Súgóból rendezőasszisztens - egy győri történetről

Bedi Eszti 15 évvel ezelőtt lett a Győri Nemzeti Színház súgója. Soha nem akart színésznő lenni. Két színdarabban statisztált, a kettőből egyszer kigyulladt a színpad és meg kellett szakítani a főpróbát. Bár nem ő gyújtotta föl, de pont abban az egy percben történt, amit a színpadon töltött. Premier kártya bizonyítja, hogy „szikrázó” tehetség.

Színházba járó gyerekként gyűjtötte a cikkeket, kritikákat, ezeket albumba ragasztgatta. Messziről rajongó kislány volt, Vincze Gábor Pétertől szeretett volna autogramot kérni, néha megvárta előadás után a művészbejárónál, de mikor meglátta a művész urat, mindig elszaladt. Gyerekkora óta szerette volna megnézni, mi történik a színfalak mögött, ezt kérte Dévényi Tibi bácsitól is, mivel nem teljesült a kívánsága, kénytelen volt saját kezébe venni a sorsát. Mielőtt a győri színházba került, kisegítőként dolgozott a színházi büfében. Soha olyan gyorsan még nem mosogatott senki, mint ő abban a két hónapban, amint végzett, szaladt a lépcső tetejére nézni az előadást.

Diákszínjátszóként ismerte meg Tunyogi Istvánt, aki megkérte, hogy segítsen be egy előadásban, amit Pestszentlőrincen tartottak, de Győrben próbáltak. Egy vasárnapi ebéd alkalmával csörrent meg a telefon, és Eszter gondolkodás nélkül felállt a húsleves mellől, hogy beálljon a Hamupipőke előadásba segíteni. Viccesen azt szokták mondani, hogy a pestszentlőrinci Rózsa Művelődési Központ Eszter anyaszínháza. A győri színházban való felbukkanása is kapóra jött, egy babát váró kolléganő helyettesítésére kérték meg, amire persze ő örömmel igent mondott. Sorsa megpecsételődött.

eszter

– Melyik darabban súgtál először?

– A Régi nyárban. Az összes művész, akiket addig csodáltam, ott állt előttem és dolgozhattam velük. Nem indult túl jól, mert amikor bemutatkoztam Gyöngyössy Katalinnak, aki a darab főszereplője volt, a művésznő nem értette a nevemet. Nem túl jó kezdés egy súgónak… Aztán minden jól alakult, a művésznő a premieren megajándékozott egy Tamási Áron novella gyűjteménnyel, és a levelet, amiben megköszönte a munkámat évekig magammal hordtam mindenhova.

– Hogyan lettél rendezőasszisztens?

– Kiesett egy ember, én éppen a Tizedes meg a többiekben súgtam, amikor megkérdeztek, volna-e kedvem az Equusban rendezőasszisztensként segíteni. Az engem tizenöt éve körülvevő emberek tudták, hogy van bennem ilyen ambíció.

– Mit jelent neked a Győri Nemzeti Színház?

– A sí sáncnak csúfolt épület, nekem a legeslegszebb, azt kell mondanom, hogy az életemet jelenti.

– Mennyiben más ma, mint amikor ide kerültél?

– Akkoriban minden időmet a színházban töltöttem, mindent megnéztem többször is. Mára annyi változott, hogy megtanultam értékelni a színházon kívül töltött időt is. Aki a városban ismer, tudja, hogy a színházhoz kötődöm, ezért ha felmerül valami ilyen jellegű munka;akkor hívnak, így hasonló dolgokat csinálok szabadidőmben is. Három éve Venczel Kovács Zoltánnal létrehoztuk a Tartalmas Tábort, melyben gyerekeknek kínálunk kreatív művészetekkel kapcsolatos elfoglaltságot. Ehhez folyton tanulok, most éppen a kosárfonást igyekszem elsajátítani.

– Mi a legnagyobb öröm a munkádban?

– Szeretek szervezni, jó érzés, hogy van hozzá érzékem. Amikor súgtam, akkor az összhangot szerettem, ami kialakult művész és súgó között. Ez a munka már most is hiányzik, és mindig jó szívvel fogok gondolni rá. Most pedig azt szeretem, hogy akár 70-80 ember gördülékeny munkáját szervezhetem.

– Hogy élted meg a pályaváltást? Tervezel még ilyet?

– Szerintem elértem a célomat, nem dédelgetek rendezői ambíciókat. Nagyon szívesen vagyok egy rendező jobb keze.

– Mi az, amit az eddigiekből majd a legszívesebben mesélsz a gyerekeidnek?

– Az idei évad egyik legnagyobb dobása számomra is felejthetetlen élmény. A Vörös Pimpernelben dolgozni, szakmailag talán a legnagyobb dolog, ami velem történt. Amikor azt látom, hogy több mint száz ember dolgozik tökéletes összhangban együtt, akkor nagyon boldog vagyok, hogy ehhez magam is hozzátehettem kicsit.

Szerző: Pottyondy Nóra / Magyar Teátrum