszínű kulturális kínálatot jellemzi, nem jelentheti az értékek teljes devalválódását, önnön kultúránk elsatnyulását, hanem azt kell implikálnia, hogy lássuk és megtaláljuk a magyar kultúra összeurópai kulturális közegen belüli helyét és értékeit. Rá kell jönnünk ennek a szükségességére, mert ha nem ismerjük fel a magyar kultúra sajátosságait, elsorvasztjuk, beolvadunk a masszába, és észrevétlenül veszítjük el identitásunkat ebben a nagy kavalkádban.

keresztes

– Mit gondol, működik még a színház népnevelő funkciója?

 Keresztes Attila: A történelem folyamán mindig minden művészet rendelkezett nevelő funkcióval is, amely az evolúció folyamán a világ változásával együtt módosult. Ma sincs ez másként, de a színháznak nem csupán műveltséget kell adnia, hanem szépérzéket, morális tartást, minden eszközével a nézők esztétikai érzékenységére kell hatnia. A lélek, a gondolkodás, az esztétikai érzék fejlesztése, az ember, a világ megértésének segítése ma egészen más típusú nevelést követel. Napjainkban az információ nagyon sok csatornán eljut a befogadóhoz, a nevelő szerepek megoszlottak, átalakultak.

A színház megfogalmazza a világnézetünket, a helyünket a nagy egészben, a szépérzékünkkel játszik, egyszerre kezel egyénekként és közösségként – rendkívül összetett folyamat, amely megpróbál eljutni minden igényhez és elváráshoz. A globalizáció, a szabad mozgás és a folyamatosan gyorsuló információáramlás következtében egyre fontosabbá válik, hogy európai minőségű színházat mutassunk a közönségünknek, ám ezt úgy tegyük, hogy közben önmagunkat is megőrizzük, az összes többi elengedhetetlen funkció mellett a magyar nyelv és kultúra szolgálatában maradjunk. Saját kultúránknak kell találkozni az egyetemes értékkel – csak ebben az esetben beszélhetünk színházról.

A közönség nevelése szempontjából (és nem csak) az értékteremtésről való lemondás ugyanúgy árulás, mint a saját kultúránkról való lemondás, a divat üres majmolása. Bármivel is próbálkozunk, nem tudunk kibújni a bőrünkből – és nem is kell. Úgy látom, a világ egyre befogadóbbá válik. A földgolyón számtalan etnikum él, sokféle kulturális nyelvet beszélünk, és hihetetlenül kíváncsiak vagyunk egymásra, arra, hogy a másik mit érez, hogyan gondolkodik a világról. Épp ezért fontos a színház, vagy egyéb művészet, mert feladata, hogy az adott kultúrából, nyelvből kiszakítsa azt a nagyon fontos darabot, amely egyetemesen érvényes, és amelyet mindenképpen érdemes megmutatni másoknak is.

(...)

 – Mivel Magyarországon is rendezett az utóbbi időben, mit tapasztalt, mennyire más az ottani magyar színház az erdélyihez képest?
Keresztes Attila: Egészen más közeg az ottani, mások a feladataik, mások a társadalmi problémáik, ezért teljesen másképp szemlélik a világot, más dolgokra fogékonyak, eltérő a társadalmi érzékenységük. Ezek a szempontok ma már nem zárhatóak ki a színházból, hiszen ez az a közös nevező, amelynek alapján a darab és a benne szereplők megszólíthatják a nézőt. A szatmárnémeti színháznak egy évadban 37 ezer nézője van, és kifejezetten fontos, hogy milyen közegben él ez a közösség, mert ez határozza meg az igényeit, az érdeklődését, az érzékenységét.

Magyarországon teljesen más közegről beszélhetünk, amelyet az ottani színháznak le kell képeznie. Lengyelországban – ahol az elmúlt évadban szintén rendeztem – pedig ettől sokkal eltérőbb a helyzet. Náluk már régóta a nagy lengyel színházi iskoláról beszélnek, legalább hatvan éve próbálgatják a színházművészet különböző alternatíváit, és feszegetik a színjátszás azon határait, amelyektől mi még meglehetősen messze járunk. Más világ, ám kimondottan fogékonyak voltak az általam rendezett darabra. Hogy hol tartanak, nem lehet pontosan megmondani, mivel nincsenek irányzatok, felrobbantak a régi, zárt közösségek, számtalan hatás ér mindenkit, átjárások vannak a különböző színházi kultúrák között. És ez igaz bármelyik kultúra színjátszására.

A teljes interjút itt olvashatja