"A játékot komoly dolognak tartom" - Interjú Jegercsik Csabával

A Magyar Színház művésze a tatabányai Jászai Mari Színházban bújt Don Quijote szerepébe. Ennek kapcsán kérdezte Gyenge Balázs.

lamancha
Nem Magyarországon születtél, hanem az egykori Jugoszláviában…

A Vajdaságból, egész pontosan egy észak-bánáti faluból származom, ahol 14 éves koromig laktam a szüleimmel. Rengeteg mindent kaptam azoktól, akikkel együtt éltem abban a közösségben, a tanáraimtól, a tanítóimtól. Mind nagyszerű emberek voltak. Otthon ismerkedtem meg későbbi táncmesteremmel is, és ott találkoztam először a zenével, az irodalommal, a színházzal.

Hogyan kerültél kapcsolatba a zenével, az irodalommal, a színházzal?

A szüleim hat éves koromban beirattak egy gitáriskolába, ezért 10 éven keresztül gitároztam, kipróbáltam magam a klasszikus és a könnyebb műfajban egyaránt. Rengeteg szavalóversenyre jártam, ezek közül jó néhányat meg is nyertem. A színház pedig? Létezik a Vajdaságban egy Tanyaszínház nevű csapat profi színészekkel, akik minden nyáron létrehoznak valami érdekeset, sokszor furcsa helyszíneken, például parkokban. Így láttam a Szentivánéji álmot, ami nagyon tetszett. De az osztályommal is állandóan jártunk Szabadkára és Újvidékre színházat nézni. Azt kell mondjam, megfogott, amit láttam, de hazudnék, ha azt állítanám, én vagyok az az ember, aki már gyerekkorában eldöntötte, hogy színész lesz. A tánc, a zene, az ének egyaránt rendkívül fontos volt az életemben, de ez húsz éves korom körül tudatosult bennem. Eszembe jutott egy történet a gyerekkoromból… A szüleimmel sokat jártam ki a földekre dolgozni, ahogyan egyébként a helybeli gyerekek többsége. Hajnali fél négykor indultunk, mentünk krumplit kapálni, este értünk haza, de vágtunk disznót is, szóval pont úgy éltünk, ahogyan mindenki más körülöttünk. Aztán elkezdtem táncolni tanulni, és az édesapám egyszer megkereste a tánctanáromat, hogy ugyan mondja már el, mit csinálnak velem, mert teljesen be vagyok kattanva, állandóan gyakorolok, mozgok, nincs nyugtom. Talán ebből is látszik, hogy valami érzékem, zsigeri vonzódásom már akkor is volt a művészethez, éppen a tánchoz, de hogy színész leszek, azt még nem tudtam.

 

csaba
A középiskolás éveidet Szegeden töltötted. Akkor már tudtad, hogy a színészet lesz a te utad?

Ezt nem mondanám…. Az, hogy Szegedre költöztem és ott jártam középiskolába lényegében a táncnak, a versenytáncnak köszönhető. A közvetlen ok a háború volt, ezt persze nem úgy értem, hogy pusztán a harcok, hanem mindaz, ami a háborúból következett, példuál az, hogy nem volt olyan iskola, ahol magyarul tanulhattam volna. Én akkor úgy gondoltam, ki van zárva, hogy ezt elfogadjam. És hogy hogyan jön mindehhez a tánc? A tánctanárom, aki szintén vajdasági származású volt, megkapta a katonai behívóját. Ez akkoriban úgy működött, hogy ha valaki nem ment, akkor elvitték. Nagyon kemény idők jártak… Ő pedig úgy döntött, hogy a behívó elől átköltözik Magyarországra. A partnernőmmel, akivel már évek óta együtt táncoltunk, akkor fejeztük be a nyolcadik osztályt, tehát pályaválasztás előtt álltunk, a tánctanárom pedig megkérdezett bennünket, lenne-e kedvünk az elejétől kezdve felépíteni mindent Szegeden. Az volt a terve, hogy a mi segítségünkkel talál újabb tanítványokat. Egyébként valóban sikerült neki az újrakezdés. A szüleimnek akkor nagyon távolinak tűnt Szeged, de belátták, hogy nincs más választásom. Egyedül jöttem Magyarországra, három-négy évre rá érkezett utánam a nővérem. 

Miért jelentkeztél pedagógia szakközépiskolába?

A nővérem tanácsára keveredtem a pedagógiai szakközépiskolába, amit az évek során nagyon megszerettem, mert foglalkoztatott az, amit ott tanultam. Szegeden kinyílt számomra a világ, ne felejtsük el, hogy ez egy mozgalmas  egyetemi város, nekem pedig minden új voltés érdekes. De azért kellett két év, amíg megszoktam az új helyet, amíg elkezdtem kiismerni magam Magyarországon, ahol egy másik kultúrával, más szokásokkal találkoztam.Gyötört a honvágy, de tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy nem mehetek haza. Nem akartam visszafelé lépni az időben.Az érettségi után, folytatva a középiskolás tanulmányokat, elvégeztem a gyógypedagógiai szakasszisztens szakot. Közben a tanáraim többször felvetették a kérdést, nem próbálom-e meg a színészi pályát. Én pedig azonnal rávágtam, hogy nem! Úgy éreztem, hogy tapasztalatlan vagyok. Persze láttam előadásokat, és volt elképzelésem arról, hogyan kell a színpadon énekelni, verset mondani, társastáncban pedig országos bajnok voltam… Sőt,otthon például komoly sikerrel szerepeltem egy színházi fesztiválon egy Petőfi esttel, amelyhez 22 verset zenésítettem meg. De hát ez azért tűnt elegendőnek ahhoz, hogy magabiztosan felvételizzek.

csaba3
Aztán mégiscsak a Színművészeti Főiskolát választottad…

Így van, de azért kaptam hozzá egy kis segítséget. Szegedenrendszeresen rendeztek versmondó versenyeket és a zsűribe tagként többször meghívták Galkó Bencét, Galkó Balázs testvérét, aki már akkor is a szegedi színház csapatában dolgozott. Annyira szimpatikus lett, vagy egyszerűen csak megbíztam benne, nem is tudom, hogy megkértem, hogy segítsen a felkészülésbena prózai szakra. Két hetente találkoztunk a kollégiumban, mindig megmondta, mivel készüljek, közben rengeteget mesélt a színházról, elmondta a véleményét a színházi életről, figyelmeztetett, hogy ötször gondoljam meg, mibe vágok bele, és ha felvesznek, minek lehetek majd részese. Ettől persze kicsit megijedtem. Csak másodjára vettek fel, akkor ijedtem csak meg igazán. Nem tudom szavakkal leírni, mennyire idegen volt számomra minden, Budapest, a főiskola, az emberek.Az első két évről egyébként borzalmas emlékeket őrzök, komolyan borzalmasakat! Úgy éreztem, hogy be vagyok zárva, nem kapok elég visszacsatolást, biztatást, segítséget, nem éreztem szimpátiát, bizalmat. Azok az évfolyamtársaim, akik már korábban stúdióztak, vagy játszottak kisebb szerepeket, jobban tudtak mozogni ebben a világban. Emlékszem, akadt, aki már az első napon úgy viselkedett, mintha évek óta a főiskolára járna. Jó néhány alkalommal megfordult a fejemben, hogy hiába vettek ezek fel… Nehéz volt!

De maradtál…

A harmadik évben valahogy magamra találtam, robbanásra kész voltam, kinyíltam, legyőztem magamban szorongást, egyszerűen elkezdtek működni bennem olyan energiák, amelyek addig hiányoztak belőlem, elkezdtem színházban gondolkodni, egyértelművé vált számomra, hogy ez az én utam. Persze időről időre jöttek olyan pillanatok, amikor azt gondoltam, na most kell ezt abbahagyni! Néha még most is előfordul ilyen… De érdekes módon ez nem függ össze azzal, hogy olyan szerepeket kapok-e, amelyek igazán megmozgatnak. Talán ez az állapot, ezek az érzések visznek tovább…

 

csaba2
Mikor érzed úgy, hogy abba kéne hagynod az egészet?

Jobb esetben a színházban egyfajta rend uralkodik, a munka előre lefektetett szabályok mentén zajlik, és mindenki odateszi magát. Ha ez nem így van, akkor káosz keletkezik, szétesik a próbafolyamat. Ha nem látom magam körül a maximalizmust, azt, hogy a többiek is akarják az adott ügyet, az nagyon idegesít. Frészt kapok a kóklerségtől, attól, ha a hülyéskedés megy a színházban! Eddig nem tudtam az ilyesmit megszokni, és ez valószínűleg így is marad. Feltehetőleg ennek a tánc az oka, amelyben a pontosság, a fegyelem alapkövetelmény. Sokszor mondják nekem, hogy “nem kell ezt ennyire komolyan venni”, de én csak komolyan tudok játszani, azaz a játékot is komoly dolognak tartom.

Szaladjunk vissza az időben odáig, hogy elvégezted a Színművészetit. Mi történt utána?

Negyedévre képbe kerültem, kezdtem átlátni, ki, hol, mit játszik, hogyan működnek a színházak. Az akkori Nemzeti Színháztársulatához szívesen tartoztam volna. Nem csak a nagy nevek miatt, hiszen nagy egyéniségek más színházakban is játszottak, például a Vígben vagy az akkori Madáchban. Egyszerűen úgy éreztem, na ez igen, ez az! Hatalmas dolog volt, hogy Iglódi István végül elhívott, hogy legyek társulati tag! Megmagyarázhatatlan egyébként az, ami köztünk kialakult, mert soha nem haverkodtunk egymással, a haláláig tartottuk a három lépés távolságot, a bizalmát mégis az első pillanattól kezdve éreztem. Nem főszerepekkel kezdtem nála, később is játszottam mindenfélét, kicsit, nagyot, epizódot, főszerepet, de mindvégig határozottan éreztem a talpam alatt a lépcsőfokokat, azt, hogy mindennel célja van. Ma már keveseké az a fajta gondolkodásmód, amit ő képviselt. Iglódi vigyázott arra, hogy az ember fokról fokra haladjon, hogy ne érje túl gyorsan a siker, vagy a kudarc.

Bár nem váltottál színházat, ugyanabban az épületben már a harmadik színháznak vagy tagja. Voltál tag a Nemzeti Színházban, aztán a Pesti Magyar Színházban, jelenleg pedig a Magyar Színház társulatát erősíted. Hogyan élted meg a változásokat?

A Nemzeti utolsó időszaka igazából nem annyira az én generációmról, hanem a nagy színészekéről szólt. Akkor jött el a mi időnk, amikor Iglódi István főrendezőből igazgató lett, mert elkezdte megerősíteni azt a fiatal csapatot, amelynek én is tagja voltam. Az ő halálával pedig Őze Áron vette át a stafétabotot. A Nemzeti Színházból Pesti Magyar, majd Magyar Színház lett, volt nemzeti, volt népszínház, majd művész színház, most pedig elsősorban ifjúsági, családi színház. Olyan, mintha az épületnem találná a helyét… Ez a furcsasága…

Hogy látod a saját jövőd?

Nem emésztem magam miatta. Most például nagyon örülök annak, hogy a La Mancha lovagját Tatabányán játszhatom, nagyon élveztem a próbákat is! Egyébként pedig? Apa lettem! Azért, ami most esetleg szakmailag hiányzik, az élet maximálisan kárpótol. Így vagyok most egyensúlyban.

 

Szerző: Gyenge Balázs / Tatabányai Jászai Mari Színház