100 éves lenne Alfonzó - A nagy nevettetőről

Szökőévet írunk, vagyis az idén valóban a napján, február 29-én ünnepelhetné századik születésnapját a valaha élt magyar nevettetők egyik legnagyobbika, Markos József, azaz Alfonzó, színész, artista, parodista. Összeállításunkban fia és ő maga is mesél magáról. Ha nevetni akarnak, kattintsanak tovább.

alfonzo

Alfonzóról:

Erős, sportos testalkatú ifjú volt, az iskolai fegyelmet nehezen tűrte. A kereskedelmi iskolában komoly konfliktusba keveredett egyik tanárával, aminek az lett a vége, hogy kicsapták. Autószerelő inasnak állt, szabadidejét a ligetben töltötte, ahol artistákkal barátkozott és megtanulta mutatványaikat. Kétségbeesett apja "rendes" foglalkozást akart fiának, ezért Strasbourgba küldte egy ismerőséhez. A fiatalember Párizsba utazott tovább, a Renault gyárban kapott munkát autószerelőként.
1930-ban hazautazott és a Vidám Parkhoz tartozó varietében pankrátorként kezdett dolgozni. A társulattal Bulgáriába szerződött és "a Hortobágy bikájaként" birkózó számmal járta az országot, a turné azután szakadt félbe, hogy egy török ellenfele legyőzte. 1933-ban a Royal Orfeum táncos produkcióiban lépett fel, egy évig Itáliában dolgozott, de a katonai behívó miatt vissza kellett térnie. Leszerelése után az Arizona mulatóban lett parkett-táncos, de amikor az egyik vele ízetlen tréfát űző gazdag vendéget felpofozta, mennie kellett.
A vándorévek során Egyiptomban, a Közel-Kelet mulatóiban lépett fel Joe Stan művésznéven, amelyet hamarosan Alfonzóra változtatott. Az ötletet a XIII. Alfonz spanyol király haláláról megjelent újságcikk adta: "Meghalt Alfonz óh, a király, éljen a király!"- kiáltotta. 1938-39-ben ismét Nyugat-Európában turnézott, s megismerkedett a pantomim "atyjával", a francia Marcel Marceau-val is. Hazatérve ismét varietékben dolgozott akrobataként és táncosként, a fellépések között paródiákkal szórakoztatta kollégáit. A Moulin Rouge igazgatója felfigyelt fel rá és ötleteit beépítette az előadásokba. 1944-ben munkaszolgálatra hívták be, de sikerült megszöknie és álnéven műtőssegédként dolgozott a Rókus kórházban.
1945-ben egy orosz katonatiszt tolmácsaként került Szegedre, ahol megpróbálkozott a színészettel, de reményei nem váltak valóra. Budapesten a híres bűvész, Rodolfó partnere volt a Fővárosi Nagycirkuszban, de ő önálló estre vágyott. Apránként kialakított magának egy egyszemélyes színházat, melynek írója, rendezője, főszereplője is volt. Szállóigévé váltak bemondásai, poénjai, zseniális paródiákat rögtönzött. Az 1956-os forradalom után családjával külföldre távozott, Bécsben, majd Belgiumban élt és a legkülönfélébb filmekben vállalt szerepeket. Dolgozott Totóval, Vittorio de Sicával és Jacques Tatival, szíve azonban hazahúzta. A Vidám Színpadhoz szerződött, melynek nyugdíjazásáig tagja maradt.
Alfonzó reklámfilmekben is szerepelt, szlogenjei máig velünk élnek. Több mint húsz magyar filmben játszott kisebb-nagyobb epizódszerepet, az 1970-ben forgatott Én vagyok, Jeromos színészi jutalomjátéka lett. 1972-ben a Vigyázat mázolva című kisfilmben nyújtott alakításával elnyerte az oberhauseni fesztivál fődíját. Talán legemlékezetesebb alakítását a Keménykalap és krumpliorrban láthatta a közönség. Számos tévéfelvétel készült vele, nagy sikert aratott a Ványadt bácsi című Csehov-paródia és a fiával, Markos Györggyel előadott karmester-paródia.
A különös tehetségű művész 1969-ben lett érdemes művész, 1987. május 5-én halt meg Budapesten.

alfonzo3Alfonzóról kisebbik fia, Markos István így mesélt:
- Sok komikusról az a hír járja, hogy civilben nem is igazán humoros ember. Az édesapjára igaz ez?
- Őt ez a vád nem érheti! Élete minden egyes pillanatát átszőtte a humor, miközben halálosan komolyan vette azt. Egyedi előadásmódját éppen az jellemezte, hogy képes volt mindvégig megőrizni a "fapofát". Gobbi Hilda a közös fellépésekkor mindig azt vetette a szemére, hogy folyton improvizál a színpadon, és ő nem bírja megállni nevetés nélkül.
- Irigylésre méltó, vidám családi életük lehetett...
- Igen, és hozzáteszem: rendkívül mozgalmas! Anyám rendszeresen bejárt a színházba apámhoz, és ilyenkor vitt minket, gyerekeket is. Leírhatatlan hangulatban, óriási komikusok közt cseperedtem. És hát hamar láttam a botlásaikat is: Salamon Béla lóversenyezett, Kibédi Ervin és Kabos László az italt szerette - apám gyengéi történetesen a szép nők voltak. Ráadásul a nagy rutinja ellenére mindvégig ügyetlenül intézte a liezonjait, számtalanszor lebukott.
- Nőként muszáj megkérdeznem: hogy viselte ezt az édesanyja?
- Beugrott egy kép: hatvanas évek vége, Siófok, Batthyány utca. Akkoriban apám a helyi Éden mulatóban lépett fel, és anyám rájött egy újabb afférjára egy táncosnővel. A forgalmas utcán közölte apámmal, hogy elhagyja - ami a megszokott veszekedések közepette új motívum volt számunkra, ezzel addig nem fenyegetőzött. Ezt hallva apám letérdelt elé és szerelmet vallott neki a gyülekező tömeg előtt: "Lencsikém, te vagy az én anyahajóm, ne hagyj el!" Mire anyám: "Igaz, Józsikám, de elegem van belőle, hogy rólam indítod a támadásokat a nőcskéidre!"
- Szóval humorba fulladtak a számonkérések...
- Na, azért nem kellett félteni Lencsit sem! Bár egyszer apámnak sikerült beléfojtania a szót. A fővárosban, a zsúfolt Népköztársaság útján sétáltunk anyámmal, mikor szembejött velünk apu, karonfogva az aktuális táncosnőjével, aki nem tudott a népes családról. Érett a botrány, ezt anyám nem tűrte volna szó nélkül. Csakhogy mikor egymás mellé értünk, apám váratlanul megemelte a kalapját és odaköszönt a gyerekeiket sétáltató feleségének: "Csókolom, nagyságos asszony", majd szaporázva lépteit továbbsietett. Lencsi a döbbenettől szóhoz se jutott, akkor és ott a nagyjelenet elmaradt - de emlékszem, aztán este otthon... A színházbanszó szerint riadólánc működött, ha anyám belépett a portán, nehogy kínos helyzetben találja apámat. Mentségére mondom, ő a cirkusz világából jött, ahol más morális, erkölcsi normák szerint éltek. A szüleim szerették egymást és kitartottak együtt, hát mi se legyünk a bíráik utólag!
- A "Hortobágy legyőzhetetlen bikája" - ahogy az egyik cirkuszi birkózószáma után elhíresült - a civil életben is verekedős volt? Ugyanis az köztudott róla, hogy az Arizona varietéből azért tették ki, mert megvert egy Festetics grófot.
- Nem előzmény nélkül! Apámat aranyszínű festékkel kenték be, épp egy fát játszott a nimfák közt, mikor az az idióta meggyújtotta a leveleit - igen, ezt nem tűrhette. De egyébként nem volt agresszív, kerülte az erőszakot, és amennyire lehetett, távol tartotta magát a politikától. Olyannyira, hogy a háború idején zsidó származású művészként fellépett a megszálló német tisztek előtt, aztán elment velük sörözni. Azok persze folyton felugráltak: "Heil Hitler!" meg "Ein Volk, ein Führer!" Azaz: egy nép, egy vezér. Apámnak is muszáj volt felpattannia, de ő a Führert inkább küretnek ejtette. A németek nem értették, de a magyar vendégek dőltek a nevetéstől. 
- Veszélyes játék volt ez a halállal. 
- Ő ezt inkább fricskának tekintette. A haláltábort túlélték anyámmal, de mikor később, "56-ban veszélyt érzett, fogta a családját és elment az országból. Nem a forradalom miatt, még előtte - amikor az aj tónkra kitettek egy hatágú Dávid-csillagot és azt írták ki: "Icig, most nem viszünk Auschwitzig." Pár hétre szóló szerződéssel kimehettünk Brüsszel be - négy évig maradtunk. Disszidensnek nyilvánították, a lakásunkat a bejárónőnk kapta meg. Mi kor visszajöttünk, a határnál "letolták" a tettéért, de nem tudtak rá igazán haragudni. Túlságosan szerették. (Folytatás a Szabad Földben.)

alfonzo2

Részlet egy régi beszélgetésből Alfonzóval - a 168 órából:

Alfonzóval Mester Ákos, a Radnóti Színház színpadán beszélgetett, éjszakai közönség előtt, és számára nyilvánvaló volt, hogy Alfonzó, bár neki válaszolgat, valójában a közönségnek játszik, amely időről időre elragadtatott tapssal jutalmazta.
És hogy lettél a windsori herceg barátnőjének "magántáncosa"? 
- 1935-ben megérkezett a windsori herceg és Mrs. Simson. Eljöttek az Arizonába, és én természetesen "hivatalból" fölkértem táncolni a ladyt. Bemutatkoztam a hercegnek is, aki örült, hogy angolul beszélhet velem, nem volt szükség tolmácsra. Sőt! Egy hónapig aztán én voltam a tolmácsuk, idegenvezetőjük, kalauzoltam őket napközben, este pedig táncoltam Mrs. Simsonnal, főleg angol keringőt. Persze a távolság betartva, akkor még nem tudtam, hogy néhány évvel később még messzebb megyünk az angoloktól... Amikor elutaztak, ezer angol fontot kaptam. 
Mennyi pengőt adtak akkor egy fontért? 
- Huszonötöt. Egy angol font huszonöt pengő volt. Ezer font már kisebbfajta vagyonnak számított. 
És mire költötted? 
- Elutaztam Egyiptomba egy balett-társulattal. Először Alexandriában léptünk fel, aztán Kairóban, aztán megint kirúgtak. 
Ez nem az az ügy, amikor nagyon megtetszettél a turnéfőnök feleségének? 
- Ez az. De nem a főnök rúgott ki, hanem a neje. 
Mi történt? 
- Nekem is tetszett az asszony, de volt egy papagájuk, a Silly, aki sajnos szintén belém szeretett. 
A papagáj? 
- A papagáj. 
Ha most az akarod velem elhitetni, hogy az asszony féltékeny volt a papagájára... 
- Nem, nem. Beszélni tanítottam a papagájt. Illetve Silly már előbb is tudott beszélni. Ettem a levest, fenn ült a függönykarnison, és elkezdte, hogy "jaj, de finom, jaj, de jó"! Ez egy ideig jópofa volt, de aztán meguntam, és megtanítottam másra is. 
Mire? 
- Például arra, hogy "a franc egye meg, hogy lehet ilyen szart főzni?". És akkor a papagáj másnap elkezdte: "A franc egye meg, hogy lehet ilyen szart főzni." De tudott ennél különbeket is, nem akarom részletezni, elég malac papagáj lett belőle.  (....)

 De hogy lettél parodista? 

- Kérlek szépen, úgy lettem parodista, hogy elkezdtem például utánozni Mussolinit meg Hitlert, fésűvel... Nincs nálad egy fekete fésű? 
Tudod, hogy nekem nincs már olyan nagy szükségem fésűre... 
- Sajnos már nekem se... Szóval odaszorítottam a fekete fésűt az orrom alá Hitler-bajusznak, és így kezdtem marháskodni. Aztán bemutattam egy homoszexuális német tisztet, hogyan öltözködik... 
Borzasztó, hogy a rádióhallgató ezt nem fogja látni, de hát... 
- Nincs olyan rádió, amit látni lehet? 
De, csak azt televíziónak hívják. 
- Na mindegy. Elég az hozzá, hogy végül is - mondjuk az ötvenes évek elejére - bohóc lettem. 
Az ötvenes évek elején ez másokkal is előfordult, habár egészen más porondon léptek fel. Egyébként hogy tolerálta az akkori kultúrpolitika a te bohóckodásaidat? 
- Először minden rendben volt. Aztán egyszer csak jött egy magas beosztású ember - ha jól emlékszem, Elvtárs volt a keresztneve -, azt mondta nekem, hogy a szocializmusban a bohóc nem teheti magát nevetségessé. 
Józsikám, ugye most tréfálsz?
- Gondolod? Ide figyelj! Megkérdezték, miért hordok nadrágtartót. Mondtam, azért, hogy le ne essen a nadrágom. Igen - válaszolták -, de ez amerikai divat, és szocialista művész ne kövesse az amcsi divatot. Rendben van - bólogattam -, de mit szól majd a szocialista közönség, ha egyszer csak ott állok csupasz seggel? 
Fogadjunk, hogy a kompromisszum egy nadrágszíj lett! 
- Ne fogadjunk. Azt a menetet én nyertem. Maradt a hózentráger. De persze jöttek az újabb menetek. (A folytatást itt olvashatja.)

Forrás: 168 óra, Színház.hu, Szabad Föld