Zenés népszínházi tradíciók mentén - Interjú KERO®-val

A Fővárosi Közgyűlés június 12-én határozott arról, hogy pályázatot ír ki a Budapesti Operettszínház főigazgatói posztjára, mivel a jelenlegi vezető, Kerényi Miklós Gábor megbízatása 2014. január 31-én lejár. A direktor az Operettszínház évadzáró rendezvényén, június 24-én, hivatalosan is bejelentette, hogy újra indul a posztért. Az irányítása alatt eltelt tizenhárom évről, operett- és musicaljátszásról, hungaricumról, a közönségről és a jövőbeni tervekről kérdezte Spilák Klára.

2001 óta igazgatja a színházat. Ez idő alatt az Operettszínház népszerűbb lett, mint valaha. Szinte mindent elért: sikeres előadások, telt házak, népszerű művészek, külföldi elismerések. Mi hajtja mégis tovább?  

Kerényi Miklós Gábor: A színház egy új fejlődési szakasz, a nemzeti kategóriába kerülés első évén van túl, éppen felszálló ágban van,így hát mi sem természetesebb, hogy nagyon érdekel hogyan és hová tudunk eljutni. Mindezen túl komoly felelősséget érzek a társulat (350 közalkalmazott és 200 szerződéses dolgozó), a közönség (közel 400 000 itthoni néző), a hozzám kötődő külföldi és belföldi partnereink valamint az operett műfaja iránt. Nagy a tét! Színházunk ma művészi és gazdasági téren egyaránt sikeres, de ez igen összetett dolog. Sok éves, lehetőleg nem bukásokkal fűszerezett, nagyszínházi vezetői tapasztalat kell ahhoz, hogy valaki átlássa a szerkezetet, a kül- és belföldi kapcsolatok rendszerét, képes legyen a különböző egyensúlyok megtartására, és főleg a pénzügyi biztonság megteremtésére. Ma közel 550 előadást tartunk, ebből 320 a nagyszínpadon, 60 a Thália Színházban, 80 a Raktárszínházban kerül bemutatásra, a többit vidéken és külföldön játsszuk.Szoros a kapcsolatunk a Szegedi Szabadtéri Játékokkal, Hódmezővásárhely és Tokaj városával, a soproni Arénával, a Bajai Szabadtéri Színpaddal, a Miskolci Operafesztivállal, a debreceni Főnix Csarnokkal. Játszunk Kölnben, Lipcsében, most éppen Hamburgban, Berlinben és Tel Aviv-ban valamint Baden-Badenben megy a Csárdáskirálynő, Szegeden és Sopronban néhány hetemutattuk be óriási sikerrel az Elfújta a szél című musicalt. Folyamatosan együttműködünk Kolozsvárral, Prágával, Szentpétervárral, Bukaresttel, Münchennel. Mindeközben évente hat-hét bemutatót tartunk, több korosztály számára. Ezt a nagyformátumú, átgondolt, megtervezett programot le kell tudni vezényelni, méghozzá úgy, hogy mindenre jusson pénz, idő és energia. Gondoljon bele, augusztus 17-én egy napon csináltunk két előadást Hamburgban 3200 nézővel, egyet Berlinben 5500 fős állva ünneplő lelkes közönség előtt és egyet Sopronban, ahol 4000 érdeklődő tapsolt a lelátókon – egyetlen nap alatt tehát több mint 12 ezer embernek játszottunk!Úgy érzem ez nem más, mint a pályázati kiírásban meghatározott célok és feladatok végrehajtása. Éppen ezért úgy hiszem, ezt ma én és a velem dolgozó menedzsment tudja a leghatékonyabban elvégezni, ráadásul nem valószínű, hogy az idő és a gazdasági helyzet (sok-sok plusz pénz…) lehetőséget biztosítana a kísérletezésre egy új szerkezetű és felépítésű Operettszínházzal. 

 

kero
Milyen új kihívásokat, új feladatokat, új célokat tűz önmaga és a társulat elé a jövőben?

Kerényi Miklós Gábor: Annak idején az első 5 év feladata a színház talpra állítása, a színvonal emelése és a közönség ideszoktatása volt. A második öt év arról szólt, hogyan erősödik meg külön a musical- és az operett tagozat, hogyan nő az operett nézők száma a musicalekkel közös játszás miatt. Hogyan tudunk kialakítani egy olyan rendszert, amelyben átütő operett bemutatók mellett minden évben új magyar darab isszületik. Hogyan válik az évente visszatérő rendezvények miatt jelentős fesztiválközponttá az Operettszínház, és mitől kerülünk a vezető európai zenésszínházak közé. Mindez sikerült, és ennek eredményeként kapta 2012-ben a Budapesti Operettszínház a „nemzeti” minősítést, ami új korszakot jelent a színház életében. Döntő az operett program kiszélesítése, a fiatalok, de különösen a 40-50 éves korosztály „visszanyerése” a műfajnak, az új magyar bemutatók körének gazdagítása, a zenei versenyek kiteljesítése. A tavalyi karmesterversenyre már mind az öt földrészről jöttek dirigensek, de még csak száztíz jelentkező volt és én azt szeretném, ha négyszáz jelentkező lenne. A nemzeti kategóriába való kerülésnek köszönhetően reményeink szerint átkerül a színház az állam kezelésébe, és olyan intézménnyé válik, ahol a hungaricum értékű operett - amiről én tíz évvel ezelőtt is így beszéltem - méltó helyet és megbecsülést kap. Ma már mindenki tudja és érzi, hogy ezt a műfajt védeni kell. Nagyon komoly felelősségem, hogy ezt tegyem, és ne szolgáltassam ki annak a gondolkodásnak, mely szerint az operett egy könnyű zenés műfaj, tartsa el önmagát, nem kell hozzá támogatás. Ez a szemlélet odavezet, hogy kis zenekarral, kevés szereplővel, kevés próbával, olcsó díszletekkel és jelmezekkel kellene operettet csinálni, ami így értéktelen bóvlivá silányodik. Igenis, az operett játszást és a kortárs magyar zenés darabokat magas szinten kell támogatni, mert ezek hagyományainknak és szellemi életünknek fontos részei.

A külföldiek számára valóban hungaricum az operett, ugyanúgy kuriózumnak tekintik, mint mondjuk a gulyást. De Magyarországon van-e igazán közönsége? Nem kopott-e meg a fénye? Érdekli-e és érdekelheti-e egyáltalán a mai fiatalokat? Azokat például, akik sorban állnak Önöknél a musicalekre? Vonzóvá lehet-e tenni számukra ezt a műfajt?

Kerényi Miklós Gábor: Az, ahogy mi operettet játszunk, lehetőséget nyújt a szélsőséges érzelmek kifejezésére. Szenvedélyesen élni, olykor elkeseredni, mégis fölállni, sírva vigadni és közben egy adott pillanatban akár saját magunkat is kinevetni, ez igenis a mi Kárpát-medencei sajátosságunk! Ez nem a gulyás-fokos szintű magyarság, ez a mindennapjaink része, mi tényleg ilyenek vagyunk.  Az operettre nem szabad muzeális tárgyként, panoptikumként tekinteni, Honthy Hannát vagy Latabár Kálmánt utánozni, hiszen ma ők is másképp játszanának operettet! Ha tudomásul vesszük, hogy az operett XIX. század végi - XX. század eleji történet ugyan (ahogy például a Macbeth története a XIII. századból való), de mai figurák mai érzelmi kitöréseivel játsszuk, akkor a játék és az előadás lehet formájában, üzenetében tökéletesen XXI. századi. A zene vitathatatlanul szép, és a történetek az örök szerelem szélsőséges kalandjairól, őrült kavarodásairól szólnak. Emellett én nagyon hiszek abban is, hogy az Operettszínház kéttagozatúsága rettenetesen segíti a közönséget az átjárásban, így musicaleket és operetteket tulajdonképpen majdnem ugyanaz a közönség néz.

Ez persze ügyes taktika. Azok a népszerű színészek, akik a musicalek főszerepeit játsszák és imádja őket a közönség, szerepet kapnak az operettekben is, ezáltal behozva rajongóikat a másik műfaj előadásaira.

Kerényi Miklós Gábor: Természetesen. Ezzel mi valóban játszunk. Én nagyon fontosnak tartom a színházban a sztárokat és azt, hogy segítsem az ismertté válásukat, mert a közönség elsősorban a színészekre szeretne jegyet venni! A zenés színház egyébként számomra az ősi szertartás színház egyszerre sokakat megszólító változata, ahol a papok és a szertartást segítők szerepe, sugárzása szintén nagyon fontos.

A színház arculatában az Ön igazgatása alatt vált igazán meghatározóvá, pregnánsan láthatóvá a musical, mint önálló műfaj. Sosem merült fel, hogy ez az intézmény nevében is megjelenjen? 

Kerényi Miklós Gábor: A Budapesti Operettszínház egy tradicionális név, ami értéket képvisel, nem véletlenül nyertük el a Superbrands címet, ezért nem lenne értelme, hogy megváltoztassuk.

Sokan fölteszik a kérdést: miért játszik az Operettszínház egyáltalán musicaleket? Hiszen ezt teszi Budapesten például a Madách Színház is.

Kerényi Miklós Gábor: Mi egészen más típusú színház vagyunk, mint a Madách, és egészen más típusú musicaleket játszunk. Mindezen túl, ennek egyrészt történeti alapja, hagyománya van, másrészt pedig a kor parancsa művészi, gazdasági, közönség építési szempontból egyaránt.  Ugyanakkor érdekes, hogy miközbenaz Operettszínháznak újra és újraneki szegezik a kérdést, hogy miért játszik musicalt - amikor pedig 50 éve rendszeresen szerepel a repertoáron ez a műfaj (a My fair Lady-től a West Side Story-n keresztül  a Valahol Európáig, az Őrült nők ketrecéig és a Hotel Menthol-ig), ugyanakkor a Madách Színház esetében nem firtatják, hogy hova tűnt Shakespeare, Schiller, Németh László, Csehov - vagyis a prózai társulat, egyáltalán a társulat, és miért lett az egykor elismertprózai színház, amely játszott musicaleket is, egyszerű, társulat nélküli, szórakoztató zenés színház.

Milyen hagyományokra gondol?

Kerényi Miklós Gábor: A kezdet a legendás Petőfi Színház, az első magyar musical színház, amely kétévi működés után betagozódott az akkori Operettszínházba. Az első jelentős nyugati musical itt került műsorra: a híres My Fair Lady 1966-ban Lehoczky Zsuzsával és Básti Lajossal. Később jött a West Side Story, a Hello Dolly Psota Irénnel, a La Mancha Lovagja Darvas Ivánnal, a Hegedűs a háztetőn Bessenyeivel, a Chicago Felföldy Anikóval, majd a Valahol Európában Haumann Péterrel és a Hotel Menthol Fenyő Miklóssal. Ráadásul 1994-ben a Rock Színházat is beolvasztották az Operettszínházba. Így amikor én átvettem a színház igazgatását, a musical tagozattal tulajdonképpen a Rock Színház hagyományait folytattam. És éppen az ő nyomdokaikon haladva én nem Broadway és West End típusú, üzletszerű szórakoztató színházat csinálok. 

Ezzel tulajdonképpen meg is határozta, mi a különbség a Madách Színház és az Operettszínház profilja között. 

Kerényi Miklós Gábor:  Így van. Óriási a különbség. Az Operettszínház az egyik oldalon hungaricum értékű operetteket játszik, a másik oldalon, szintén hungaricum értékű új magyar darabokat. Tolcsvay László, Szakcsi Lakatos Béla, Kocsák Tibor, Szörényi Levente, és a világhírű Lévay Szilveszter, akikkel többek között mi dolgozunk, méltó utódai Lehár Ferencnek és Kálmán Imrének.  Emellett olyan musicaleket hozunk be külföldről, amelyek komoly irodalmi alapanyagból születtek. Ezért mutattuk be a Rómeó és Júliát, a Miss Saigont, ami egy Pillangókisasszony parafrázis.  A Ghost egy Oscar díjas filmforgatókönyv alapján készült, az Elfújta a szél pedig Margaret Mitchell legendás regényéből íródott. Ha összevetem az operettel, látható, hogy ez kicsit más út, de értékben nagyon is összetartozik. Nagyon fontos megemlíteni mindezek mellett, hogy a színház kiemelten figyel a fiatalokra, igen sok előadásunk kifejezetten az ő részükre készül.

Az említett külföldi darabok esetében, amelyeket a világ számos országában játszanak, és a megvalósításra az Önökéhez képest jóval nagyobb összegek állnak rendelkezésre, mennyire lehet versenyképes az Operettszínház?

Kerényi Miklós Gábor: Azt mondják, hogy a Rómeó és Júlia nálunk a legjobb, a Ghostról, hogy az itteni sokkal erősebb előadás, mint a kinti. Maga Cameron Mackintosh producer mondta azt annak idején, hogy a Miss Saigon Magyarországon a legjobb. Az operettjeinkről pedig egyöntetű a vélemény, hogy különleges, a közönséget megtartó, mégis korszerű, elsöprő erejű előadásokat produkálunk.

Mi lehet ennek a titka?

Kerényi Miklós Gábor: Egy egységes csapat, amelyben a színészek és énekesek sugárzó egyéni teljesítményt nyújtanak. Amit én, mint operarendező kikísérleteztem és az Operettszínházban továbbfejlesztettük, az egy nagyon erős zenés színjátszás. Sok köze van a kultikus, szakrális színházhoz, ahol nagy közösségi energiával dolgozik a kórus, a szólisták és mindenki szinte egy kollektív szertartás része. Mindezen túl bennünk, magyarokban van egy kemény és határozott érvényesülési és megmutatási vágy, amire én nagyon komolyan építek. Lényegesnek tartom, hogy itt az emberek fontosnak érezzék magukat, mert ez segít a többiekkel együtt születő önmegvalósítási folyamatban. Ez  eredményezi az elképesztően jó és erős energiákat.

Lehet-e előny a külföldi produkciókkal szemben például az, hogy önöknél társulati működés van? Miközben ott egy-egy előadáshoz verbuválnak embereket, itt van egy társulat, aki együtt dolgozik, akire a vezetés oda tud figyelni és építi az egyes művészek pályáját, egyengeti fejlődésüket?

Kerényi Miklós Gábor: Abszolút. Nagyon fontos, amit mond, hogy nem csak egy darabban gondolkodunk, hanem években, és egy egész társulatban. Én ebben hiszek. Ez is különbség a Madách Színház és az Operettszínház között. Itt van egy társulat 350 közalkalmazottal és mellettük 200 olyan ember keresi meg nálunk a kenyerét, akikkel szerződéses viszonyban állunk. Annak ellenére, hogy ez közalkalmazottakból álló színház, büszkén mondhatom, hogy nagyon jó viszonyunk van a szakszervezetekkel és a közalkalmazotti tanáccsal. Az állami támogatásunk a költségvetésünk mindössze 16 százalékát fedezi, ami azt jelenti, hogy az alkalmazottak bérének csak körülbelül a felét tudjuk ebből finanszírozni, a többit magunknak kell megtermelni. Épp ezért mindenki érzi, hogy mindig saját magunkért harcolunk. Ha ennek a színháznak az igazi erősségeit kell felsorolnom, akkor azt mondom, hogy van egy nagyon erős társulata, műsorpolitikája és menedzsmentje. Mindennek köszönhető, hogy sikerült felépítenünk egy brandet Magyarországon és külföldön egyaránt. Ennek elismeréseként kaptuk meg a Superbrands címet. 

Az a 84 százalék, amit saját maguk termelnek ki, miből adódik össze? Hány százalék a TAO, a jegybevétel, az egyéb?

Kerényi Miklós Gábor: Ennek egy nagyon csekély részét teszik ki a különböző kereskedelmi tevékenységekből fakadó bevételek, mint például az épület bérbe adása, a többi a jegybevételből, és a jegybevétel után elszámolható TAO-ból származik.

Több színházi fórumon is elhangzott, hogy sokan igazságtalannak tartják a társasági adó (TAO) támogatási rendszerét, amit a színházak a jegybevételük 80 százalékának erejéig vehetnek igénybe, mivel így azok a színházak kerülnek kedvező helyzetbe, ahol magas a nézőszám, ezáltal azonban csorbulhat a szakmai minőség és kevesebb lehetőség marad a kísérletezésre, kortárs darabok bemutatására. Ezen vitákban rendre megemlítődik az Operettszínház, aminek a TAO támogatásból befolyó összege közel egymilliárd forint, ami igen soknak tűnik.

Kerényi Miklós Gábor: Akik így beszélnek, azok nem ismerik színházunk működését, szerkezetét, gazdálkodási rendszerét és csak össze-vissza ötletelnek. Amennyivel nagyobb a befogadóképesség, annyival nagyobb a színpad, több a szereplő, drágábbak a produkciók. Maga a zenés műfaj, de különösen az operett rengetegbe kerül. A mi színházunk azért tud egyáltalán működni, mert nagyon jó nézőszámot és előadásszámot teljesítünk, és ez segít a TAO magas összegében is. Most 550 millió forint állami támogatást kapunk. Korábban volt olyan évünk, amikor ez az összeg 1 milliárd 400 ezer forint volt. Tehát 900 millióval, körülbelül a TAO nagyságával csökkent az elmúlt hét évben az Operettszínház állami támogatása, miközben az egyes produkciók költsége lényegesen megnőtt. A TAO jövedelem megnyirbálása földre küldené a színházat, de a társulatnak se nagyon lehetne megmagyarázni, hogy a szigorúan jegybevételhez kötött TAO egy részét, amely az ő megfeszített munkájuk eredménye, milyen alapon utalják más színházhoz? Ha csak a nyarat szemléljük, színházunk végigjátssza az egész időszakot, míg a többi színházban van nyári szünet bőven – mindezt azért is, hogy talpon maradjunk! 

Ezek szerint TAO nélkül nem is működne a színház?

Kerényi Miklós Gábor: Természetesen akkor másképp kellene támogatást kapnunk. A többi színházhoz képest hihetetlen magas előadásszám még egyébként sem elég, ehhez vonzó színvonal is kell, mert csak ez generálja a több mint 400 000 fős nézőszámot. De mindez fokozott költségekkel jár - így az állami támogatás és a TAO nélkül még a közalkalmazottaknak sem tudnánk fizetést adni. Ha az egy nézőre jutó állami támogatás mértékét vesszük figyelembe, akkor azt látjuk, hogy egy nézőre nálunk körülbelül 1000 forint jut. Ugyanez az összeg az Operaház esetében több mint 20 000 forint, a Katona József Színházban pedig 7000 forint. Ennek alapján azt gondolom, hogy az az összeg, amit mi állami támogatásban és TAO-ban kapunk, egyáltalán nem sok. Támadják a színházat amiatt is, hogy több musicalt játszunk, mint operettet. Amikor átvettem a színházat, 50-50 százalék volt a musicalek és operettek aránya. Akkoriban 180 előadást játszottak egy évadban, ebből tehát körülbelül 90 volt a nagyszínpadon az operett. Ma évente 135 operett előadást tartunk csak a nagyszínpadon. Mindezek mellett nagyon sok az ifjúsági előadásunk.  Játszunk óvodásoknak, kisiskolásoknak és gimnazistáknak. Nekik szól például az a musical, ami Wedekind A tavasz ébredés című darabjából készült. Büszkén mondom, hogy több mint száz előadáson vagyunk túl. Nem volt még Magyarországon példa arra, hogy ezt a művet ennyiszer játszotta volna egy színház. A jövő évadban opera kísérleteket fogunk bemutatni a Raktárszínházban. Ugyanúgy gimnazistáknak és felső tagozatosoknak és utána beszélgetni fogunk az operáról. 

Miért olyan fontos az új magyar musicalek fejlesztése? Maguktól nem írnak a szerzők?

Kerényi Miklós Gábor: Igazán színvonalas darabot komoly szerző ma már felkérés nélkül nem ír és nekem mániám, hogy a magyar szellemi élet fontos feladata új darabok íratása, színpadra segítése. Már nem annyira ismert, hogy én az Operaház rendezője voltam, és a Kossuth-díjamat azért is kaptam, mert én rendeztem a legtöbb kortárs magyar operát, mint ahogy én állítottam színpadra és segítettem a legtöbb kortárs magyar musicalt, zenés játékot. Most mutattuk be Tamási Áron és Tolcsvay László Ördögölő Józsiás-át, és jelen pillanatban is készülünk új bemutatókra. Előkészületben van egy Tolcsvay darabunk Rákóczi címmel, Kocsák Tibornak és Bródy Jánosnak van egy elképzelése Molière Álszentek összeesküvéséről, gondolkodunk a Sándor Mátyáson, tervezzük Szörényi Levente Attilájának a bemutatását, szó van Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabjának Selmeczi György által való megzenésítéséről. Folyamatosan tervezzük, hogy melyik új magyar darabot melyik évben tudjuk bemutatni. Ezekre mind megbízást adunk, támogatjuk és létrehozzuk, mert azt akarjuk, hogy évente létrejöjjön egy-egy ilyen darab. 

Mostanában több prózai színház, de a Madách Színház is pályázatot ír ki új magyar darabok írására. Nem gondoltak arra, hogy önöknek is meg kellene ezt próbálni?

Kerényi Miklós Gábor: Ritkaság, hogy pályázaton olyan művek szülessenek, amik átütő sikereket hoznak. Én inkább azt vallom, hogy a színház kérjen fel szerzőket, közösen találjanak ki témákat. Nem hiszem, hogy Várkonyi Mátyás, Dés László, Szörényi Levente, Kocsák Tibor vagy Szakcsi Lakatos Béla elindulna egy-egy ilyen pályázaton, márpedig nélkülük mit ér az egész? Ezek a pályázatok így hát inkább egy tehetségkutatóhoz hasonlítanak, ami persze nem rossz dolog.

Itthon állandó teltházak mellett játszanak, a közönség szereti a színházat, számos külföldi meghívásuk van, kint sikeresek és elismertek. Mi lehet az oka annak, hogy a hazai színházi szakma mégis fanyalog az Operettszínházzal kapcsolatban? Ön mit gondol erről?

Kerényi Miklós Gábor: A fanyalgók nagy többsége az utóbbi 10 évben nem járt a színházunkban és fogalma sincs a valóságról. Az operettet és a musicalt a szakma egyébként sem tudja hova tenni. Ezek a darabok ugyanis az egyik oldalon szórakoztatnak, a másik oldalon pedig lehetnek gondolati kalandok. A mi egész repertoárunk minden előadásának társadalmi és szellemi üzenete is van amellett, hogy közben a néző remekül érzi magát. A Rómeó és Júliáról össze-vissza rossz kritikák jelentek meg. Viszont amikor a szívműtétemmel a Kardiológiai Központban feküdtem, a takarító nénitől a műtős fiún, osztályos orvoson, professzoron át a főigazgatóig mindenki arra kért, hogy szerezzek neki jegyet az előadásra. Vagyis a társadalom valamennyi rétege jegyet kért és mindenki megtalálta a maga boldogságát benne. Ez majdnem az egész repertoárunkra igaz. Úgy tűnik, egy nagyon vékony kritikus és értelmiségi színházi réteget leszámítva mindenkit meg tudnak szólítani ezek a produkciók. A kritikusok nagy részének semmilyen zenei képzettsége sincs. Mindezen túl általában fogalmuk sincs a zenés népszínház feladatairól, könnyedén egy kalap alá veszik a valóság show-k színvonalával, csupán azért, mert komoly a közönségsiker. Ezzel a helyzettel, a kritikusok képzettségével, szemléletével előbb utóbb kezdeni kell valamit, de ez egy általános színházi kérdés is. Valóban, én néha szomorkodom kicsit, hogy a szakma nem annyira szeret minket. Azt szoktam mondani, hogy az Operettszínház egy óriási tengerjáró hajó, ami ha nagyon nagy harc van a kikötőben, kimegy a nyílt tengerre, és onnan szépen csónakkal behozza, majd visszaviszi a közönséget.

Azt is gyakran hallani kifogásként a színházzal szemben, hogy felhígult a társulat. Vezető színészek távoztak, és a sok fiatal, aki lehetőséget kap, bár jól énekel, színészként nem állja meg a helyét. 

Kerényi Miklós Gábor: A világ legtermészetesebb dolga, hogy színészek elmennek, mert új utakat, új lehetőségeket akarnak kipróbálni. Másképp ez nem is működik. Nemcsak tőlünk, minden színháztól távoznak évről évre művészek. Azt egyikük sem mondhatta, hogy azért megy el, mert rossz az Operettszínház. A színháznak nem csökkent a nézettsége Bereczki Zoltán és Szinetár Dóra távozásával. Jelen pillanatban az a csapat, aki itt van, színészileg egyre erősebb. Egy színész a színpadon válik egyre jobbá, attól, ha folyamatosan feladatokat kap. Ez a világon sehol sincs másként. Az emberek egy részében mindig benne van az, hogy ami volt, jobb volt, mint ami most van. Erre nagyon nehéz mit válaszolni. Egyébként a Die Welt német hetilap kritikusa azt írta a szólistáinkról tíz napja A Szépség és a Szörnyeteg kapcsán, hogy ugyanolyan képzett énekesek, mint angol és amerikai kollégáik, csak jelentősen jobb színészek.

Az egyébként nem nehezíti meg a dolgát, hogy a Színművészeti Egyetemen évek óta nincs operett –musicalszínész képzés? Zenés színész osztály van, de az nem azonos azzal, ami régebben az operett-musical osztály volt.

Kerényi Miklós Gábor: Ez tíz éve nehezíti az életemet. A Színművészeti Egyetemen egész egyszerűen nem veszik komolyan azt, hogy a musicalnek és az operettnek komoly énekesekre van szüksége.  Olyanokat vesznek fel, akik színészileg felelnek meg, nem az az alapkövetelmény, hogy zeneileg, hangilag jó legyen valaki. Pedig akinek eredendően nincs hangja, azt hiába tanítod énekelni, nem lesz hangja. Akinek azonban van hangja, azt színészileg lehet képezni, fejleszteni. Kerényi Imrének volt egy remek osztálya, ahonnan többek között olyan nagyszerű művészek kerültek ki, mint Dolhai Attila, Nádasi Veronika, Kerényi Miklós Máté, Peller Ancsa, Balogh Anna, Szemenyei János, Zöld Csaba, Szőcs Artúr. Ezután tulajdonképpen megszűnt a klasszikus operett-musical szak.  Véleményem szerint ez egy óriási bűne a Színművészeti Egyetemnek. Így aztán saját magunk tanítunk és képezünk tehetséges fiatalokat, akik közül már sokan bizonyítottak is, az Operett Akadémián és a Pesti Broadway Stúdióban. 

Ha a közeljövőben valóban átkerül az intézmény működtetése a fővárostól az államhoz, az milyen előnyökkel, milyen kötelezettségekkel és változásokkal jár majd?

Kerényi Miklós Gábor: Azt gondolom, hogy akkor három ilyen fontos színház-szerű nemzeti intézménye lesz a magyar államnak: a Magyar Állami Operaház, a Nemzeti Színház és a Budapesti Operettszínház. Nyolc éve dolgozom azon, hogy ezt mások is elhiggyék és komolyan vegyék. Most eljött ez a pillanat. Ez számunkra egy nagyon komoly lehetőséget jelent arra, hogy a központi figyelem és támogatás által biztonságos és stabil helyzet alakuljon ki. A zenekarnak és az énekkarnak a közalkalmazotti fizetése méltánytalanul alacsony. Bízom abban, hogy ezeken a dolgokon előbb vagy utóbb ez segíteni fog. Az a repertoár, amit ez a zenekar tud, az nemzeti érték. Az, amit ez az énekkar tud, az nagyon komoly érték. Amikor arról volt szó, hogy alakuljunk át gazdasági társasággá én teljes erőmmel azon voltam, hogy megtartsuk a közalkalmazotti helyzetet, mert azt gondolom, hogy egy ilyen típusú nagy zenés színházat az tud összetartani és az fémjelez, ha az itt dolgozók biztonságban érzik magukat.  Ráadásul mi vagyunk az az intézmény és az a színházi művészi lehetőség, amire igazi közönség gyűlik külföldön. Nem nyolcvanan néznek meg egy-egy előadásunkat, hanem ezerötszázan váltanak ránk jegyet. Ez persze gazdaságilag is fontos a színháznak, de kultúrpolitikailag Magyarországnak is sokat jelent. Ha mi eljátsszuk egy évben nyolcvanszor A Szépség és a Szörnyeteget Németországban, az 140 000 néző, aki egy magyar színház előadását látta, de sok-sok millió másik emberhez jut el a hírünk az újságban, az utcai plakátokon. Ez akkora reklám az országnak, Budapestnek és a magyar kultúrának, ami pénzben szinte kifejezhetetlen érték. Úgy érzem, a Budapesti Operettszínház, mint Európa egyik vezető zenés színháza igen komoly nemzeti értéket képvisel. Jó eséllyel küzdünk, hogy az világ operett játszásának fővárosaként aposztrofáljanak bennünket, miközben nem csekély dolog, hogy az utóbbi időben végre elértük, hogy Kálmán Imrét és Lehár Ferencet többnyire nem osztrák, hanem magyar alkotóknak tartják. Ezen az úton érdemes tovább haladni.Tradíció gazdag zenés népszínház, sok korszerű ötlettel. Ezt írta rólunk a Die Welt a kritikájában. Ennél többet én sem tudok mondani.

 

Szerző: Spilák Klára 

Színház.hu