"Időutazás az egész" - 70 éves Marton László

Vasárnap tölti be 70. életévét Marton László, Kossuth-díjas rendező, a Vígszínház korábbi igazgatója. Összeállításunkkal köszöntjük, melyben saját szavaival idézzük meg pályáját, gondolatait.

Marton László pályájáról:

Budapesten született. A Színház-és Filmművészeti Egyetem rendező tanszakának elvégzése után, 1968-ban kezdte el rendezői pályáját a Vígszínházban, ahol 1979-85 között főrendező, 1985-től 2009. január 31-ig igazgató-főrendező, 2009. február 1-től főrendező. Magyarországi előadásai mellett számos külföldi színház hívta vendégrendezőnek, így nagy sikerrel dolgozott Weimarban, Detmoldban, Helsinkiben, Dublinban, Tel Aviv-ban, Louisville-ben, Chicagóban, Torontóban, valamint Kanada és az USA több más városában is. Rendezéseit több mint 40 országban játszották világszerte, de legalább ennyire fontos magyar és külföldi professzori munkássága is. Osztályvezető tanár a budapesti Színház-és Filmművészeti Egyetemen. 1990-ben a londoni Guildhall School of Music and Drama „Honorary Membernek”, tiszteletbeli professzornak választotta, 1997 novemberétől pedig a Society of Stage Directors and Choreographers (USA) fogadta tagjai sorába, elsőként a magyar színházrendezők közül, de az évek során tanított, illetve mesterkurzust tartott Cambridge-ben, Oxfordban, a Yale Egyetemen, Knoxville-ben, Vancouverben, a North carolinai egyetemen, Torontóban, Chicagóban és Németország több városában is. Magyar és külföldi tanítványai között ma már nemcsak kiváló színészek, hanem színházigazgatók, rendezők is vannak.

martonlaszlo

Marton Lászlóról saját szavaival:

Valójában: Valójában egész életemben csak a színház foglalkoztatott.

Színház: A színház egy kicsit olyan, mint az élet maga, időutazás az egész.

Kezdet: Magamról azt gondoltam, hogy én még alig tudok valamit. Ez valószínűleg azért volt így, mert Nádasdy Kálmán volt a tanárom. Ő nagyon őszinte ember volt. Nála körülbelül tudni lehetett, hogy valaki hol tart emberileg, szakmailag. És én tisztában voltam vele, hogy szinte semmit nem tudok. Ez azzal járt, hogy miután a Víghez szerződtem, még hosszú ideig asszisztáltam Horvai és Várkonyi mellett. Aztán kezdtem csak rendezni.

Tehetségek: Vonzódom a nagy egyéniségekhez és az eredeti tehetségekhez. Az igazi színházi ember számára elsősorban a színész próbán, illetve előadáson nyújtott teljesítménye a fontos. Az igazságnak és a költészetnek az a különleges megjelenítése, ami a nagy színészeket jellemzi. De az is igaz, hogy ezek között a nagy személyiségek között valóban sok nehéz ember akad. Többet tesznek kockára, többet vallanak be magukról, amikor egy-egy szerepet eljátszanak. De végül ezek a szörnyetegek a színpadon este örökre emlékezeteset tudnak alkotni. Az, hogy nappal nehéz velük, kevésbé fontos. Én becsülöm és tisztelem a kivételes tehetséget, mert kevés van belőlük. Persze, hogy szeretem őket együtt látni. Amikor a Vígszínházhoz kerültem, Várkonyi rendezte A testőrt, melyben Ruttkai, Darvas, Páger és Sulyok játszották a négy főszerepet. Legalább ötvenszer láttam ezt az előadást, annyira lenyűgöző volt ezeknek az embereknek az összjátéka. De elmondhatom ugyanezt a Macskajátékról is, amiben Sulyokot és Bullát számtalanszor láttam, Székely Gábor rendezésében.

Presser: Én eredetileg komoly zenész, vagy karmester szerettem volna lenni. Az egész zenei indíttatásom és kultúrám innen ered. Amikor gondolkodni kezdtem arról, hogy ki legyen a Képzelt riport… zeneszerzõje, a közvélemény leginkább Ránki Györgyöt várta volna el, aki olyan rangú idõs mester volt, mint Déry Tibor, a regény írója. De hallgatni kezdtem korosztályom zenéjét, és mellbevágott Presser tehetsége. Érdekelt, hogy ki ez a fickó, milyen drámai érzéke, milyen humora van. Személyesen nem ismertem őt. Kapóra jött, hogy Adamis Anna annak idején évfolyamtársam volt a jogi egyetemen. Telefonáltam neki, hogy segítsen megismerkedni Presserrel. A színházzal szemben, a volt Berlin sörözõ kertjében találkoztunk. Arra emlékszem, hogy Gábor strandpapucsban és farmer nadrágban volt, azt hiszem a Lukács uszodából jött. Átvittem neki a Képzelt riport… példányát, amit Pós Sándor készített, és mi, Radnóti Zsuzsa dramaturggal már dolgoztunk rajta. Elmondtam Gábornak, hogy mirõl van szó. Azt mondta, elolvasná a szöveget, csak utána válaszolna. Három nap múlva telefonált, hogy rájött, ő nem tud darabot olvasni, olvassam föl neki. Fölmentem hozzá, a Dob utcában lakott az édesanyjával. Felolvastam a szöveget, és jeleztem azokat a helyeket, ahová dalt gondoltunk. Végig hallgatott, majd közölte, ebbe szívesen belevág. Ezután minden délután órák hosszat dolgoztunk. Õ ugyanis úgy szeret dolgozni, hogy ott kell ülni mellette, amikor zongorázik, és akkor egyszer csak valami eszébe jut. És a mamája közben nagy tálcán behozott csodálatosan összekombinált, különböző befőtteket, és ezektől Gábor még tehetségesebb lett.

rendez

Tovább:  A Képzelt riport… előtt sok olyan darabot rendeztem, amit kiosztott rám Várkonyi. Elmondta, hogy ez azért történik így, mert a rendezésnek egy csomó olyan része van, amit úgy el kell sajátítani, ahogy a suszternek meg kell tanulnia cipőt készíteni. A Képzelt riport… után soha - ekkor 27 éves voltam - egyetlenegy olyan darabot nem rendeztem, amit nem én választottam. Tehát a kudarcaimért én felelek. Volt egy olyan időszak, körülbelül a Képzelt riport… bemutatója után két évvel, amikor igen erősen gondolkoztam azon, hogy abbahagyom a rendezést. Volt egy előadásom, amire elég jó kritikákat kaptam, de tele voltam kétellyel. Elmentem Fábry Zoltánhoz, aki a díszleteket tervezte, és elmondtam neki, milyen kétségeim vannak a munkámmal kapcsolatban. És akkor ő azt mondta, hogy „tényleg nagyon rossz, de ez nem baj. Mindenben mellé nyúltál, amit csináltál.” Amikor megkérdeztem tőle, lehet, hogy én nem is vagyok rendezőnek való, azt felelte, ezt minden normális rendező megéli legalább egyszer. De ez azért is történhetett, mert a Képzelt riport… egyfajta eufória volt. Az előadás után mikor kijöttünk a mûvészbejárón, néha száz ember is várt bennünket.

Kérés: Nehéz volt túlélni Várkonyi halálát. Horvai önfeláldozásból elvállalta a színház vezetését. Horvai egyike volt a legnagyobb magyar rendezőknek, színházcsinálóknak. Amikor a színházigazgatás terheitől megszabadult, teljesen önzetlenül adta oda minden tehetségét és tudását a színháznak. Külföldről jöttem és három nap múlva tovább kellett volna repülnöm. Horvai azonban a szobájában átadott nekem egy saját kezűleg írt levelet, és arra kért, hogy azonnal olvassam el. Ebben az állt, hogy nem akarja folytatni az igazgatást, nekem kellene átvennem. Azért, mert azt a szellemi örökséget, amit Várkonyi és ő teremtettek, úgy gondolta, hogy muszáj tovább vinni. És azt is megígérte, hogy továbbra is mellettem lesz. Ezt teljesítette is. Fantasztikus volt a jelenléte, csodálatos barát volt. És ahogy felszabadult az igazgatás nyűge alól és újra a rendezésre, a tanításra koncentrálhatott, ismét nagyszerű művészi periódusa következett. Én tulajdonképpen nem akartam igazgató lenni, mert őt sokkal alkalmasabbnak tartottam magamnál. Emellett több külföldi meghívásom volt. A nyolcvanas évek közepén nagy szó volt, hogy az embert Amerikába, Angliába, Izraelbe, Németországba hívják.

A mi felelősségünk: Azt gondolom, sokunkat ért váratlanul, hogy a rendszerváltás után ennyi hitvány, értéktelen, kultúrának álcázott szemét ömlik be hozzánk. Az ebből való kiábrándulás megtörtént. A kereskedelmi televíziók mostani választéka nagy segítség a színházaknak. Annyira a nézettség elsődlegessége és az ezzel járó ízléstorzulás lett uralkodó, hogy ezt ma már egyre többen elutasítják. Az emberek egy része újra felfedezte magának a színházat, újra mindennapi életük részévé vált. Ez nagy és fontos dolog. A mi felelősségünk pedig az, hogy a színházban, a színház nyújtotta egyedi élményben minél ritkábban lehessen csalódni.

marton_laszlo

Progresszió: A progresszív előadásoknak a jelenléte egy színházban nagyon fontos. És az is nagyon fontos, hogy az az újfajta és izgalmas szemlélet, ami az egyébként alternatív műhelyekben formálódik, hatást gyakorolhasson az egész színházművészetre, inspiráló lehessen egy olyan típusú népszínházra is mint a miénk. Az világos, hogy amikor egy A kék madár típusú előadás műsorra tűzéséről van szó, akkor tudja az ember, hogy nem fog nagy tömegeket meghódítani. De mindenképpen rendkívül fontosnak tartom annak bizonyítását, hogy a "nagyszínház" nyelve is megújítható. Egy 1150 nézőt befogadó színházban is jelen kell lenni a progressziónak.

A színház és a tömegbefolyás: Komoly kérdés, hogy valóban el kell-e fogadni ezt a folyamatot, hogy a színházművészet mind kisebb helyekre, studiókba, kísérleti műhelyekbe, szobaszínházakba vonul vissza, és ez által elveszíti tömegbefolyását, mely olyan fontos volt nekünk a 60as-70es években. Valóban bele kell-e törődnünk abba, hogy a művészet az csak kis terekben létezhet, és a nagy terekben csupán szórakoztatást lehet létre hozni? Musicalt, üzleti színházat. Vagy pedig van érvényes, értékes nagyszínházi koncepció is? Ezt úgy fogalmaznám, hogy van-e népszínházi alternatíva. Lehet-e létproblémákrol, lényeges társadalmi kérdésekről érvényesen beszélni egy nagy térben, ezer ember előtt? Milyen egy ilyen szakmai elképzelésnek a színházi esztétikája, színházi nyelve, hatásai? A mi esetünkben évadonként 350.000-400.000 nézőről beszélünk. Lehet-e ez a nagy színház műhely is, vagy csak intézmény? A mi esetünkben évadonként 350.000-400.000 nézőről beszélünk. (...) Mindenki, aki hisz az értékes nagyszínházban, csak keresi a hozzá vezető ösvényeket. És itt még nem is érintettem a közönséghez való viszonyt, amely oly érzékeny és törékeny, hiszen bármikor elveszíthetjük nézőinket. (...) Az üzleti színház az egyszeri sikerben hisz, a Vígszínház a folyamatos kulturális hatásban. Ezért fontos a bérlet, nálunk közel százezer ember tudja előre, hogy el fog jönni hozzánk. Lehet mondani, hogy az a nyelv, amin itt beszélünk, nem olyan újító szellemű, mint a szobaszínházaké. Tényleg nem, de az is majdnem biztos, hogy az itt nem működne. És a Vígszínház méretű színházak szerte a világon musicalszínházzá alakulnak - mi meg itt vagyunk. Makacsul próbálunk rájönni, hogyan kell nekünk értékes színházat csinálni, megteremteni korunk nagyszínházi modelljét.

Vígszínház: Az, hogy én a Vígszínház igazgatója lehettem, ezt életem legszebb és legfontosabb kihívásának tekintem. Különleges, kitüntetett figyelme a sorsnak, hogy ezt a lehetőséget megkaphattam és megpróbáltam a feladathoz felnőni. Talán az egyik legszebb és legérdekesebb feladat az volt, hogy én lehettem az, aki ezt a színházat felújíthattam. Ennek a rekonstrukciónak minden pillanatát végigcsinálhattam. Onnan kezdve, hogy a parlament megszavazta rá a támogatást, a tervezés és a kivitelezés fázisain át. Ez azt jelentette, hogy minden reggel fél hétkor az építkezésen kezdtem és átnéztem, hogy állnak a dolgok. Olyan volt az egész, mintha a saját otthonomat újítanám fel. Csak teljesen más méretekben. Minden nap Homolya Lászlóval, az építkezés vezetőjével a színház minden zugát végigjártuk. Ha kellett, veszekedtem, vitatkoztam, harcoltam. Csak azért, hogy minden részlet olyan legyen, ahogy ezt korábban megálmodtuk. (…) Egyszer mindenki felújítja a saját otthonát. De ez az elképesztő lehetőség mindannyiunkat fanatikussá tett. Egy éven keresztül tartott a színház felújítása és miután reggel az építkezésen végeztem, utána minden nap átmentem a Nyugati téren felállított sátor színházba, ahol a színház átmenetileg otthonra lelt, s amelyet a MÁV akkori színházbarát vezetősége biztosított számunkra. Az, hogy ez sikerült, ebben Presser Gábor oroszlánrészt vállalt. Az irodánk egy vasúti kocsiban volt. Hogy a közönség tudja, hogy hol játszunk, nyilak vezettek a Vígszínháztól a sátorig. A Vígszínház Sátor számomra több szempontból is jelképpé vált. Egyrészt a közönség szeretetét szimbolizálta, hiszen minden este zsúfolásig tele volt. Hogy miért akartunk viszontagságosan kényelmetlen körülmények között, egy sátorban játszani, rosszul fűtött vasúti kocsikban öltözni? Azt gondolom, a Vígszínház társulata ezzel a tettével megpróbálta kifejezni azt a ragaszkodást, hálát, kötelesség- és hivatástudatot, amit a közönségével szemben érzett. Ez a gesztus a mi nézőinkkel szembeni kötelezettségeinket próbálta kifejezni. És a budapestiek megértették és értékelték ezt az erőfeszítést. Ennek a korszaknak a különössége és kalandossága fontos emlékem.

Nyolcmillió: Olyan fajta vagyok, aki minden egyes döntését mérlegre teszi és folyamatosan elemzi. Így tudom, hogy a színházvezető könnyen hibázhat, ha nem a megfelelő darabot választja, ha nem megfelelően osztja ki a szerepet és sorolhatnám tovább. Bizonyára jó néhány hibát követtem el. De természetesen a színház sikereire is büszke vagyok, a fontos, emlékezetes előadásainkra. Meg arra, hogy igazgatásom alatt előadásainkat több mint nyolcmillió néző látta. Több mint nyolcmillió!

martonFotó: Szkárossy Zsuzsa

Hazán kívül: Nem is tudom, mennyit rendeztem hazán kívül. A külföldi rendezés általában különös kegyelmi állapot. Olyankor egyszerűen megszűnik minden más elfoglaltság, probléma. Amikor A vadkacsát először próbáltuk, reggel hattól foglalkoztam a szöveggel, tíztől estig próbáltunk, és este a szállodában, ha olvastam, mindenképpen a darabról, a darabhoz olvastam, például Ingmar Bergman leveleit, de még zenét is olyat hallgattam, ami a darab világába repített. Itthon hiába törekszik az ember ilyenfajta koncentrációra, lehetetlen... Nézze meg ezt az aktatáskát! (...) Rettentő büszke voltam, amikor egy kiváló angol rendező kollégám azzal dicsérte meg A vadkacsámat, hogy ő igazán ismeri a közreműködőket, de a színészek többségét soha nem látta ilyen jónak. Keresi a titkát, nyitját, hogy mi történt velük. Igazából neki sem tudtam felelni, legfeljebb a magam törekvéséről beszélhettem. Arról, hogy engem munka közben végig az vezet, hogy találkozzék a hitelesség, az őszinteség és a fanatizmus. Ha ez a három dolog összejön, megtörténhet a csoda.

Tudjuk: Az én véleményem, személyes tapasztalatom az, hogy mi a magunk itthoni, kelet-európai tapasztalatával sokaknál többet tudunk. A saját életünk, a szüleink, nagyszüleink lerakódott élményanyaga a titka annak, hogy mi másként, vagy megkockáztatom: jobban tudunk darabot olvasni. Itt van például a többször is emlegetett, nagyon is északi, nagyon norvég A vadkacsa. A mi olvasatunkban az is benne van Ibsen művében, hogy milyen problémát, veszélyt jelent, ha egy adott közegben valaki világmegváltó tervekkel, soha be nem váltott ígéretekkel ámítja a környezetét. Hogy válik életelemévé az, amit a németek Lebenslügének, élethazugságnak neveznek. Mi azt is megéltük, hogy az az élethazugság, amit senki sem tud, senki nem mer leleplezni, tragédiába torkollik. Vagy itt van a Ványa bácsi... Ezt a darabot én igazán akkor értettem meg, amikor eljutottam Moszkvába és ott a legelegánsabb, legoroszabb szállodában, a Rosszijában egész éjjel csöpögött a csap. Miután senki sem volt, aki megjavította volna, a csapra tekertem egy zsebkendőt, hogy tudjak aludni. És mit tesz isten, amikor egy hónap múlva újra Moszkvába érkeztem és ugyanabba a szállodába, ugyanabba a szobába kerültem, azt láttam, hogy változatlanul ott a csapon az én pesti zsebkendőm. Mi a magunk kelet-európai tapasztalatából ismerjük a tunyaságot, a késlekedést. Tudjuk, hogy miért égett ki, került csődbe a jobb sorsra érdemes, tehetséges Asztrov doktor, és mi az oka, hogy nálunk legkönnyebben mindig a Szerebrjakovok boldogulnak. Nálunk több az olyan fiatal, aki a zsigereiben hordja a szülők kételyeit és kudarcát. Úgy érzi, neki sem sikerülhet jobban az élete, mint azoknak. Észak-Amerikában, ahol egyik napról a másikra városrészeket buldózereznek le, és ettől is hiányzik a múlt egymásra épülő rétegeinek összekapcsolódása, nehéz az orosz értelmiségiek nyavalyáit megérteni. Mi tudjuk, milyen hatalom van egy hivatalnok, vagy akár egy portás kezében. Ez keserves, de a mi szakmánkban értékes tapasztalat. És ezt persze nem csak a magam gondolkodására, munkájára értem. Hadd hivatkozzak kiragadott példaként Ascher Tamás szívszorítóan gyönyörű Három nővérére. Attól is nagyszerű, hogy a Prozorov lányok boldogtalansága mögött tökéletesen kirajzolódik, hogy milyen kivételes értékek tűnhetnek és tűnnek is el az őket - és bennünket! - körülvevő, fojtogató pocsolyában.

Olyan világban: Engem nem érdekel a politikai hovatartozás, nem ilyen alapon kávézok valamelyik kollégámmal a társalgóban vagy nem ilyen alapon osztok rá szerepet, mi valamennyien együtt a Vígszínház társulatához tartozunk. Egy olyan világban szeretnék élni, és ezért magam körül olyan légkört kialakítani, melyben mindenki bátran felvállalhatja a saját meggyőződését és ezt mindig mindenki tiszteletben tartja. (...) A politikának távol kellene maradnia a színháztól, a színházvezetőnek pedig a politikusoktól.

A probléma: A probléma az, hogy jelenleg Magyarországon nincs hosszú távú kulturális elképzelés, és ebben a radikálisan megváltozott korszakban senkinek nincs elgondolása arról, hogy mit teszünk avval, amit az emberiség szellemi örökségének szoktunk nevezni. És ez nem pártfüggő, ez párt független. Ez aggasztó. (...) Sajnálatos ugyanis, hogy a döntéshozók jelenleg a fővárosi színházak sorsáról pusztán városüzemeltetési szempontból gondolkodnak. Ha a jelenlegi kulturális életet, beleértve a színházakat kizárólag haszonelv alapján próbáljuk megfogalmazni, ez hihetetlen sok kárt okozhat. (...) Megérti-e valaki, hogy a színház az a hely, ahol valódi közösségi élményt lehet kapni.

Ha az érték és a népszerűség találkozik, katartikus élményben lehet része a nézőknek. Ez az élmény minőségileg teljesen más, mint amihez a képernyőn keresztül juthatunk. Ezért kell nem csak a színházak, de a múzeumok, a könyvtárak, a koncertek szerepét is újragondolni. 

Eszmények, ideálok: Márpedig eszmények és ideálok nélkül egy város vagy a gyermekeink jelenéről és a jövőjéről nem lehet beszélni. Aki ezt nem veszi figyelembe, súlyos bűnt követ el a jelen és a jövő generációja ellen. Nem lehet ezeket a kérdéseket pusztán a haszon vagy a takarékosság szempontjából felfogni. Arról nem is beszélve, hogy a mi nyelvünket, a magyar nyelvet kevesen beszélik, de a mi számunkra ez a nyelv jelent mindent: a múltunkat, a kulturális hagyományunkat, és hinnünk kell benne, hogy a jövőnket is. A színháznak ezen a téren rendkívül fontos, különleges szerepe van, hiszen azok közé a művészeti ágak közé tartozik, amely megőrzi, alakítja a nyelvet.

Érdemes: A nagy művek jó válaszokat adnak alapvető erkölcsi kérdésekre. Shakespeare tudja: nem szabad ölni. Molie`re tudja: nem jó hazudni, hipokritának lenni, s egyértelműen elítéli, megveti az álszentet, a képmutatót. A színházban estéről estére megtapasztalható: ha egy előadás jó, ha van költői üzenete, s ha még morális kérdésekről is tud szólni, akkor az emberek a saját életük problémáira, környezetük zűrzavarára is választ kaphatnak. És ha sok olyan színházi este van, amely valódi élményt nyújt, valódi katarzishoz vezet, akkor még sokáig érdemes lesz színházba járni.

Forrás: Színház.hu, OSZMI, Vígszínház, 168 óra, Magyar Narancs, Criticai Lapok