"Kell a kockázat" - Interjú Verebes Istvánnal

Verebes István a Karinthy Színház blogjának adott interjújában mesélt legutóbbi rendezéséről, arról, mi motiválja még és arról, miét ír naplót.

- A Karinthy Színházban bemutatott rendezésed – A lovagias ügy – kapcsán nekem kicsit úgy tűnik, hogy adott színészekhez kerestél egy darabot. Hogy működik ez nálad?

- Ez mindig a megrendeléstől függ. Mondjuk felhívott egy igazgató vidékről, hogy az Osztrigás Micit rendezzem meg. Mondom: jó, de kivel?. X.Y. színésznővel és Z.K. színésszel. Mondom: az úgy nem lesz jó. Na de miért? - kérdez vissza az igazgató. Mert az Osztrigás Mici és a Hamlet az szerep, mely égbe kiált, hogy eljátssza a valaki, nem lehet úgy bemutatni, hogy mindegy, ki játssza a főszerepet. Mondjuk a Lovagias ügy is olyan, hogy ott kell tudni, ki játssza a Kabos szerepét, mert ha nincs egy olyan egyéniség, aki el tudja vinni ezt a szerepet, akkor kár bemutatni az előadást. Van a másik lehetőség, amikor én azt mondom, hogy egy bizonyos színházban megrendezek egy darabot, és akkor meg kell nézni, hogy a társulatból kik azok akikkel el tudom játszatni a szerepeket. Az utóbbi időben, minden társulatnál kiszúrok magamnak színészeket, akik engem nagyon érdekelnek, furcsa módon az elmúlt 20-25 évben ezek nem az úgynevezett sztárok. Nem tudom, mondjuk Udvaros Dorottyából vagy Kulka Jánosból milyen tartalékot tudok én előhozni, illetve nem tudom bebizonyítani, hogy nálam még jobbak mint a Vallónál vagy az Aschernél. Engem az érdekel, hogy ki tudok-e még kaparni valamit egy színészből, ami addig még nem jött elő, mert ez egy nagyon izgalmas feladat.

verebes istvan- Bajor Imréből a Lovagias ügyben sikerült pluszt kihozni?
- Szerintem abszolút és erre büszke is vagyok. Imre rettenetesen nagy hibát követett el, hogy tizenegy éve nem lépett színpadra, mondván ő megél anélkül is. Az utolsó a Mágnás Miska volt, amit együtt csináltunk az Operettszínházban. Elfelejtik, hogy ő egy színész, pedig ő például a Játékszínben játszott nagyot, kicsit, és remek volt. A Szomory darabban játszotta az ügyvédet, az Erzsébetvárosban az albérlőt, egyikben jobb volt, mint a másikban. És akkor őt felfedezték, mint karakterszínészt, aztán lett belőle egy magánszámokat gyártó komikus. Szerintem a Bajor nem engedheti meg, hogy ne játsszon színpadon! Azon vagyok, hogy a Karinthy Színházban most azonnal játsszon el még egy szerepet. A Lovagias Ügy után nagyon sokan odajöttek hozzám és azt mondték, nem is tudtuk, hogy a Bajor ilyen jó színész. Nem tudják, mert elfelejtik: Ő egy remek színész, egy nagy személyiség. Ő maga sem tudja. De el ne mondjátok neki, mert elbízza magát….

- Milyen egy kisebb színházban rendezni, mint a Karinthy Színház? 
- Egyáltalán nem rosszabb, mint egy nagyszínházban. Nagyon becsülöm azt amit Karinthy Marci csinál, ráadásul nekem mindig a kis színházak álltak jól. Azt szoktam mondani, hogy 'amikor a negyedik színész bejön a színpadra, én már szeretnék hazamenni'. Nem szeretem a nagy formátumot, a premier plánt, a kis létszámú darabokat szeretem. Persze rendeztem én is például Cyranót, ahol az első képben bejött a rendelkező próbán hatvan ember és halálfélelmem lett, hogy mit fogok velük kezdeni... És akkor azt mondtam nekik, hogy hölgyeim és uraim, ha önök nem segítenek nekem, akkor itt nem fog történni semmi. Nagyon helyesek voltak, mert mindenki azon dolgozott, hogy az én tehetségtelenségemet valahogy megpróbálja kiküszöbölni, és akkor működött. A Valló, a Szikora, a Csiszár imádja, ha tömegek mozognak a színpadon, a Mohácsi ennek a nagymestere. Én nem kedvelem.
- Mondtad, hogy a felkérések nagyon sok mindent meghatároznak. Úgy gondolod, vannak megfelelő felkéréseid?
- Nagyon nehezen vállalok el olyat, amiben nem telik örömöm, miközben persze a megélhetés nagyon fontos. Két dolog miatt nehéz nemet mondani. Egyészt anyagi okokból, hiszen a nyugdíjam mellett a rendezésekből tudom kipótolni a büdzsét. Másrészt azért, mert azt viszik, akinek vannak felkérései. Olyan ez, mint a prostituáltaknál: azokat viszik el, akik kinn állnak a placcon, akik mindenkinek kellenek. Aki senkinek sem kell, azt nem szólítják le. Tehát, ha látják, hogy én folyamatosan dolgozom, akkor mások is hívnak. Ez a marketingről szól. Az, hogy mit vállal el az ember, már egy másik kérdés. Ha nincs valami kockázat a dologban, ami engem izgat, ha nem merül fel a kérdés, 'vajon azt tudom-e még', akkor unom magam. Kicsit akkor is unom magam, ha kockázat van benne, de ez maradjon a kettőnk titka.
- Hogy viseled a próbafolyamatokat, hogy találsz még motivációt?
- Amikor reggelente elindulok próbára, azt mondom magamban, most megint ugyanaz következik, ami negyvenöt éven át, ugyanazt fogom mondani a színésznek: ne mórikáljon, csak mondja a szöveget, higgyen magában, ne hatot játsszon csak egyet, és elmegy a kedvem az egésztől. Aztán beérek, és amikor működöm, akkor már élvezem, akkor érdekel a dolog. Viszont ahogy kijövök a próbáról egyrészt olyan fáradt vagyok, mint a ló, másrészt eszembe jut, hogy a francnak kell ez az egész. Nyilván ez az elmúlt negyvenöt év alatt nem mindig volt így, ez az érzés olyan öt-hat éve kísért. Fáradt vagyok. De szeretek olyan színészekkel dolgozni akiket már ismerek, mint például a Karinthyban Csoma Judittal, Balázsovits Edittel, Karsai Istvánnal és rettenetesen szeretek új emberekkel is találkozni. Egyébként azért is jöttem el Nyíregyházáról, mert a színészek untak engem és én is untam őket, már tudtuk mit akarunk, tudtuk mit fogunk mondani és ez nem szül jót. Előfordul, hogy iszonyú nagy lendülettel megyek próbálni és hirtelen elmegy a kedvem, és van, hogy kedvetlenül megyek és aztán halálosan izgat az ügy, nagyon változó.

lovagias-ugy-bajor-arpa- Sok ember, aki számunkra csak legenda, neked a mindennapi életed része volt. Mi az, amit esetleg ők még tudtak, és mi már nem feltétlenül tudunk? Mi az, amit tőlük tanultál és az egész pályádon elkísért?
- Ha könnyen válaszolok, az nem azt jelenti, hogy pontosan beletalálok a helyes válaszba. De ha most rögtönöznöm kell, azt mondom, régen, az epizódszínésztől a nagyágyúig, a nagy bölénytől a zsinórosig, az ügyelőig minden színházi ember egyéniség volt és méltósággal bírt. Rangja volt az öltöztetőszabónak, ragaszkodtak hozzá a színészek, mert több időt töltöttek vele, mint a gyerekeikkel. Korábban fontos volt a színházban, hogy ugyanolyan kiválóságok munkálkodjanak a háttérben, mint a színpadon, de ez megszűnt. A nagy öregektől játékosságot tanultam. Most nagy divat nagyon mélynek lenni, pengeéles szájjal sóhajtozni, úgy érni célt a színpadon, hogy szinte belehalunk. És közben semmi nem igaz a dologból, hiszen az illető csak játssza amit mutat, az igazi szenvedéseket elrejtjük. Egyszer, amikor Kálmán Györgyöt rendeztem, mondtam neki, hogy így vagy úgy tartsa a kisujját, és erre ő azt mondta: "jó én tartom, ha te azt mondod, de nem leszek tőle, boldog, és ha én nem leszek boldog, akkor a közönség sem lesz boldog". Tőle meg lehetett tanulni, hogy a próbán is lehet a színész boldog, hogy a rendező tud olyan lehetőséget teremteni, hogy attól a színészt elégedettség töltse el, még a legkisebb szerepnél is. Fontos tanulság volt, hogy oda kell adni a színésznek a pillanatot, mert számít övé-e a jelenet. Azon is sokszor elgondolkoztam, hogy aki beül a nézőtérre, több ezer forintot fizet azért, hogy jól érezze magát. Én ezért tanítsam őket, mondjam el nekik, hogy milyen szemetek, rohadtak, gyávák, pusztuljanak el, akasszák fel magukat? Nem. Nem erről szól az én színházam.
- Azt mondtad egyszer, hogy egy színházi embernek öt-hat éve van egy helyen. Te hagytál már ott társulatot e törvényszerűség miatt? 
- Társulat, társulat… Bárányhimlőt kapok, amikor azt hallom, "mi együtt", meg "a csapat", meg "az ügy". Mert ez egy adott színházi vezetőhöz való lojalitást jelent és arról szól, hogy legyünk csorda. Csapat addig van, amíg az olvasópróba elkezdődik és addig tart, amíg az utolsó előadás lemegy. Kaposváron, amikor kezdő színész voltam, hittünk ezekben a fogalmakban, aztán egyszercsak azt láttam, hogy mindenki a saját érdekét nézi, az számít, ki milyen darabban van benne, ami Budapestre megy, amiben riszálhatja magát. Én játszottam kis szerepet, a másik nagy szerepet, amikor meg neki kellett kis szerepet játszania mellettem, meg volt sértődve, és akkor már nem volt csapat, nem volt ügy. A színháznak és minden művészetnek az alapja a mozgás, a mobilitás, az, hogy tehetségek találják meg és ihlessék meg egymást, hogy felfedezzenek a másikban valami titkot. Fontos, hogy a találkozások revelációval érjenek fel, robbanásszerűek legyenek.
- Szerinted mi egy színész legjobb és legrosszabb tulajdonsága?
- A legrosszabb tulajdonsága az öncélúság. Számomra irritáló a feleslegesen riszáló, hízelgő játék, amikor meg akarja nyerni a közönséget, tök mindegy, hogy mivel. A múltkor láttam a klasszikus Csárdáskirálynőt, abban például semmi értelme nem volt annak, amit a Rátonyi játszik. Vonaglik, röhög a saját poénján, borzalmas. A legjobb tulajdonságról nem tudok számot adni neked, mert minden jó színésznél más. Az a legjobb, ha a színész játékát látva elfelejtem, hogy színházi ember vagyok. Mint egy autószerelő, aki beül egy autóba és elkezdi élvezni a komfortot, a száguldást. Amikor Oszvald Marika a Csókos asszonyban a karban balettozik és elfelejtem, hogy én egy színházi rendező vagyok és leesek a székről úgy röhögök, akkor az igen, az valami.
- Bizonyos statisztikák szerint több mint kétszáz előadásban vettél részt, mint színész, rendező, író. Ennyi tapasztalattal a hátad mögött nem jutott eszedbe, hogy pályázz a Nemzetire?
- Bocsáss meg, de én öt napig a Nemzeti Színház művészeti vezetője voltam, mikor Görgey Gábor kinevezte Huszti Pétert, ugyanis kaptam egy telefont, hogy számít rám. Nagy tisztelője voltam Husztinak, ezért elvállaltam, bár akkor is tudtam, hogy a színházeszményeink és a feltételeink nem egyeznek... Kerényi Imre egyszer azt mondta, hogy én tulajdonképpen Nyíregyházán is nemzeti színházat csináltam. Van egy képem arról, miként kéne vezetni a Nemzetit, hogy a hagyományok és az újdonságok mértékletes, korszerű elegyéből lehetne ott jó színházat csinálni, és hogy ez még egyik vezetés alatt sem történt meg, de mégsem vállalnám a feladatot. Szerintem nem lennék való a Nemzetibe, igazán nem lennék való. 

lovagias-ugy-karinthy- Jászai-díjad van, Kossuth-díjra pályázol?
- Felejtsük el a Jászai-díjamat is. Nem kell nekem díj. Az egy jó pedigré, hogy nincs semmilyen díjam. Azt jelenti, hogy senki szívének nem voltam kedves. Nem is akartam kedves lenni, valakinek a farvizén evezgetni. Nem ezen múlik a megbecsültség. A szakmán belül nagyon sok Kossuth-díjasnak nagyon rossz a reputációja, én meg azt gondolom az enyém annál jobb.
- Saját bevallásod szerint nem szereted Pestet. Azóta nem szereted amióta máshol élsz, vagy már előtte sem szeretted?
- Tulajdonképpen a rendszerváltáskor határoztam el, hogy el kell innen menni, mert minden itt történik, és ez engem zaklat, ebbe beledöglök. Amikor már Zalából kezdtem visszajárni, akkor vettem észre, mennyi minden zavar, irritál, lehangol és riaszt, ahhoz képest, ahol én most lakom.
- Te, aki hosszú órákon át tudsz ülni türelmesen egy helyben, hogy olvass, vagy írj, halálosan felhúzod magad egy üzletben várakozás közben. Miért ez a kettősség?
- A hasztalan perceket sajnálom a hátralévő életemből. Olvasni nem hasztalan, és eszembe jut, hogy ahelyett is olvashatnék, hogy egy üzletben szórakozzanak velem. A múltkor bementem a telefonos szolgáltatóm üzletébe, kaptam egy sorszámot, amire azt írták, hogy a várakozók száma nulla, mégis huszonöt percet kell ott ülnöm. Szóval garázdálkodnak az időmmel és ezt rosszul viselem. Érdekes, hogy a feleségemmel, aki az életemnek a szerencsecsillaga, akibe kapaszkodom, más a ritmusérzékünk. Úgy is hívom azt, amikor a feleségem várat magára, hogy az Ági Tökölön van, én meg Várpalotán. 
- Nemrég rosszul lettél a színházban és mentővel kellett a kórházba vinni. Változtattál valamit az életmódodon azóta, benned változott valami az élmény hatására?
- A roham előtt is le kellett volna fogyni, a roham után is le kellene fogyni. A roham előtt is halasztottam és a roham után is halasztom.
- Nem vagy kitartó, ha a fogyókúráról, a dohányzásról való leszokásról, az életmódváltásról van szó?
- Addig, amíg nem szegem meg a szabélyt, addig halálosan kitartó vagyok.
- Négy feleség, három gyerek, egy unoka tartozik hozzás. Milyen a viszonyod velük, mennyi energiád jut rájuk?
- Nem is ez az érdekes, hogy nekem milyen a viszonyom a gyerekeimmel, hanem hogy nekik milyen a viszonyuk velem, hogyan viszonyulnak az én rigolyáimhoz, az öregedésemhez, vagy a tolakodásomhoz. Néha azt gondolom, hogy nagyon fontos vagyok nekik, ezt érzékelem, Néha meg baromi elhagyatottnak érzem magam. Néha azt érzem, hogy már nem vagyok olyan nagyon fontos... Biztos mindkettő igaz.
- A legkisebb fiad és közted közel ötven év a korkülönbség....
- Ebből soha nem volt probléma, kiegyensúlyozott a Misóval való kapcsolatom. Ízlésben, humorban, ítéletekben sokkal inkább összhangban vagyunk, mint a többi gyerekemmel. A másik két gyerekemnél jobban hasonlít Misó az én tizenhat éves önmagamhoz. Tehát amikor látom a kajlaságát, a nagymellényű dumáját, azt, ahogy szerepelni akar, meg színházról beszél, meg művészetről beszél, akkor magamat látom ennyi idősen. Én is ilyen voltam. Zoltán fiammal sem zenei, sem filmes, sem színházi ízlésben nem egyezünk. Ami neki tetszik azon én elalszom, ami nekem tetszik azt ő lenézi. Linda nem vesz komolyan. Elfogad, szereti kedves öreg édesapját, de ennyi. Talán a színházi értékítéletemet is elfogadja. Körülbelül két éve volt a pályán, amikor azt mondta nekem, hogy ő színésznő, mire én azt mondtam, te még csak egy színpadra lépő személyzet vagy, majd ha szólok neked, akkor színésznő leszel. Ez nyilván fájt neki, pláne, hogy nincs diplomája Ezért később, amikor Szolnokon játszott és én megnéztem, vettem neki egy oklevelet és írtam neki egy diplomát, hogy mostantól kezdve én is színésznőnek tekintelek… Ez kinn van a falán. Azt hiszem, becsül engem, a vele való viszonyom kevéssé szakmai és intellektuális, sokkal inkább érzéki, lánygyerek és az apa közötti mély vonzerő az alapja. A különbözőségek nem azt jelentik, hogy a gyerekek érzelmileg távolabb állnak tőlem. Ez a lényeg.

- Mindig írsz, naplót vezetsz. Mi az oka ennek?
- Nem a történeteimet írom le, hanem a következtetéseimet, felháborodásaimat. Kortünetet készítek a jelenünkről, az emberekről, morális, kulturális, politikai kérdésekről, jó vagy rossz véleményem van róluk. Azért jegyzetelek, hogy dokumentálva legyen, hogy az élet nem kifogástalan. Az én reflexióim akkor lehetnek hasznosak, ha az unokámnak segítenek megérteni a kort, amelyben a nagyapja élt. Remélem az emlékeimen keresztül képet kap majd arról, mi miért történt, mi veszett el, mi maradt meg. Egyszer szeretném kiadni az írásaimat, mert lehet, hogy valakinek útravalóul szolgálhatnak. Mindig is írtam, de ilyen sűrűn, szisztematikusan csak azóta láttam neki, amióta a Mikroszkóp Színpadot otthagytam. Ez egybeesett az új Orbán érával. Tehát gyakorlatilag az én naplóim az elmúlt két évet dokumentálják. Nem Orbánról írok, hanem arról, ahogy az emberek mozdulnak ebben az új rendszerben.

lovagias ugy 4b

- Nem lehet, hogy az írás egyfajta pótcselekvés? Hiszen régebben ott volt neked a Napkelte, a Heti Hetes, a kabarék, ahol elmondhattad a nyilvánosság előtt is a véleményedet.
- Nem ugyanazt mondom el, mint régen. Korábban animáltam, mint műsorvezető és nem foglaltam állást, csak érzékeltettem, mi a véleményem. A Heti Hetesben ironizáltam. A kabaré pedig egy formába öntött, becsomagolt, tulajdonképpen fülön csíphetetlen, sok mindenről hallgató, sokat sejtető valami, de nem őszinte vélemény. Visznt amit magamnak leírok, az a vérhugyozás. A hozzám legközelebb állókról is kegyetlenül fogalmazok, valóban elmondom, mit gondolok, magamról is. Ha a stílus nem is, de a mondandó a titkom.
- Fontos, hogy mindenről véleményt formálj? Nem gondolod, hogy sok konfliktustól meg tudnád magad védeni, ha nem mondanád el a véleményed?
- Egyrészt akkor mondom el, ha kérdeznek. Magamtól azért nem nagyon jelentkezem, hogy állást foglaljak. Másrészt én azt gondolom, hogy nem vagyok sértő… Mindig kételyektől terhesen mondom, amit mondok, hozzáteszem, hogy 'azt hiszem', 'szerintem', 'én azt gondolom', és egyáltalán nem várom el, hogy egyet értsenek velem, hiszen én sem értek egyet szinte senkivel. Nem az a fontos, hogy elmondjam a véleményemet, hanem az, hogy ellenőrizzem, mennyi belőle az őszinteség, mennyi az elhallgatás. Az írás gyakorlat is... Egyszer a lányom megkért, ne mondjam el a véleményemet egy alakításáról, aztán megnéztem, és kérte, hogy mondjam el. Azt válaszoltam neki, hogy átlagos, ezer ilyen alakítást láttam már, mint a tiéd. Megsértődött, egy hónapig nem beszélt velem és nem hívott. Idővel rájött, jobb, hogy őszintén fogalmaztam, mintha hazudtam volna neki. Nem jó hazudni, azt kell mondani amit az ember gondol. Erre én is nehezen vettem rá magam, azt is évekig kellett gyakorolni, hogy ne kapjak idegzsábát más őszinteségétől. De a Vitraynak van igaza, aki azt mondja, a legrohadtabb kritikában, a legindulatosabb véleményekben is van egy mákszemnyi igazság. Akárhogy hordanak le igazságtalanul, egy pici igazság mindenben van.
A zongorista elkezdett játszania a Komédiás Kávéházban, úgyhogy a beszélgetés itt véget ért. Pedig én még folytattam volna…

 

Szerző: efpé,
utólagos szerkesztés: Színház.hu