Fábry: Dörner a jobboldalt is kompromittálja

"Az Új Színház előtt végleg lezártam negyven évet. Ezeknek az embereknek én már nem akarok megfelelni. Bizonyos izgalom vonzott a helyszínre, még egyszer, utoljára látni akartam ezt a garnitúrát, nemcsak tükör által, homályosan, ahogy Pál fogalmaz a korinthusiakhoz írott levelében, hanem, amint Darvas Iván mondta a bíróságon 1957-ben, en face" - fogalmazott a Heti Válasznak adott interjújában Fábry Sándor, aki az első Új Színház előtti tüntetésen felszólalt. Lapszemle.

Részlet a Heti Válasz interjújából:

- Dörner György kinevezése mekkora "bakker"? Ön még a kinevezése elleni tüntetésen is megjelent az Új Színház előtt - igaz, kompromisszumos javaslattal állt a színpadra. 
Fábry Sándor: Dörner Györgyöt nagyszerű színésznek tartom, húsz év szilenciumot pedig rajta kívül senki nem kapott Magyarországon. Még a háborús bűnök miatt nyolc évet guggolt Kiss Ferencnek is megbocsátottak, a hatvanas években kisebb szerepeket bár, de játszhatott. Becsületére legyen mondva Bán Jánosnak és Gáspár Sándornak, hogy a Stílusgyakorlatokban évekig kitartottak a nézetei miatt első perctől fekete seggű Dörner mellett, igaz, utóbbi a végjátékban azért csak belevágta a nagykést. A művet pedig mindig igyekszem elválasztani attól, aki írta. Meg kell nézni, a Csurka-darabok működnek-e ma. Szörnyű gyanú kínoz egyébként, hogy nem. Egy olyan gányolt pályázat elfogadása viszont, amilyen Dörneré, a jobboldalt is kompromittálja. Az új színházas tüntetésen való megjelenésem ugyanakkor inkább önző kísérlet volt, semmint a színházért való nemes aggodalom felszínre törése. 

fabry- Miféle kísérlet? 
Fábry Sándor: Ennek megértéséhez nem árt tudni, hogy a liberális értelmiség soraiban szocializálódtam, noha akkor még nemes egyszerűséggel ellenzékinek neveztük őket. Körbenéztem a tüntetésen, s csupa olyan embert láttam, akivel korábban együtt dolgoztam, sokuk példaképem volt, akikhez hasonlítani akartam, akiknek vágytam volna dicséretét, társaságát, barátságát. Eszmélkedésem fontos állomását jelentette, amikor, tán 1971-ben, Valló Sári néni, a némettanárnőnk kezembe nyomta Konrád György A látogató című könyvét. Passzusokat tudtam belőle kívülről. És mivé lett ez az ember? Sportot űz abból, hogy a hazáját fúrja, mószerolja, följelentse külországban - érdekes módon kizárólag akkor, amikor nem ő és eszmetársai vannak hatalmon. Azok csinálhattak akármit, Konrád és társai kussoltak, sőt, legitimálták a legitimálhatatlant. Ez a napnyugati feljelentősdi akkor is disznóság lenne, ha e díszes társaság vádjai igazak volnának. Végignéztem a tömegen, mint Rastignac Párizs felett, s ott, az Új Színház előtt végleg lezártam negyven évet. Ezeknek az embereknek én már nem akarok megfelelni. Bizonyos izgalom vonzott a helyszínre, még egyszer, utoljára látni akartam ezt a garnitúrát, nemcsak tükör által, homályosan, ahogy Pál fogalmaz a korinthusiakhoz írott levelében, hanem, amint Darvas Iván mondta a bíróságon 1957-ben, en face. Szemtől szembe. Színről színre. Láttam. 
- Meglepte tán, hogy kifütyülték? Hiszen amikor színpadra lépett, még jelezte is: tudja, hogy a személye nem arat majd osztatlan lelkesedést, kitörő örömöt. 
Fábry Sándor: Ilyen szintű intoleranciára azért nem számítottam a tolerancia bajnokaitól. De utóbb azt tudtam mondani magamnak: jól gondolkodtam. Ezeknek a jórészt tehetséges embereknek jelentékeny hányada gyűlöletében rossz ügyek mellé állt, rossz dolgokat legitimált. Elég megtekinteni a pár héttel ezelőtti Népszavában Parti Nagy Lajos Egy mondat... című remekművét. Érdemes szó szerint idézni. A szerző itt konkrétan Ilja Ehrenburg-i magasságokba emelkedik, olyan mértékben reszketteti a gyűlölet. Küldtem is neki egy SMS-t. 
- Mit írt? 
Fábry Sándor: "A mai nappal te is médiagazemberré lettél, egyúttal elköszöntél attól az írótól, aki valaha lakott benned" -nagyjából ennyit. Látni kell: évek óta régi könyveit adják ki újra, az ÉS-ben közölt álnépmeséi gyengék, és ez az egymondatos gyűlölködő szöveg is rossz. Szövegként az. Ide juttatott a gyűlölet egy írót, akinél a magyar nyelvet kevesen használták bravúrosabban. A gyűlölet megöli a múzsát, megöli a művészetet. Amit én csinálok, azt nem nevezném művészetnek, de akármikor próbáltam indulatból poént szülni - még az sem megy. "Csak könnyedén", ahogy Lin-csi apát mondja, avagy "derűvel", amint Boros Imre és Bogár László üzenik az Echo tévéből, akik egyébként a magyar televíziózás két legnagyobb show-figurájává fejlődtek az utóbbi hetekben, de ez más tészta.

A teljes interjút a Heti Válasz nyomtatott számában olvashatják.