Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból - Nemzeti Színház

Beugróként érkeztem az előadásra, melyről szuperlatívuszokban beszéltek ismerőseim és hangoztatták, hogy nagyon nehéz rá jegyet szerezni (érthető, Nemzeti Színház, kb. nagyon kevés férőhely). Ezért amikor az előadás kezdete előtt másfél órával megtudtam, hogy van egy "feles" jegy, nem haboztam gyereket, családi programot hátrahagyva elrobogni a Nemzetibe, a figyelmeztetés ellenére szoknyában. "Alternatív" (nagyon zárójel, nagyon tág és nagyon nem magyarázom) színházhoz szokott énem elégedetten telepedett a szalmazsákokra a "festőműhely"-ben és kíváncsian vártam az előadást (bevallom, a rohanásban nem nagyon tudtam az előadásról tájékozódni, tényleg csak alapinfóim voltak). Nem fogok azon nyafogni, hogy hová tettem a lábam és egyes jeleneteket nem láttam, mert a zsákokat körbejátszották a színészek, hiszen ezért ez a tér, volt már rosszabb is. És értjük, hogy a történet közepén ülünk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mi is ez az egyetemes problémákat felvető, boncolgató, bemutató történet? A 21 éves Martin Sperr tükröt tartó, 1965-ös drámája. És 1969-ben film is készült belőle. Németország a 2 világháború után, bajor falucska, ahol egy beilleszkedett "gyöttment" parasztasszony fia is tanyát ver, akiről elterjed a hír, hogy homoszexuális. Ebből fakadóan a falunak szembe kell néznie a "mássággal" és egy "bűnös szerelemmel", miközben önmaguk gonoszsága mindkettőn túltesz.

Azt hiszem, ennyi talán elárulható a sztoriból - ami jóval "gyengébb", mint amilyen lehetne, bár kétségtelenül szívbemarkoló és az emberi rosszindulat, szűklátókörűség, kicsinyesség, stb. szép példája. És hiába a döbbenetes és félreértett emberi sorsok, a gyereküket "hibájuk" miatt gyűlölő anyák hányingert keltő viselkedése, a háborús rémségek után is emberre vadászók kapzsisága és önbíráskodása, valahogy mégsincs katarzis a végén. Értelmetlen a sváb zenekar berángatása az utolsó öt percre, a sörrel kínálás sem fog beljebb húzni a sztoriba, hiszen éppen univerzális problémákat feszeget, nem kell a "nemzeti karakter"-t idéző zene és ital. Elég lett volna a hús átható szaga...
 

A Vadászjelenetek figurái közül többen jól kitaláltak és kidolgozottak, viszont többségük a szürkeségbe vész, amit ruházatuk, szerepbéli hozzáállásuk is jól példáz. Molnár Piroska Barbarájának hiszek, Básti Juli megértő-gyűlölködő figurája kicsit túlzott, de elér hozzám. Egyértelműen Georg (Hevér Gábor) karaktere a legmeghatározóbb és övé a legjobb színészi teljesítmény is. Abram teljesen hiteltelen, nem látjuk a végkifejlet felé vezető utat; annak ellenére, hogy a krétakörös Nagy Zsolt egyik kedvencem volt, azt kell mondanom, hogy szívesebben néztem volna Bucival ezt a produkciót. Az előadás mélypontja az a jelenet, amikor Abram Tonkának (Tompos Kátya) kiadja az útját, pedig éppen ez lenne az egyik kulcsjelenet, hiszen a nézők "között-fölött" zajlik. Kicsit sok volt az "életkép"-szerű jelenet, ami nem vitte előre a sztorit, illetve a gyerekek szerepeltetése is töltelékként hatott.
 

Ha... ha nem lett volna túl nagy az elvárásom, akkor biztosan nem csalódottsággal jövök el. Ha.. ha ez lett volna életem első nem face-to-face előadása, akkor biztosan feledteti velem a fentieket. De nincs ha. Az az érzésem, hogy a rendező, a színészek és a stáb többi tagja többet akart, mint amennyi színházi eszközökkel ebből a drámából kihozható. És ez a többlet pont a dráma mélységét csökkentette... pld. számos fórumon az ajánló: a végé sört osztanak. Ugye nem ezért megyünk színházba?

 

Ui: mivel két szereplőnél színészváltás történt, jó lett volna aktuális képeket találni a Nemzeti Színház oldalán....

 

Martin Sperr: Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból (r. Alföldi Róbert)