Hosszútávfutónak tartom magam - Interjú Lendváczky Zoltánnal

Lendváczky Zoltán 2008-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem bábszínész szakán. Ugyanebben az évben került a Maladype Színházhoz, ahol ma már főszerepeket játszik, legújabb darabjukban Roberto Zucco bőrébe bújik. Pár nappal a premier előtt többek között arról mesélt, milyen megküzdeni egy gyilkossal… 

A Roberto Zucco-ról:

 

Az igaz történeten alapuló dráma egy valódi idegtépő pszicho-thriller, amelyben a hírhedt sorozatgyilkos, Roberto Zucco sötét kalandjait követjük nyomon; egy olyan fiatalemberét, aki különösebb ok nélkül követett el borzalmas bűnöket. Az olasz származású Roberto Succo azért kerül 18 évesen börtönbe, mert kegyetlenül meggyilkolja a szüleit. Öt évvel később megszökik a börtönből és három országon keresztül állandóan szembeszáll a rendőrséggel. Folyamatosan változtatja a személyazonosságát, így rettenetes tettei – gyilkosságok, betörések, erőszak – mind felderítetlenül maradnak. 

 

Interjú Lendváczky Zoltánnal:

 

A Maladype új előadása, a Roberto Zucco koprodukcióban készült. A rendező, Ivica Buljan híres arról, hogy keményen megdolgoztatja a színészeit, megerőltető fizikai gyakorlatokat végeztet velük. Hogy érzed magad a premier előtti napokban?

LZ: Természetesen van bennem egy kis feszültség, ami úgy növekszik, ahogy közeledik a bemutató napja, tehát már várom a premiert. Kíváncsi vagyok, mi lesz a nézők véleménye, hogyan fogadják a munkánkat, amibe nem kevés energiát fektettünk. Sokat kivesz belőlem egy-egy nap, úgy érzem, egyre többet, hiszen tőlünk is intenzív fizikai munkát követel Ivica. De megéri az energiabefektetés! Én is azt vallom, hogy testileg, szellemileg egyaránt formában kell maradnunk, ezt szolgálják a mindennapos bemelegítések, erősítő gyakorlatok, amelyekkel mostanában elindítjuk a napot. Hozzáedzzük a testünket az előadáshoz. Ivica valóban a maximumot kéri tőlünk annak érdekében, hogy egy energikus előadás szülessen, és mi a lehető legtöbbet szeretnénk hozzátenni a darabhoz. A fizikai fáradtságunkat is az ügy szolgálatába állítjuk, persze közben ömlik rólunk a verejték. De valamit valamiért…

 

zoltan
Mentálisan milyen élmény volt Ivicával dolgozni?

LZ: Felkavaró. Ivica arra bátorított bennünket, hogy ne féljünk a szélsőségektől, ha egy játékot játszunk, próbáljuk meg a lehető legtöbbet kihozni belőle. Azt javasolta, hogy úgy gondoljunk magunkra, mint egy Rubik-kockára, amit ide-oda lehet forgatni, csavarni, így különböző oldalait mutatja meg. Úgy vélte, a szabad próbálkozások hozzátartoznak egy-egy szituáció megismeréséhez, a túlzásokból pedig lehet faragni. Ezt tettük. A munka során kiderült, hogy egy ilyen szélsőséges témát feldolgozó anyaghoz nem lehet úgy hozzányúlni, hogy érintetlenek maradjunk általa. Hagynunk is kellett, hogy hasson ránk a szöveg, a történet. Az extrém élethelyzetek és témák, amelyeket ebben az előadásban érintünk, magukkal vonták a bevállalós próbákat. Néha nehéz és fájdalmas volt magunkba nézni, szembesülni, néha kényelmetlen helyzetekbe sodródtunk, de oda tudtuk adni magunkat a munkának. Ebben az is közrejátszott, hogy éreztük: Ivica megbízik bennünk. 

Hogyan tudod egy külföldi rendezővel való közös munkában alkalmazni a Maladypénél tanultakat?

LZ: Most, hogy Ivicával dolgoztunk, az ő szabályrendszere volt irányadó, de mindannyian éltünk a találkozás nyújtotta lehetőséggel, az egymás iránt való kíváncsisággal. Ivica megosztotta velünk a gondolatait, és ez fordítva is így történt. Úgy gondolom, hogy azt, amit egyszer megtanulunk, nem veszítjük el. Amit eddig gyűjtöttem, az már az enyém. Minden egyes munka során az a dolgom, hogy új tapasztalatokkal gazdagítsam a meglévőket, de úgy kell nekivágnom az új kihívásnak, hogy a már megszerzett képességeket is aktívan tudjam hasznosítani.

A Maladype filozófiájának egyik központi fogalma az ún. „emberszínész”. A Roberto Zucco előadásban mennyiben valósul meg ez a fajta színészet?

LZ: Először egy nézőnk fogalmazott úgy, hogy a Maladypében “emberszínészeket látni” – ez nagyon jól esett nekünk. A meghatározást azóta is a sajátunknak érezzük. Balázs Zoli is arra biztat minket, ne feledkezzünk meg arról, hogy a színész is emberként született, csak azután lett színésszé. Én Roberto Zucco-ként is erre törekszem. Zuccoé is emberi történet, csak egy sötétebb oldalát mutatja a világnak és az emberi természetnek. Zucco emberként született, de gyilkossá vált. Mészárlásaira nincsenek szavak, amikor elfogták, mégis ordítva állította magáról, hogy nem gyilkos, sőt, nem is Roberto Succonak hívják. Egyszerűen nem vett tudomást a róla szóló hírekről sem. Gyilkosságai mintha csak arra a pillanatra lettek volna érvényesek… Önmagát normálisnak tartotta, pedig skizofréniával diagnosztizálták. Az egyik közösségi oldalon eredeti felvételeket is találni arról a „showman” Succoról, aki a börtön tetejéről szólt az utca emberéhez, integetett, és folyamatosan gesztikulált – tette mindezt alsónadrágban, tetőcserepeket dobálva a szomszédban parkoló autók tetejére. Ha csak ezt látnánk, és nem tudnánk, hogy egy gyilkosról van szó, azt mondanánk, szimplán bolond. Succo azonban több annál, félelmetes exhibicionizmus, és szabadságérzet sugárzik belőle. Vonzó és taszító egyszerre… Hogy lehetséges ez? Hol rejlik az emberben a gyilkos hajlam? Miért ölünk ok nélkül? Felelősek vagyunk-e a gyilkosainkért? Lehetséges-e, hogy egy gyilkosból hős legyen? Többek között ezeket a nagyon is emberi kérdéseket feszegeti Koltés darabja.

 

maladype
Milyen gondolatok visznek közelebb a figurához?

LZ: Zucco azt teszi, amit gondolatban gyakran mi is elkövetünk, de meg nem teszünk, mert morális szabályokat követünk. Ő átlépi a határokat. A története olyan, mintha rémálmodban egy gonosz tündér valóra váltaná a leggonoszabb vágyadat úgy, ahogy még te magad sem merted elgondolni. Csak az ő esetében az álomból nincs ébredés, mert rá kell jönnie, hogy végig ébren volt. Succo teremt magának egy másik világot, mert a létezőben már nem tud tovább élni, fenyegetve érzi magát benne. Nincs normális önértékelése, könnyen labilissá válik, azonnal védekezni kezd és támadásba lendül, mint egy ösztönösen cselekvő állat. Nem könnyű vele megküzdenem.

Bábszínészként végeztél, most pedig drámai főszerepeket alakítasz. Hogy érzed, mennyit változtál az egyetem óta? 

LZ: Ezt nehéz megmondani… Hosszútávfutónak tartom magam, igyekszem az energiáimat a lehető legjobban használni, beosztani… Azt hiszem a kitartásommal és a belém vetett bizalommal, lépésről lépésre haladok előre. 

 

Bár az egyetem már mögöttem van, nem szeretném elveszíteni azokat az élményeket, amelyekre ott tettem szert. Szerencsére a Maladypén belül is mozgathatom a „bábos agyamat”, a többiek vevők az őrültségeimre, az ötleteimre. Egy volt tanárnőmmel –most már kollégámmal – Blasek Gyöngyivel együtt játszunk a Don Carlosban és az Egmontban – ez pedig külön öröm nekem. 

Orosz Ákossal ti vagytok a Maladype vezető férfi színészei. Dolgozik bennetek egy egészséges versenyszellem?

LZ: Ákost kiváló színésznek tartom, kitartó, maximalista, egy energiabomba, egy jó ember, és szerencsére barátomnak mondhatom. Mindketten tudjuk, hogy úgy nem lehet futamot nyerni a kajak-kenu párosban, hogy az egyik visszafelé lapátol. Azon vagyunk, hogy a legjobbat hozzuk ki egymásból a közös cél érdekében, a cél pedig az, hogy amit este lát a közönség az ott és akkor valódi legyen. 

 

Szerző: Koroknyai Kata

Szerk.: Színház.hu