"Nem hibázhatok" - Kamarás Iván mesélt

Kamarás Iván a Nők Lapjának többek közt arról mesélt, miért hagyta el négy éve a Vígszínház társulatát, és mi fogadta először Los Angelesben. Lapszemle.

 

A Nők Lapja cikkéből:


"Amikor húszévesen Othellóként elnyertem a színikritikusok díját, vagy első filmszerepemben, A miniszter félrelépben megismert az ország, akkor majdnem elszálltam! Amolyan otromba küldetéstudatom lett, meg mindenféle pózom, különcségem, holott csak azzal kellett volna szembenéznem, hogy ezekre a sikerekre még nem voltam felkészülve. Nem voltam hozzájuk kellően érett. Belül ezt persze éreztem, és elbizonytalanított, de holmi nagyképűséggel, fölényeskedéssel próbáltam ellensúlyozni" - vallotta az interjúban Kamarás Iván.

A kérdésre, miért jött el a Vígszínháztól, a színész így felelt: "Egy évtizednyit töltöttem ott, ami rang és megtiszteltetés, de akkor úgy éreztem, hogy ennyi éppen elég volt. Úgy éreztem, hogy bedarál engem a társulati lét." Hozzátette, azt is érezte, hogy valamilyen szinten elkényelmesedett. Megvolt a helye a társulatban, kollégái és a közönség is elfogadta, ő azonban új kihívásokra vágyott. Emiatt mondott búcsút a Vígszínháznak és vágott neki a világnak.

 

n kamaras ivan

 

"Az utóbbi négy évemben, amióta kiléptem a társulatból, naponta mérettetem meg magam a nemzetközi filmszakmában. Olykor hetente kell más stábbal, más partnerekkel, más rendezőkkel, más helyszíneken dolgoznom és helytállnom. Nincsenek rám eleve kiosztott szerepek, minden alkalommal új castingon kell megfelelnem. Ülünk egy folyosón tucatnyian, akik ugyanarra a szerepre aspirálunk, aztán behívnak, és pontosan tudom, hogy nem hibázhatok, hiszen egy pillanat alatt eldől minden: rám néz a rendező, és már pontosan tudja, hogy én kellek-e neki, vagy nem" - számolt be Kamarás Iván.


"Amikor először jártam Los Angelesben, áhítattal mentem azon az úton, ahol a film klasszikusai hagyták a lábnyomaikat. Lugosi Béla, a legendás Drakula táblája le volt jégkrémezve, Tony Curtisére éppen egy kutya pisilt. Ennyit a dicsőségről… Sokkal fontosabb, hogy valóban a magunk életét éljük, és akkor lehetőség van, hogy rálássunk másokéra is. Évekkel ezelőtt egyszer nagyot estem a sáros utcán. Állati kínosan éreztem magam, amikor odanyúlt egy kéz: segíthetek? Egy kollégám volt, akit én addig nem tartottam semmire. Akkor mégis ő nyúlt utánam, és felsegített. Nagyon elgondolkodtatott. No lám, mennyire rosszul ítéltem meg! És ettől az apróságtól másként kezdtem figyelni a világot. Máskor meg azok léptek át rajtam, akikről azt hittem, hogy rájuk bármikor számíthatok" - hangsúlyozta Kamarás Iván.

 

A teljes interjú itt olvasható.