"Miért fontos a gyerekszínház?" - Lyn Gardner írása

Lyn Gardner brit írónő és színházkritikus, a The Guardian állandó munkatársa "Miért fontos a gyerekszínház?" címmel írt értekezést. A szöveg fordítását abból az alkalomból közöljük, hogy 18-án megkezdődik a 7. Gyermek- és Ifjúsági Színházi Szemle a Marczibányi Téri Művelődési Központban.

Lyn Gardner: Miért fontos a gyerekszínház?:


"Akik ezeket a sorokat olvassák, valószínűleg érdeklődnek a színház iránt. Ha ez így van, mégis hogy lehet az, hogy míg a színház egyes területeit méltatjuk és érdeklődünk iránta, más területeit, gondolok itt az ifjúsági és a gyerekszínházra, hajlamosak vagyunk alulértékelni?

Az alábbi írás egy szerkesztett változata annak a beszédnek, melyet a múlt héten adtam a londoni Unicorn Theatre-ben, ahol a gyermekeknek szóló művészet területén végzett kimagasló munkámért az Action for Childrens Arts díját vehettem át.

Gyerekszínházi kritikákat olvasva gyakran fog el az érzés, hogy ezek az írások apró győzelmek. Apró győzelmek a fölött az idejét múlt, távolságtartó kritikai hozzáállás felett, amely a gyerekeknek szánt művészeti alkotásokat nem tekinti alapanyagnak, a gyerekszínházat pedig kritikára érdemtelen műfajként könyveli el: mintha azok a művek, melyeket a gyerekeknek szánunk, nem képviselnének akkora értéket, mint egy Stoppard-dráma, vagy egy Lear király. Marhaság!

Nagy tapasztalattal rendelkező gyerekregényíróként a mai napig döbbenettel fogadom az olyan (hozzáteszem, a legnagyobb jó indulattal) hozzám intézett kérdéseket, mint amilyen az: „És mikor írsz végre rendes, felnőtteknek szóló regényt?” is. Mintha gyerekeknek írni, akik az olvasóközönség bizonyosan legnagyobb kihívást jelentő csoportját képviselik, mit sem jelentene! Mindez annak ellenére, hogy az utóbbi 15 év gyerekirodalma legalább annyira kapott szárnyra, mint a gyerekszínház – gyakran magasan túlszárnyalva a „felnőtteknek” szóló alkotásokat.

Amíg a gyerekregényekkel foglalkozó kritikák felhozatala nem túl dús, addig a gyerekszínházi kritikai írások leközléséért egyenesen közelharcot kell vívni. A kritikai visszhang hiánya azért nagy jelentőségű, mert kultúránkról általánosságban elmondható, hogy amiről beszélünk és írásokat közlünk, az nagyobb eséllyel képvisel értéket a szemünkben. A kritika hiánya a kifejezetten gyerekeknek szánt színházi alkotások kapcsán, a szerkesztők és kritikusok ódzkodása a gyerekszínházi írások közlésétől nemcsak azt jelzik, hogy a színház ezen területét kevesebbre tartjuk, de vele azt is, hogy a gyerekeket és sajátságos világlátásukat sem vesszük komolyan.

 

lynn-gardner
Nem szabad, hogy ez így legyen! Az iparosodott Nyugat nemzeteinek gyermekjóléti felméréseinek összehasonlításában az Egyesült Királyság jobbára mindig leghátul kullog. Elképzelhető, hogy van összefüggés az alacsony mutatók és a gyermekek kreativitását és képzeletét táplálni és értékelni képtelen hozzáállás között? Miközben szorongunk az iskolai teljesítményeken és a vizsgaeredményeken, kiszorítjuk a tantervekből a művészeti tárgyakat. Így amíg a nagy átlagtól megvonjuk a lehetőséget, hogy zenét tanuljon, vagy netán színházba járjon, a művészeteket óhatatlanul is a kevés kivétel privilégiumává emeljük. Lee Hall The Pitman Painters című darabjában az egyik karakter mondja, hogy „A művészet által megértheted az egész életed.” Vonjuk meg csak egyetlen gyerektől ezt a lehetőséget, és mi is szegényebbek leszünk tőle.

Múlt héten a Unicorn Theatre-ben megnéztem Ellen McDougall csodálatos Ötödik Henrikjét, Shakespeare azonos című darabjának átiratát. Ahogyan az eredeti Shakespeare műben a kórus arra invitálja a közönséget, hogy „Hiányinkat pótolja gondolattok”, úgy Ignace Cornelissen drámája is hadra fogja a fiatal nézőket, hogy a képzelet szárnyán egy másik világba, egy másik törtnetbe, egy alternatív narratívába, egy egészen más nézőpontba helyezkedjenek bele. A darab egyértelműen az érzelmi intelligenciát stimulálja, és a legkevésbé sem támaszkodik arra az IQ-ra, amit az iskolai számonkérések alapján szokásunk skatulyákba rendezgetni.

A gyerekekre ilyen óriási nyomás nem nehezedett a második világháború óta; ráadásul a kulturális és technikai változások üteme egyre gyorsul, a világot pedig klímaváltozás és gazdasági válság fenyegeti. Olyan generációkat kellene felnevelnünk, akik nemcsak a fejüket képesek használni, hogy a problémákat megoldják, de képzelőerejük is van. Nemrég hallottam egy kormányszóvivőt nyilatkozni a rádióban, aki a felsőoktatás színvonalának emeléséről és a curriculum megváltoztatásáról beszélt: a művészeteket és humán tudományokat oktató intézmények megreformálásának szükségességéről, a XXI. századi társadalom számára hasznos állampolgárok kineveléséről.

A riporter erre megkérdezte, arra gondol-e, hogy nagyobb hangsúlyt helyeznének a természettudományos és műszaki készségek fejlesztésére? A válasz egyértelmű „igen” volt. Természetesen szükség van ezekre a készségekre, ez vitathatatlan. Azonban a például hidakat tervezni és építeni tudó emberek mellett szükség van azokra is, akik a hidat megálmodják, vagy másmilyen hidat találnak ki, esetleg felteszik a kérdést: szükség van-e egyáltalán a kérdéses hídra.

A színház – különösen a gyerekszínház! – a képzeletre hat. Általa a gyerekek olyan készségekre és nagyfokú kreativitásra tesznek szert, melyek szükségesek ahhoz, hogy helyt álljanak a világban, hogy jobban megértsék a környezetüket, és hogy ha kell, változtassanak rajta. Igenis komolyan kell vennünk a gyerekszínházat, tisztelettel kell bánnunk vele, hiszen a gyerekszínházi előadások legalább akkora értéket képviselnek, ha nem többet, mint bármely kritikára érdemesnek tartott művészeti alkotás".

 

 

Fordította: CSÓTI MAGDALÉNA

Az angol szöveget itt olvashatják: www.theguardian.com