42. hét - Pintér Béla és Társulata

Nehéz szülés

Pintér Béla tipikusan olyan színházat csinál, hogy bármivel rukkol elő, az ember mindig komoly elvárásokkal és vérmes reményekkel indul a Szkénébe, annak ellenére, hogy a Mester pályafutása számomra inkább lejtmenet, mintsem egy felfelé ívelő görbe. Tudniillik iszonyú erősen kezdett , és mintha minden elmondott volna az életmű legelején, azóta pedig nagyon úgy tűnik, hogy magát ismételgeti.

Két dolog azért rendesen árnyalja ezt a képet: egyrészt mindig vannak kiugróan jó (jobb) darabok még így is az aktuális repertoárból (legalább kétévente egy) másrészt pedig ez az ismételgetés sokadszor is iszonyú szórakoztató – ha végiggondolom, talán nincs is olyan Pintér darab, amit csak egyszer láttam.

A műfajában szilveszteri kabarék könnyedségét, idéző, de humorával és látásmódjával inkább monty python-i színvonalat megütő, üdítően aktuális Kaisers TV után most ismét egy komolyabb  témához és fajsúlyosabb sztorihoz nyúlt a társulat a 42. héttel. Ebben a műfajban nagyon erősek voltak mindig is: a Sütemények, vagy a Gyévuska olyan magasra teszi a lécet, amit lentről meglátni is nehéz, nemhogy átugorni. Nem is sikerül -  de elkeseredésre semmi ok a rajongóknak sem: élvezhető, vicces, könnyen átélhető darabot csináltak, amiben azért van némi drámai sodrás, ám ennek ellenére az egész mégsem áll össze egésszé.

Aki nem ismerné, a 42. hét a fogantatástól a születésig eltelő időszakra utal. Egy szülésznő magánéletén keresztül kapunk némi betekintést a folyamatba (és egy értelmiségi házaspár, illetve egy szülészeti osztály mindennapjaiba). Ennél azért lényegesen sokszínűbb és több szálon futó ugyan a történet, de nincs semmi különleges csavar, semmi extra a sztoriban.

Csodálkozom is, hogy ezt vajon miért választotta témájául Pintér. Ha ugyanis valami számomra ismeretlen okból ennyire megfogta a kerettörténet, akkor inkább hagyni kellett volna még érni magában, amíg nem talál valami olyan eszközt, ami által érdemes lesz színpadra vinni. Egyszerűen így nem érződik rajta az, ami sok darabján csodálatosan átüt, hogy szinte szétfeszítette a téma az alkotót és azért viszi színpadra, hogy világgá kürtölje amit érez és ki akar fejezni. Sok jó jelenet van benne így is, de mintha semmit nem akarna mondani vele, csak valami apropót keresett volna, hogy ezeket a benne kavargó képeket színpadra vigye. Másrészt pedig az unalomig ismert (és szeretett) pintéri konzerv-toposzoktól hemzseg a történet, ami így könnyen kiszámítható, egyszerűen befogadható és kényelmes,  de lassan tényleg elfelejtem milyen volt úgy beülni a Szkénébe, hogy csak kapkodtam a fejem a történetszövés láttán, és még csak megtippelni sem tudtam volna, hova viszi a rendezés a sztorit.

Pedig Pintér próbált erős drámát a színpadra vinni (beteg csecsemők, dohányzó kismamák, tragikus apahalál, stb.) , de csak az igyekezet látszik belőle, maga a dráma elmarad, a maradékot pedig a humoros elemek neutralizálják teljesen. Amúgy pedig túl nagy pátosszal nyúl a témához, holott egész egyszerűen nincs ennyi feszültség a történetben, így sajnos túlreagáltnak érzi a a néző az amúgy egyébként kitűnő színészi játékokat. Azt pedig végképp elfelejthetné Pintér, hogy a drámai csúcspontot azzal festi meg, hogy a színészek konstans módon fejhangon kiabálnak, legyen az szülés (jelen esetben) vagy bomba hatástalanítása (Soha vissza nem térő).
Ennek ellenére lehet, hogy az én megközelítésem a hibás, és nem egy életművet, hanem egyes darabokat kellene nézi önmagunkban. Ha ugyanis olyan nézővel beszélgetek, aki először lát Pintért, azt általában teljesen lenyűgözi az újfajta megközelítés, a sajátos atmoszféra, a groteszk humor és a kuszán szőtt történet egyvelege. Valószínűleg csak a rajongók lesznek csak ilyen hozzám hasonló hálátlan fanyalgók.

De a fenti kritika ellenére: soha rosszabb előadást, Pintér-szűzek előnyben.