A párbeszéd esélye címmel írt Karsai György színház- és irodalomtörténész, Kiss József „A pesti színházakról” című vitaindító tanulmányára reagál, ami a Magyar Teátrumban és csütörtökön a Színház.hu-n jelent meg.
Kiss József írását itt olvashatják.
Szívesen veszek részt olyan párbeszédben, amely színházi kérdésekről egy szakfolyóirat hasábjain bontakozik ki. A Magyar Teátrum eddigi évfolyamai alapján nem volt színházi szakfolyóiratnak tekinthető: most azonban, a sok bemutató-promotáló, hírdetésszerű írás, alkotó-interjú és alkotó-ünneplés után, a 2012. szeptemberi számban publikált Kiss József-vitaindító tanulmány arra utal, hogy talán már a közeljövőben új folyóirattal bővül a hazai színházi szakfolyóiratok listája. A vitára invitálást illik komolyan venni, sőt, köszönet érte, a gesztus valóban „árkok betemetése”, amire nagy szükség van ma, amikor oly sok oldalról fenyegetett színházi életünk. Kiss József vitaindító tanulmánya „A pesti színházakról” címet viseli. Bármennyire is semmitmondó ez a szókapcsolat („a pesti színházakról”) – nem tudható meg belőle, milyen megközelítésben, milyen időhatárok között és mely színházakat vizsgálja a Szerző, s azt sem, milyen témakörökben vár vitapartnereket -, de ettől még utat nyithat egy fontos eredményeket ígérő párbeszéd felé. Majd menet közben, együtt pontosítjuk a témát. A fontos az, hogy kezdjünk el beszélgetni, vitatkozni. Indulatok nélkül, adatok, tények és az ezeken alapuló állítások megfogalmazásával beszéljünk közös dolgainkról!
Karsai György - fotó: Pepita Magazin
(Igazán csak zárójelben jegyzem meg, hogy azért ez a cím-kérdés nyugodtabb időkben nem lenne elintézhető ilyen nagyvonalúan: a cím mindig fontos, egy tanulmány, tudományos munka esetében pedig hangsúlyosan a publikálásra szánt szöveg egyik legfontosabb része: a feldolgozott kérdéskört pontosan leírónak, figyelemfelkeltőnek, egyúttal tartalmi-módszertani útmutatónak kell lennie.
„-Ez nem vers, kikérem magamnak! - dühöngött Bruckner Szigfrid.
- Hallod, Mikkamakka, azt mondja, nem vers?! - méltatlankodott Szörnyeteg Lajos.
Mikkamakka ráncolta a homlokát.
- Hát bizony - mondta aztán -, kedves Lajos, ez tényleg nem vers.
- Miért - lobogtatta a papírját Szörnyeteg Lajos -, amikor a sorok szépen egymás alá vannak írva, és minden sor nagybetűvel kezdődik? Akkor miért nem vers?”
(Lázár Ervin: Dömdö-dömdö-dömdödöm. in: A hétfejű tündér. Budapest 1973.)
Kiss József vitaindító tanulmányának elolvasása után rögtön ez a klasszikus szöveg jutott eszembe. Ugyan hogyan is lehet elmagyarázni röviden, hogy miért nem felel meg ez az írás a tanulmány mint irodalmi műfaj minimál-követelményeinek sem? Hol kell kezdeni a felvilágosító munkát, amikor az alcímként megjelölt alkotói munkával, a tanulmány-készítéssel kapcsolatban a Szerző jól érzékelhetően semmilyen ismerettel nem rendelkezik? Talán ott, hogy egy tanulmány kutatómunkán alapul, ennek első lépése az adott szaktudomány (jelen esetben a színháztörténet) kutatás-módszertanának megismerése. Meg hogy innen még hosszú út vezet ahhoz a sok munkával megszerzett tudáshoz, amelynek birtokában önálló kutatásba kezdhet valaki.
De az is lehet, hogy be kellene érni Mikkamakka lefegyverzően pontos válaszával: Csak!
Egy jó tanulmány – ideális esetben – tartalmaz olyan állításokat, tételeket, amelyeket a szerző gondolatmenetének rekonstruálásával bizonyít, illetve kutatási eredményeinek ismertetése után vitára bocsát. Nézzük meg tehát, melyek Kiss József tanulmányának tételei és/vagy állításai, ezekhez milyen kutatási előzményekre hivatkozik és elemzései-kutatásai milyen eredményekre vezettek. A tétel-választék egyszerre tűnik bőségesnek és zavarbaejtően soványnak: tanulmányba illő tételnek számít-e például, hogy a Színművészeti Egyetemen nem tűrnek meg ’olyan személyt, akiről köztudott – és nyíltan vállalja is -, hogy keresztény hazafi’? (negyedik-ötödik hasáb) Vagy az, hogy „...az Operett Színházban kellemetlen kötelezettséggé degradálódott az operett-játszás...”? (második hasáb) Vagy az, hogy a „...főváros színházi élete homogenizálódott, ha durvábban fogalmazok: lepusztult...”? (harmadik hasáb; a három pont az idézet része) Vagy az, hogy a „...Vígszínház szép lassan eljelentéktelenedett....”? (második hasáb) Vagy az, hogy „A Főiskolából Egyetem lett, a fiatalok körében látványos a hagyományos értékek ismeretének hiánya.”? (itt a két tagmondat közötti kapcsolat sem világos; harmadik hasáb) Még az is elképzelhető, hogy a következő mondatból kellene kiindulni: „A valamikori forradalmárok ősz szakállú, ápolatlanul kócos aggastyánokká vénültek, akik minden hatalmat megszereztek az évtizedek alatt, s most a füstölgő romokon keresgélnek megdöntendő rendszerek után.”? (első hasáb) És így tovább, mert sajnos az írás majd’ minden mondatát idézni lehetne annak illusztrálására, hogyan nem szabad vitaindító-nak és tanulmány-nak szánt dolgozatot készíteni. Egy tanulmány elengedhetetlen alkotórészei, a tények, a nevek, a bizonyító anyag, a hivatkozott kutatásokon alapuló érvek és világos állítások teljességgel hiányoznak ebből a tanulmánynak elkeresztelt írásból. Ami viszont van bőven: indulatoktól fűtött vagdalkozás, homályosan azonosítható célcsoportok elleni támadás és patetikus semmitmondás (ez utóbbira kedvenc példám: „A polgári színház hívei egyre több időt kell fordítsanak arra, hogy ízléses, értékes, magas színvonalú, isteni magasságba ívelő emberi gondolatokat feldolgozó műveket találjanak a színházak ajánlatai között.” /harmadik hasáb/).
Talán közelebb jutunk Kiss József vitaindító tanulmányának megértéséhez, ha annak felépítését, érvrendszerét és következtetéseit vizsgáljuk. A teljes 13. oldalt kitöltő tanulmány nincsen alfejezetekre osztva – azt sértő lenne feltételezni, hogy Szerző esetleg a későbbi hasábokban önálló sorként szedett „A többiekről”, „Hja, a színészek...”, és a „S végül az ’egyetemről’” gondolat-forgácsokat szánta volna fejezetcímeknek -, s ez bizony megnehezíti a minden bizonnyal fontos gondolatok megértését, de akadályozza a remélt vitát/párbeszédet előmozdító kutatási eredményeinek értékelését is. Megkísérlem összefoglalni az első hasáb tartalmát: (1) a szocializmus utolsó három évtizedében voltak komoly, nagy prózai színházak, amelyek a „polgári épülésre, szórakozásra vágyók rendelkezésére” álltak. Szép, erős - és igaz! - állítás, amelyről ugyan maga a Szerző mondja, hogy „...különösen hangzik...”, de az olvasó bátran egyetérthet vele (eltekintve attól az apróságtól, hogy a ’polgári épülés” mint a szocialista ember vágya annyira unortodox meglátás, hogy feltétlenül bővebb kifejtést, talán külön tanulmányt érdemelt volna); (2) „a szabadság szabadosságot szült” és ebből következően (?) a „...kritika gátlástalanul egekbe emeli azokat a színházi szándékokat, melyek a meghökkentést, a járatlan utakat választják.” Sajnos a bátran vállalt képzavar sem feledtetheti, hogy egy komolynak szánt tanulmányban itt már tényekre, például az említett színházi szándékokat gátlástalanul egekbe emelő kritikákból vett idézetekre, röviden: érvekre lenne szükség; (3) a valamikori forradalmárok minden hatalmat megszereztek s aztán, amikor évtizedek múltán „...egy másik világ, egy másik ízlés is megjelenik a porondon, önmagát artikulálja, érdekeinek megpróbál érvényt szerezni, azonnal gyűlölködésbe kezdenek...”. A Szerző által tanulmánya publikálásával remélt vita elindításához itt a következő kérdésekre kellene választ kapnunk: kik a ’valamikori forradalmárok’? Mit jelent az, hogy ’minden hatalmat megszereztek’? Mi az a ’másik világ’? Mit jelent a ’másik ízlés’? Hol, mikor, milyen formában ’artikulálta magát’ ez a másik világ (vagy ízlés)? Mik az érdekei ennek az ’új világ’-nak (vagy ’ízlés’-nek), s hogyan ’próbál érvényt szerezni’ ezeknek az érdekeknek’? Kik gyűlölködnek, milyen formában, hol? Megintcsak azt kell mondani, hogy nagyon hiányoznak az adatok, a tények, a hivatkozások ahhoz, hogy Kiss József írását komolyan lehessen venni, hogy vitapartnerekre találjon; (4) ’Nem is olyan régen még kiegyensúlyozott, szerves, működőképes élet lüktetett a pesti színházak táján.’ Kérdéseim: vajon a ’nem is oly régen’-kifejezés a feljebb oly szépen dícsért szocialista korszakra vonatkozik? És hol ’lüktetett az élet’? (kiegyensúlyozottan, szervesen és működőképesen): mert ha valahol a ’pesti színházak táján’, akkor gyorsan be kellett volna vinni oda; ha pedig nem ott, akkor mindenképpen meg kellene magyarázni, hogy e festői kép hogyan kapcsolódik a színházakban lezajlott változásokhoz. (Személy szerint engem rendkívül érdekelne egy az „élet kiegyensúlyozott, szerves és működőképes lüktetésé”-ről szóló tanulmány, különösen ha ez a pesti színházak környékéről is fontos információkkal szolgálna; biztosan sokat tanulnék belőle.)
A további hasábokon azután következik egy hosszabb felsorolás – „a teljesség igénye nélkül” – a pesti színházakról, „emlékezzünk” felvezetéssel. Sajnos sem szempontok, sem indoklás, sem időhatárok, sem elemzés nem kapcsolódik e névsor(ok)hoz – sőt, mindehhez a második hasáb alsó harmadában „A többiekről”-alcím (?) alatt még néhány, további színház is megnevezésre kerül. Hogy mi értelme e felsorolásoknak, nem tudjuk meg a tanulmányból. Lehet, hogy tévedek, de mintha egy ’régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?’-tipusú nosztalgia-sóhaj tört volna fel e lista elkészítésekor Szerzőből: ők, a Nagyok még tudták!... Ők még..., bezzeg a mai, pesti színházi hatalmasságok!.... Ugyanakkor zavarosan keveredik e felsorolásban a (rég)múlt és a jelen, ömlesztve kapjuk a színész-, rendező- és tanáróriások névsorát Várkonyi Zoltántól és Nádasdy Kálmántól (egyénként ez utóbbi az egyetlen, akinek keresztnevét is leírja Szerző: vajon miért?) Páger Antalon és Iglódi Istvánon át egészen Huszti Péterig és Zsámbéki Gáborig.
Majd egy váratlan, tanulmányban kétségtelenül unortodox fordulattal – „S ami még nagyon fontos...” – a friss diplomás színészek és a vidéki színházak kapcsolatáról ír két bekezdést, végül így zárja a szocialista rendszer dícséretére épített gondolatmenetét: „Ha ma egy végzős színésznek azt mondod, vidék, kinevet.” Ez is súlyos állítás, amelyet illenék számadatokkal, netán életút-interjúkra, szakirodalomra történő hivatkozásokkal alátámasztani. De itt legalább lehet vitatkozni, úgyhogy kezdetnek álljon itt – ellenérvként! - néhány név, olyan művészeké, akik az utóbbi tíz évben szereztek diplomát, vidékre szerződtek és vagy ma is ott játszanak, vagy komoly sikereket értek el vidéki színházakban: Gidró Katalin, Lazók Mátyás, Szemenyei János, Kedvek Richárd, Csonka Szilvia, Vajdai László, Schruff Milán, Péter Kata, Herczeg Adrienn, Barnák László, Czapkó Antal, Alberti Zsófi, Mercs János, Czukor Balázs, Kovács Gergely, Lábodi Ádám, Mikola Gergely, Csémy Balázs, Hajdu Melinda, Trokán Nóra. S az elmúlt egy-két évben sikerült vidékre szerződnie – mert bizony ez sem volt egyszerű – például Decsi Editnek, Porogi Ádámnak, Téby Zitának, Szalma Noéminek, Váncsa Gábornak, Rácz Panninak, Budai Zsófinak, Rák Zoltánnak, Varga Balázsnak, Vaszkó Bencének… És a sor még hosszan folytatható. Egy tanulmányban s az arra épülő szakmai vitában valahol itt kezdődhetne a párbeszéd. Állítás - cáfolat/ellenérv – válasz - vita. A szöveg eddigi részéről csak azt mondhatom, hogy ha nem is értek mindenben egyet vele, de nagyra értékelem Kiss József határozott kiállását a szocializmus vívmányai mellett, viszont elutasítom és helytelenítem harcos vidék-ellenességét. Állítása szerint ugyanis vidéken kezdeni a színészeknek azért volt értelme (értelemszerűen a szocializmus évtizedeiben), hogy „...ott megerősödve, tapasztalatokat szerezve vonuljanak be a főváros színházi életébe, hozva magukkal a magyar valóság megélt, feldolgozott valóságát, mi több: igazságát.” Javaslom, hogy Szerző mélyedjen el a ’Budapest versus Vidék a magyar színházi életben’-kutatási témában, s ha elvégezte a szükséges munkát, készítsen e fontos kérdésről vitaindító tanulmányt; attól azonban már most óvnám, hogy fent idézett prekoncepcióját is beledolgozza születendő tanulmányába, mert még megorrolnak rá igazságtalanul megsértett kollégái.
A továbbiakban két hosszabb idézet következik - idézőjelek között, kurzíválva -, ám mindenfajta forrásmegjelölés nélkül, amiért bármely egyetemen, főiskolán, de valószínűleg minden középiskolában is elégtelen osztályzatot kapna; sajnálatos, hogy a Magyar Teátrum szerkesztőinek ingerküszöbét ez a szakmai dilettantizmus nem érte el. Különösen a második, ismeretlen szerzőjű idézet figyelemre méltó: „...gátlástalan, tisztelni képtelen, bosszúálló ideológiák emlőin nevelkedett forradalmárok...”/értsd: kerültek hatalomra a pesti színházakban/. Nagyon kiváncsi vagyok, ki írta le ezt a minden indulattól mentes, példamutatóan objektív mondatot, amelyet Szerző egyetértően idéz tanulmányában. A mondat a „Hja, a színészek...” alcímű (?) szövegrészben szerepel (harmadik-negyedik hasáb), amelyben a színészek és írók contra rendezők antagonisztikus ellentétet vízionálja a Szerző a már eddig is bevált kutatói, alkotói módszeréhez híven: se példák, se adatok, se érvek. Itt szereplő konklúziója külön kiemelendő: „Meg kell teremtenünk a Színészek és Írók Színházát. A magasabb gondolatok és magasabb értékek színházát.” Függetlenül attól, egyetértek-e a mondat tartalmával, tisztázzuk: ezt ’programhirdetés’-nek hívják, helye legalábbis kérdéses egy tanulmányban. A programhirdetés amúgy dícséretes törekvés: politikusok (a mi területünkön a kulturpolitikusok) dolga szokott lenni; Szerző azonban eddig sehol sem jelezte tanulmányában, hogy kulturpolitikával is akar foglalkozni. Ugyanakkor a hirtelen (és csak itt!) felbukkanó többes szám első személy a hozzá kapcsolt ’kell’-lel nem tűr vitát. Rövid habozás után tehát úgy döntöttem, hogy nyilván nekem is szól ez a többes szám első személy, én is meg vagyok szólítva, s én hallgatok a lelkesítő szavakra: legyen tehát! Igen, alapítsuk meg Magyarország új színházát, emeljünk Színészek és Írók Színháza néven Tháliának új, méltó, magyar szentélyt. Igen, így kell ezt csinálni, semmi kirekesztés, semmi düh, semmi kisebbrendűségi érzés; megcsináljuk, csak színészek és írók (meg én)! Ezzel ugyan most kicsit eltávolodtunk a tanulmánytól mint az írás eredetileg meghírdetett műfajától, de van ez így, az alkotás közben felfakadt lelkesedés már engem is elragadott néha, később úgy kellett újraírnom egész bekezdéseket.
A negyedik hasáb utolsó harmadáról és az egész ötödik hasábról a személyes érintettség miatt nehéz objektív elemzést készítenem. „S végül az ’egyetemről’” alcímet (?) viseli e rész. Az idézőjel bizonyosan rossz helyen van: ha Kiss József valamiért azt szeretné sejtetni, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem nem egyetem, akkor a helyes alak „egyetem”-ről lett volna. Az „egyetemről” viszont azt jelenti, hogy valaki valamit állít(ott) az intézményről, s az alábbiakban ezt most kivesézi/cáfolja/gúny tárgyává teszi a Szerző. Az utolsó bekezdésben majd kiderül, hogy az első megfejtésünk volt a jó: Kiss József dehonesztáló szándékkal „’egyetem’-ről’ ír, ami viszont egyszerűen butaság, hiszen könnyen ellenőrizhető tény, hogy az intézmény immár több mint egy évtizede egyetemi státuszban része a magyar felsőoktatási rendszernek. Persze ha a Szerző e besorolással nem ért egyet, készíthet egy alapos tanulmányt a Színház- és Filmművészeti Egyetemen folyó képzés színvonaláról, vagy az ott oktató tanárok felkészültségéről, a tananyagról, az órarendről, bármiről, amit csak alkalmasnak talál tétele bizonyítására, és vitát is indíthat minderről egy szakfolyóiratban. De így? Idézőjel-használattal elintézni egy ilyen súlyú kérdést gyenge bulvárlapba való, csúnya indulatokról tanuskodó, üres vádaskodás.
Kiss József gondolatmenete innen kezdve nagyon nehezen rekonstruálható: egy különös anekdotát mesél el a Szerző - ennek stílusa kísértetiesen emlékeztet a Demokrata című hetilap egyik újságírójának, Pozsonyi Ádámnak a stílusára -, amely történet főszereplője ő maga és egy régi ismerőse, mi több, barátja, aki „...az úgynevezett liberalizmus nevű luciferi eszme híve, és naprakész információkkal rendelkezik a színház- és filmművészeti felsőoktatás egyetemi szintű intézményéről.” Az illetőt a „beszélgetés csúcspontján” arra kéri, nevezzen meg az Egyetemen a „jelenlegi oktatói gárdában egyetlen olyan személyt, akiről köztudott – és nyiltan vállalja is -, hogy keresztény hazafi.” Hogy ezt miért kéri, nem tudjuk meg. Majd’húsz éve tanítok a Színház- és Filmművészeti Egyetemen (amely korábban Főiskola volt), de soha eszembe nem jutott, hogy bármely kollégám vagy diákom vallási, etnikai, nemi identitási, vagy világnézeti hovatartozása iránt érdeklődjek, mégis azt gondolom, ez nem volt akadálya annak, hogy kollégáim és diákjaim tudását, munkáját, emberi tartását tisztelni tudjam. Szerző meg nem nevezett beszélgető-partnere sem tudott válaszolni a különös kérdésre, sőt, ő „indulatos lett”, s felrótta Kiss Józsefnek, hogy „már a kérdése is kirekesztő”. Bizony az! - teszem hozzá, hívatlanul és késve beleszólva e magasröptű beszélgetésbe. Ezekután mintha arra tenne kísérletet Kiss József, hogy levezesse: a másság elfogadásának előfeltétele a Színház és Filmművészeti Egyetemen (is?), hogy mindenkiről meg kell tudni, milyen vallású. Persze lehet így gondolkozni (jómagam nem értek egyet, de elfogadom, hogy más erről mást gondol), csak éppen itt és most bizonyosan teljesen értelmetlen: a másság tisztelete egy oktatási intézményben éppen ott kezdődik, hogy mindenkit olyannak fogadunk el, amilyen, s egyenrangú partnerként, munkatársként kezeljük, függetlenül származásától, vallásától, bőrszínétől. Hogy Kiss József miért akarja tudni, hogy a Színház- és Fimművészeti Egyetemen ki keresztény hazafi, ki rabbi, vagy mormon lelkipásztor, fel nem foghatom. A meg nem nevezett jóbarát nem tudott egyetlen „bátran keresztény hazafi” oktatót sem megnevezni, ezért Kiss József szomorúan így zárja a történetet: „kirekesztve éreztem magam”. Sajnálom, őszintén sajnálom, s a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanári kara nevében ezennel ünnepélyesen megígérem, hogy akkor sem fogjuk kirekeszteni Kiss Józsefet, ha kutatómunkája során bejön az Egyetemre és készülő másság-tanulmányához anyagot gyűjtve egyenként kérdezi meg tőlünk, vajon bátor keresztény hazafiak vagyunk-e. (Azt persze nem ígérhetem, hogy néhányan nem fognak furcsán nézni rá.)
Az utolsó bekezdés - akárhogy is próbálom a szöveg egészébe illeszteni -, önálló egész, semmi köze az eddig leírtakhoz: „A nemrég elhunyt Pintér Tamás ’Oroszlán’-nak mondta az őt az ’egyetem’-ről kitessékelő rektor: ’Rossz oldalra álltál, Tamás.’ Úgy tudom, Oroszlán ezzel nem volt egyedül, egyik nagy, emblematikus rendezőnk is hasonló mondatot kapott, amikor ugyanez a szorongó ember elküldte a tanári karból. Az illető rektor ezt természetesen tagadni fogja, ám érdemes mindezeket összevetni az én történetemmel, és máris le lehet vonni a mai magyar színházi viszonyok áldatlan állapotáról a messzemenő következtetéseket.” Itt szakít Kiss József a tanulmány korábbi részeiben következetesen használt anonimitással. Pintér Tamáson kívül a történetben szereplő másik két személy is könnyen azonosítható: Ascher Tamás a Színház- és Filmművészeti Egyetem említett rektora, az elküldött (?) rendező-tanár Kerényi Imre. De hát mit keres Kerényi és Ascher, illetve ez az egész rosszízű bekezdés egy, a pesti színházakról szóló, állítólag vitaindítónak szánt tanulmányban? Persze azt is fontos lenne tisztázni, hogy ezek a semmiféle bizonyítékkal alá nem támasztott, rosszindulattól fűtött, pletykaízű történetek milyen logikai úton vezetnek el a „mai magyar színházi viszonyok áldatlan állapotá”-hoz. Ám a Szerzőnek talán mindez nem is fontos. Merthogy az a helyzet, hogy utoljára a ’70-es évek Népszabadság-ában lehetett ilyen stílusú, inszinuáló állításokat halmozó írásokat olvasni. De akkor legalább senki sem írta föléjük, hogy vitaindító tanulmány. Volt becsületes nevük az ilyen írásoknak: feljelentés. Kiss József vajon miért és kinél jelenti fel Ascher Tamást és a Színház- és Filmművészeti Egyetemet?