"Mindent kockára kell tenni" – Interjú Mundruczó Kornéllal

Mundruczó Kornél film- és színházrendezővel beszélgettünk.

Elsősorban filmrendezőként, forgatókönyvíróként ismerjük. Legutóbbi filmjeivel, a Szelíd teremtéssel és a Deltával eljutott a Cannes-i Filmfesztiválra, utóbbival a filmkritikusok Fipresci-díját is elnyerte. Az utóbbi években csak színházban, – főként külföldi teátrumokban – rendezett. Nagy sikert aratott például Varsóban, egy operett alapján készült előadással, Rómában turnézott a Szégyen című darabbal, amit az általa alapított Proton Színház jegyez. Ennek kapcsán beszélgettünk Mundruczó Kornéllal, aki nem csak új filmre, hanem egy színházi halál-trilógiára is készül.

Szégyen című előadásodban Zsótér Sándor játssza a főszerepet, az irodalomtanár David Lurie-t. A darab kapcsán nemrég úgy fogalmaztál: “Szememben Zsótérnak makulátlan életútja van: nem korrumpálódott, és máig szenvedéllyel dolgozik. Ez kiemeli a mi balgaságunkból”. Ebből az derül ki, hogy nagy hatással volt rád...

Mundruczó Kornél: Az a nagyszerű Sándorban, hogy korlátozza saját magát, csak a saját nyelvén beszél, tulajdonképpen nem is tud magából kibújni, ezáltal a munkájának a minősége sem romlott. Még rosszabbul sikerült rendezései is sok szempontból érdekesebbek, mint mások jó előadásai. Rám nagy benyomást tett az a hitelesség, amit képvisel. Sőt, biztos vagyok benne, hogy generációkra hatott azzal, ahogy minden tanítványától elvárja az alkotói szabadságot. Nélküle nem biztos, hogy ki mertem volna mondani azt a mondatot: „Nem akarok semmi mást, csak megtalálni azt, ami a sajátom”. Ezt a törekvést ő oltotta belém, még az egyetemen.

Mikor tudtad kimondani ezt a mondatot?

Mundruczó Kornél: A színész szak elvégzése után, amikor már filmrendezőnek tanultam. Harmadév végétől folyamatosan azt éreztem, hogy az, amivé lettem, nem én vagyok, pontosabban, én nem is vagyok. És azt, aminek a színész szakon az elvárások szerint át kellene adjam magam, inkább csak felöltöm, mint hiszem. Az egyetemi rendszer, mint egy turmixgép, felkavart. Vidéki fiú voltam, nem nagyon ismertem az emberi játszmákat, másként szocializálódtam, mint a fővárosiak. Volt valami eredendő naivitás bennem, amivel nem tudtam mit kezdeni az új világban, de amit hirtelen eldobni sem lehetett. Utólag be kell látnom, hogy azért sem találtam a helyem, mert nem igazán akartam színész lenni, csak akkoriban azt gondoltam, ez az a művészeti ág, amihez nem kell speciális tehetség. (Nevet.) Tehát bizonyos csalódások miatt azt láttam a legjobbnak, ha színész leszek. Aztán, egy időre elvesztettem magam, mélytengeri élménybe keveredtem a Zsámbéki-osztályban, ami azonban erős közösségi tapasztalatot adott. Később éppen ez az elveszettség tanított meg arra, hogyan kell kiállnom önmagamért, és, hogy a traumák mindig előre visznek. A negatív élmények ellenére, úgyszólván mindent itt tanultam. A filmrendező-szak ehhez képest már sétagalopp volt. (Nevet.)

mundruczo-kornel

fotó: Erdély Mátyás

15 évvel ezelőtt, amikor végeztél színész szakon, még egyenes út vezethetett az egyetemről a színházba, akkoriban talán filmtámogatáshoz is könnyebben juthattál volna. Ma szerencsésnek érzi magát az, aki lehetőséget kap. Azt hiszem most már többségben vannak azok, akik nehezen találják a helyüket...

M. K.: Lassan észreveszem, hogy én már nem tartozom a fiatalokhoz, vagyis érzékelek generációs különbségeket. Mi tudtuk, hogy körülbelül milyen pályát járhatunk be, hiszen a modell adott volt: elvégezzük az iskolát, szerződtet egy kőszínház, ötven évig színészek leszünk, feltehetőleg ugyanott. Azt hiszem, nincs még egy hely a világban, ahol ez a feltételezés olyan automatikusan működött volna, mint akkor Magyarországon. De az említett perspektíva mára már megszűnt. Szerintem jó, hogy így történt, de valószínűleg minden idősödő professzor az ellenkezőjét állítaná. A gond az, hogy az iskola nem reagált az újfajta kihívásokra, így nem csak azok csalódnak, akik elvesztették magukat, mint én, hanem azok is, akik pontosan tudják, hogy ugyanabban a színházban szeretnének színészkedni ötven évig. Az új generációk - így-úgy-amúgy- igyekeznek reagálni a változásra, próbálnak integrálódni, függetlenedni, egy csomó válaszuk van a szituációra, amit azonban senki sem vizsgál, és amihez senki nem alakít ki intézményes formát. Pedig erre volna szükség, hiszen letűnt az az idea, hogy ha egy belvárosi épületbe kerülök, akkor életem csúcsán járok és enyém az oroszlán is.

Mi maradt az ideákból?

M. K.: Tulajdonképpen a kőszínházi struktúrában, az egyetemi évek után már semmi más nem vár a színészre, mint az, amit a 20. század elején a nagykönyvbe leírtak: a buffót a buffó játssza, a szépfiút meg a szépfiú. At the end of the day, beáll a rend. A kövér karakter örülhet, ha ötévente nem ő alakítja a kövér karaktert. Annak, akinek ez nem tetszik, marad a kockázatvállalás, illetve a bátrak szerencséje.

... és a töprengés, felvegyen-e hitelt, hogy alkotni tudjon?

M. K.: Petrányi Viki alkotótársammal valóban kerültünk már olyan helyzetbe, amikor erről kellett dönteni. Valószínűleg minden vállalkozó szellemű alkotó szembesül hasonló kérdésekkel. Nagyon kellemetlen megélni nap mint nap, hogy semmilyen tervezhetőség nincs az életben, és el kell adósodni, mindent kockára kell tenni a munkánk érdekében. Szomorú, hogy az emberi tehetség és teljesítmény nem garancia semmire, nem ehhez mérten támogatnak, vagy ha mégis, elvárás, hogy ne éljünk kritikával a kultúra-finanszírozással kapcsolatban, mondván, mi már megkaptuk a magunkét. Ugyanakkor az, hogy önerőből kell elindítani kezdeményezéseket nem újdonság számomra, már akkor is ezzel találkoztam, amikor elkezdtem filmezni vagy színházat csinálni. Három játékfilmet készítettem low-low-low budget-ben, és az első nagyjátékfilmem no-budget-ben forgott, de semmi más nem érdekelt, csak az, hogy létrehozzuk. Ma, amikor bejön a produkciós cégünkhöz egy filmötlettel egy fiatalember, az első témánk nem a forgatókönyv, hanem az, hogy milyen jogai vannak. Mi ennél naivabban, romantikusabban fogtunk hozzá a dolgokhoz. Néha rácsodálkozom, mennyire praktikus megközelítéssel bírnak a fiatalok. Ez szomorú jelenség.

Az elmúlt években hozzá kellett szoknod a romantikához...

M. K.: (Nevet.) Az a baj, hogy a bizonytalanság romantikája ebben az életkorban nagyon zavaróvá tud válni. Kezdőként, amikor az életednek az a legfontosabb kérdése, teheséges vagyok-e vagy sem és a bizonyítás őrülete zakatol benned, nem is gondolkozol ezen. Amikor már kirajzolódik, hogy olyan ember lettél, aki művészileg dolgozza föl a problémákat, sőt mi több, ez a szakmád, ebben kéne fejlődnöd, akkor utólér egy egzisztenciális zavar. Azt mondod magadnak, nem lehet folyamatosan úgy megélni a világot, mintha 17 éves volnál, miközben maga a rendszer, amiben dolgozni kényszerülsz, csak ezt teszi lehetővé, egyszersmind el is várja tőled intézményes és kritikai oldalról egyaránt. Ez rettenetesen nyomasztó. Szerintem a velem egykorú alkotók nagyrésze nem attól tart, hogy kiég, hanem attól, hogy felőrli a várakozás, az örökös átmeneti állapot, és hogy nem tud kibújni a bélyegrengetegből, amit akaratától függetlenül ráaggattak a külső szemlélők, akik szüntelenül a nagy dobást, vagy annak az ismétlését várják el tőle. A politikai életről már ne is beszéljünk.

Egyszer úgy fogalmaztál, itthon könnyen érzi magát idegennek az ember. Erre a problémára mennyiben jelent megoldást, hogy külföldi színházakban keresed a kenyered, hogy máshol jobban elismerik a munkádat?

M. K.: Egyáltalán nem jelent megoldást. Be kell vallanom, a vándoréletet és az itthon tapasztalt bevándorló-létet mára már homeless-létként élem meg. Korábban volt egy bája annak, hogy úgy tudtam magamra gondolni, mint bevándorlóra, akinek a tudása nem teljesen kompatibilis a mai magyar kultúrával, ezért kuriózumnak számít. De lefoszlott erről az érzetről is a romantika, fel kell ismernem, hogy a színházi szakma inkább kirekesztő, mint kíváncsi a munkámra. Ugyanakkor sok erőt adott az a naiv nézői kíváncsiság, amit tapasztaltam. Itthon nem feltétlenül a szakmai nézők a közönségem, hanem az átlagos nézők, akik valamiért fogékonyak egy újfajta színházi nyelvre. Ez most csúnya húzás a részemről, de mindig nagyon örülök azoknak az előadásoknak, amelyek nem a Trafóban, nem abban a közegben történnek, ami a „mi közönségünké”, tehát nem mennek keresztül egy szűrőn, hanem a naiv nézők előtt játszódnak. A színházi szakma palettáján csak úgy heverek, nem nagyon lehet megkerülni, de könnyű átlépni. Persze tisztában vagyok azzal, hogy a színház természeténél fogva kirekesztő terület. Bár azt hiszem, nálunk fokozottan jellemző, hogy azt gondoljuk, a mi igazságunk az egyetlen létező igazság. A szakma tehát egyáltalán nem szolidáris, se nem érdeklődő. Ezt egy kicsit a saját tükörképemnek is mondom. Amikor az aluljáróban átlépek a homeless-en, miért csodálkozom, ha rajtam is átlépnek?

Mégis létrehoztad a Proton Színházat...

M. K.: A Proton Színház fura dolog, egy fogalom, egy paradoxon, nem egy létező hely vagy társulat, nem kap állami támogatást. Annak a lenyomata, hogy lehetetlen független színházként létezni. Tehát a Proton Színház nincs. Attól van, hogy nincs. Ez a szép benne. Nekem azért tetszik, mert ellentmondásában rettenetesen színházi. A Proton Film működését Büki Dóra kollegám adaptálta, ő tette lehetővé, hogy szinte mint egy elit kommandó legyünk jelen ebben az egészen furcsa morálú hadseregben, ami a színházi szakma. Szerződtetett elit katonákkal dolgozunk, akik különböző bevetéseken vesznek részt velünk. (Nevet.)

Többek között Monori Liliről, Derzsi Jánosról, Rába Rolandról, Láng Annamáriáról, Tóth Orsiról, Wéber Katáról, Bánki Gergőről van szó. Miért őket választottad társul?

M. K.: Szerintem ők mind szakmájuk legjobbjai, de nem könnyen kategorizálható figurák. Ami összeköti őket, az egy olyan fajta a színpadi őszinteség, ami nem feltétlenül szolgálja ki a hagyományos realista színjátszás kliséit. Az, amit például Monori Lili képvisel a színpadon, számomra a színház lényegét hordozza, olyan autonómiát és felnőttséget jelent, ami garancia a kitárulkozásra.

Mivel jár a felnőttség a színházban?

M. K.: Azzal, hogy egy produkció minden résztvevője alkotó is, vállalja a felelősséget az alkotásért. Mondhatni visszatér a 20. század elejére, ahol nincs rendező. Ez nem azt jelenti, hogy én kiszállok a buliból és a többiek összerakják a darabot, hanem azt, hogy kérek valamit, amin ők is alakítanak, aztán azt együtt tovább görgetjük, ezért végül mindannyiunké lesz. Nem elvárás, hogy valaki jól improvizáljon, a lényeg, hogy a személyiségét ne dobja le a színpadon. A közös munkára egyébként nem mindig könnyű rábírni a színészeket, külföldön időnként konfliktusom is származik abból, hogy megpróbálok előhozni egy másfajta attitűdöt a kollegákból. A Proton Színház előadásait a benne dolgozó alkotók nyitottsága hozza létre és egyelőre a színházi fesztiválok fizetik, mert a három széken három ember valahogy nem az én műfajom. Nem tudok olcsón dolgozni. Nem a zsebpénzem sok, hanem a látvány, a zene, a technika költséges.

Amikor kimondatott, hogy ’Proton Színház’, láttál magad előtt egy intézményesült formát?

M. K.: Nem. Most meg végképp nem látok. Nem tudom, lehet-e, kell-e egy intézményes játékba belemenni és beletenni éveket az aktív életünkből. Ez egy nagyon nehéz kérdés, főleg mostanában, amikor a független terület kipusztulóban van, arra meg senkinek nincs módja, hogy valahol lebontsa, majd újraépítse a nézői bázist. Annyira populista a világ, hogy az ilyesmi megengedhetetlen, pedig ez tartósítja a jelenlegi kulturális viszonyokat és szokásokat. Amikor a Proton megalakult, a frázis szintjén született meg. A tevékenységi köréhez sorolom már a két Krétakörben készült előadást is, a Nibelung-lakópark-ot és a Jeget. Édes, hogy most, néhány produkción túl már olyan, mintha színház lenne. De legfeljebb annyit jelenthetünk ki róla, hogy van szellemi bázisa, ami persze sokat ér. A filmgyártás során Petrányi Viktóriával is arra jutottunk, hogy csinálunk egy olyan helyet, amibe kizárólag szellemi tőkét fektetünk. Kiderült, hogy a szellemi tőke igenis pénzre váltható, de ha épp nincs filmgyártás, nem vagyunk kötelesek egy kócerájt fenntartani kínkeserves módon. Ez a helyzet a színházzal is. Pedig a tervezhetőség ideája egy intezményhez lenne köthető.

Úgy tűnik, ez a fajta függetlenség azzal jár, hogy állandóan úton vagy. Ugyanakkor azt is említetted, hogy a vándoréletet hontalan-létként éled meg...

M. K.: Az is paradox helyzet, hogy itthon nem adottak a munkám feltételei, mégis itt szeretek a legjobban dolgozni, mert azokkal az emberekkel érintkezhetek, akik az én anyanyelvemen gondolkoznak, az általam ismert társadalomban élnek, azonos gyökerekből táplálkoznak, hasonló problémákkal találkoznak. Számomra ez a valódi nemzeti gondolat. Külföldön legalább tíz évet kéne eltöltenem ahhoz, hogy ne egzotikumként éljem meg a kinti világot, hanem valamelyest a magaménak érezzem, zsigeri tudást szerezzek róla. Most a magyar tapasztalataimat igyekszem transzformálni, megértetni, továbbszőni. Hat bemutató van a hátam mögött Németországban, és biztosan vár még a következő években sok munka, de ezek elsősorban szakmunkák, nem töltenek fel annyira, mint az itthoni előadások. Kint érvényessé tettem a magam számára egyfajta színházi gondolkodásmódot, amit megtanultam. Tehát hatottak rám a külföldi élmények, de nem tudják pótolni azt a közösségi élményt, amit az ember a saját nyelvén keresztül, a saját kultúrájában és annak szépségeiben tud megélni. Tulajdonképpen ez tart itthon. Nincs más racionális oka annak, hogy az ember miközben Magyarországon tolja, nyomja, adott esetben nemet mond külföldi szerződésajánlatokra. Azt nem tudom, hogy meddig lehet bírni az évtizedes butasággal való méltánytalan harcot, mikor látja be az ember, hogy bár nem szóltak neki, de az alagút végét befalazták. Nem akarok tovább borongani, mert valójában az én döntésem, hogy kétlaki életet élek. Lehet, hogy a színvonaltalan küzdelem traumája is előre viszi az embert... Ez a traumák kora, amelyben a kollektív megértésektől csak távolodunk.

Egy alkalommal azt nyilatkoztad: „a színházi fogalomrendszeren kívülre szoktam kerülni”. Külföldön is ezt érzékeled?

M. K.: Igen. Azt hiszem, én bizonyos értelemben egy hályogkovács, „külsős” valaki vagyok a színházban, aki hozzájutott olyan tartalmakhoz, amelyek újszerűen képesek hatni. Németországban és Magyarországon is érzékelem, hogy zavarban vannak, hogy milyen véleményt alkossanak a produkcióimról. Talán az okoz nehézséget, hogy nem abban vagyok újító, amit ismernek, nem az elfogadott játékszabályokat viszem tovább, hanem a magam törvényei szerint próbálkozom. Mindazonáltal a német és a magyar szakmai reakciók között óriási különbséget tapasztalok, mert az egyik kifejezetten elemző és megismerni vágyó, a másik meg azt állítja: „ezt nem ismerem, tehát nem is kell ”. A közönség ad reményt, hisz minden előadásunk -az a kevés- hosszú életű és teltházas. A filmek esetében már árnyaltabb a helyzet…

Már csak azért is így lehet, mert 280 milliót kaptál a következő filmedre...

M. K.: Az nem sok! Egy film 2,5 millió euró alatt számít low-budgetnek Európában. Noha az összehasonlításokat alapvetően ökörségnek tartom, irreálisan kevés pénzt megy el magyar filmekre, köztük az én filmjeimre, punktum. Marika néni pedig így is, úgy is meghőköl a hatalmas összegektől. (Nevet.)

A Fehér isten címet fogja viselni a filmed. Mire számíthatnak a nézők?

M. K.: A Fehér isten egy kutya története lesz a mai Magyarországon. Ennyi. (Mosolyog.)

Nem mondom, hogy lázba hoztál...

M. K.: (Nevet.) Pedig a kutya egy transzcendens dolog, mivel nem ember. Természet, más, univerzális.

“Feltaláltuk a lőfegyvert, az állat kapitulált, de mi megvetjük őt, mert hadifogoly. Ilyen a természetünk, bestiálisak vagyunk. Fehér istenek - erről csinál filmet Kornél” – mesélte Monori Lili, aki a Szégyen című előadásban a kutyatulajdonosnőt alakítja. Még a darab kapcsán említetted, hogy egy kutya nagyon kockázatos dolog...

M. K.: Nagyon kockázatos! De a kiszámíthatatlan tök jó a filmben és a színházban is. Most egy amerikai szakértővel vizsgáljuk, hogy lehet élő kutyával dolgozni. Sokat meséltem neki a Deltá-ról, arról, hogy vad körülmények között forgattuk, hogy milyen nehézségek elé állított minket a természet, és ő erre azt mondta: „figyelj, a kutya olyan, mint a víz, nem tudod, hogy mi fog vele történni, de mindig csodás lesz az, amit megmutat magából”. A kutya nagy kihívás... Remélem összejön a film, egyelőre ezer kérdés övezi. 2009-ben forgattam utoljára, úgyhogy szinte elsőfilmesnek érzem magam.

A színház pótolja számodra a filmet?

M. K.: Igen. Az angoloknak a film helyett ott a kisfilm, az olaszoknak meg a tévé, nekünk a színház. A színházi munkáimra is úgy tekintek, mint kisfilmekre, kreatív tanulmányokra, előkészületekre, még akkor is, ha később nem adaptálom őket filmre. Azzal kell számolni, hogy egyszer abba kell hagyni, ha már bénázol... De hogy felismeri-e bárki, hogy eljutottál egy szikkatag állapotba, és van-e bátorságod belátni, hogy megrekedtél, azt nem tudom. Nekem segít, hogy sokféle dolgot csinálok.

Egyszer szóba hoztad, hogy a Szelíd teremtés című filmeddel jöttél ki a filmkészítés iskolás éveiből. A színházi munkáid során volt fordulópont?

M. K.: Szerintem nem. Ennek az az oka, hogy bár a színház ma már domináns részévé vált az életemnek és megtermékenyítőleg hat a filmjeimre, korábban ezt nem tudatosítottam, ráadásul nem is foglalkoztatott, hogy milyen vagyok színházi alkotóként, csak csináltam amit tudtam. A mai napig jobban látom magamat, mint filmest, otthonosabb nekem ez a szerep, a sztereotípiáival együtt, önazonos vagyok benne. Filmrendezőként gazdagabbak az ismereteim, klasszikusabb pályát járok be, tudom, mi hatott rám, tudom, hogy van első filmem, második filmem, van kísérleti filmem, harmadik filmem, tehát érzékelem az előrelépést, a váltásokat, az ívet. Követem mások munkásságát, de a technikai fejlődést is. A színház a legjobb esetben is pusztán élvezet számomra, nem életre-halálra menő meló.

Súlyos történeteket mesélsz, ugyanakkor azt szoktad mondani, minden színházban van valami a vásári komédiából, egyszer pedig kifejtetted: folyamatosan azt érzed, vígjátékokat csinálsz...

M. K.: Nem gondolom, hogy komédiákat csinálok, ez egy költői túlzás volt a részemről. Ettől függetlenül úgy vélem, sok humor rejlik a trauma-történetekben, amelyek engem foglalkoztatnak. A színházban, műfajánál fogva mindig van valami vásári komédia, még a legintellektuálisabb produkcióban is találni egy kis magamutogatást, komolytalanságot, valami Limonádé Joe-jellegű dolgot.

Legutóbbi, varsói munkád kapcsán, ami Strauss Denevér című operettjén alapul, egy kritikusod azt írta: „A gyógyíthatatlan betegek és hozzátartozóik elviselhetetlenül nehéz egzisztenciáját tárja elénk az előadás, ami egy borotvaélen lejtett tánc, a színészek távirányító gombnyomására változtatják a hangulatot játékos komolyságról, komoly tréfára sikeresen hatva a közönség érzelmeire”.

M. K.: Tulajdonképpen ezt szeretem a színházban: bizonyos helyzetek nagyon élesen hasítanak, megteremtik a valóság illúzióját és egy másik pillanatban egyszerűen lehet átcsúszni a drámából a viccbe. Ez az, amit filmen nem lehet olyan könnyen megtenni. Az operettben meg benne van a ’még utoljára érezzem nagyon jól magamat- feeling’, egyszerre életigenlő és halálvágyó műfaj. Az öngyilkosság, az eutanázia kérdése pedig lehetetlen, színpadellenes téma, pont ezért érdekelt, hogy mit tudunk vele kezdeni. Lehet-e együtt meghalni a színpadon úgy, hogy ne ketchup legyen a jele? Hogy istenhívőként azt kérdezzem: hogyan haljunk meg, amikor Isten már halott?

A produkciónak kétrészes folytatást is tervezel. Milyen trilógiát képzelsz el?

M. K.: Egy öngyilkosság-trilógiát tervezek. Az első rész foglalkozott az eutanáziával, a második a közös öngyilkosságról szólna, a harmadik egy ember haláláról, zenei keretet pedig az operett világa adna mindegyik anyaghoz. A halálvágy ennek az alkonykornak az egyik terméke, amelyben nem találjuk a viszonyítási pontokat, mert az értékek nem egységesek sem ideológiai, sem közösségi szinten. De nem szeretném elkezdeni puffogtatni, hogy mire készülök, mert egyelőre egy fillérünk sincs rá, úgyhogy teljes a szabadság.


Tóth Berta / Színház.hu

Az évadban utoljára látható a Szégyen!
Január 3., 4., 5. 20:00 és 6. 21:00 - Trafó