"Hiábavaló volt maradni" - Jeles András válasza a szombathelyi színészeknek

Trokán Péter, Németh Judit és Bajomi Nagy György színészek nyilatkozatára reagál újabb nyílt levelében Jeles András rendező.

Az előzményekről:

 

November 18-án nyílt levélben fordult a szombathelyi társulathoz Jeles András film- és színházrendező, melyben kijelentette, soha többet nem rendez Szombathelyen, legalábbis addig, amíg az alapító Jordán Tamás az igazgató, és ennek okait is részletezte.

Erre adott rövid választ Jordán Tamás, majd Béres Attila rendező is reagált, aki etikátlannak nevezte Jeles András megnyilvánulását.

Ezt követően a társulat tömör választ tett közzé,Trokán Péter, Németh Judit és Bajomi Nagy György színészek pedig a Vas Népe Online-nak fejtették ki a véleményüket az ügyben.

 

 

jelesandraskep

 

 

Válasz Trokán Péter, Németh Judit és Bajomi Nagy György nyilatkozatára:


Kedves Barátaim!


Bevallom, a ''helyzet'' mind nyilvánvalóbb inerciáját érzékelve, már vártam valami effélét; most pedig, - hogy a szokásosnál több hamis látszat lehetőleg ne keletkezzék - , a ''helyzet'' logikája válaszolni kényszerít. 

Mellesleg: bár ti egy nyilatkozatban adtatok hírt erről a furcsa és egyelőre még (vagy mindinkább?) zavaros ügyről, én már csak maradok a közvetlen hangnál, tehát következzen itt egy újabb levél):

Kedves Trokán! Az a benyomásod – mondod- , hogy mintha valaki másról beszélnék, amikor Jordánról nyilatkozom (ráadásul valami ehhez hasonlót Németh Juci és Bajomi is állít) nos, nem tartom kizártnak, hogy szignifikánsan eltérőek ezzel kapcsolatosan a tapasztalataink, sőt, ami azt illeti, egészen biztos vagyok ebben. Én mindenesetre a saját élményeim  alapján beszélek (hogy a te állításodban mennyi az alkalomhoz igazított stilizáció, azt neked kell eldöntened), és ezek a tapasztalatok nagy mértékben egybe vágnak – amint megfigyeltem – azoknak a színész- kollégáitoknak az élményeivel , akik a színházi hierarchiában a ti szinteteknél alacsonyabb grádicsokon állnak. 

Az persze számomra is talány- bár vannak a megfejtésre ötleteim- , hogy engem például, akit a hierarchiában a többi rendező-kollégához mérten legalábbis azonos pozíció illetne meg (honorárium és egyebek tekintetében) miért részesített Jordán és Tsa – mert e dualitás másik eleméről se feledkezzünk meg, minthogy a dologhoz magához hozzá tartozik! - megkülönböztetett elbánásban…a lehető legkellemetlenebb értelemben. ( Meglehet különös és tán nyomasztó – a civileknek mondom – lépten-nyomon ennyi hierarchikus kóddal találkozni, ám ezzel nincs mit tenni: a színház világában kissé hasonló ez a katonai rangsorhoz). 

Mármost: sok volna az én sajátos tapasztalataimmal kapcsolatban a konkrét élményeket mind elősorolni, hát említsünk csak egyet kettőt. Vegyük például azt az esetet, amidőn az Igazgató – aki mellesleg szereplője is volt az általam rendezett előadásnak – a Kis Lord váratlanul és meghökkentő módon sikeresnek mutatkozó premierjén, pezsgős pohárral a kézben és a dualitás másik eleme intenciójára, avval kezdte ünnepi beszédét (még odakünn, a nézőtéren le se csengett a taps), hogy igen nagyon ne ünnepeljünk itten, mert harminc percet sürgősen  ki kell operálni az előadásból, minthogy ez egy katasztrófa, és a nézők majd meghúzzák maguk a darabot, ha mi nem tesszük meg és hosszú tömött sorokban fél tízkor indignáltan özönölni fognak az utolsó buszjáratokhoz. Aztán mégse özönöltek, ellenkezőleg, euforikus tapsba feledkeztek az előadás végén, mintha mit se tudnának a helyközi járatok problémájáról. Ez a jelenet aztán – pezsgővel vagy anélkül – egyre-másra megismétlődött a későbbi premierek során, és mi már úgy vettük, mint az egyszerű szántó vető a darvak vonulását).

De hogy visszakanyarodjam: túl ezeken a nyilvános és expresszív tapasztalatokon, elmondhatom, hogy Jordán viselkedése velem szemben eleve, helyzettől – és az akcidenciáktól függetlenül – rendre bizalmatlan, zord, lekezelő, személytelen és formális volt, és mindvégig az is maradt. Sokszor volt az az érzésem, hogy úgy tekint rám, mint valami lépten-nyomon az útjába keveredő kínos és sürgősen áthidalandó akadályra. Egyet viszont tán soha nem tapasztaltam: hogy emberileg- szakmailag szóra érdemes partnerként vesz számításba (ami csak azért volt igen zavaró, szerintem mindkettőnk számára, mert olyan látszatot teremtett, mintha valami főnök-beosztott reláció létezne közöttünk, miközben persze számára is többé-kevésbé nyilvánvaló volt, hogy a ''muzsikus'' kettőnk közül én vagyok). (Tapasztalatom szerint nincs sehol másutt – tán még a politika színterein sem – annyi hatalomvágytól hajtott-űzött figura, mint a színház világában. Az, hogy szép fiatal életek nem pusztán egzisztenciálisan, de az alkotás területén is az ő ítéletüknek kiszolgáltatottan  élődnek, az nyilván fertelmes öröm e megszállottaknak, semmivel sem helyettesíthető élet- és tehetség-pótlék). Ám hiába érzékeltem és azonosítottam Jordánnak ezt az álcás viselkedését, képtelen voltam hatástalanítani.

Hosszútávon ezzel az alapélménnyel együtt élni, higgyétek el, nem könnyű. Magától értetődik viszont, hogy ez a maszk számotokra nem jelent meg, nem vált láthatóvá: felétek fordulva egy másikat használt, ahogy a ti szavaitokból kiolvasom, egy Szimeonov-Piscsik - féle aranyos, hóhányó karaktert. Tudniillik éppen egy efféle szereposztás látszott számára célirányosnak, praktikusnak. 

''Ha mindez így van (munkahipotézisként kölcsönösen fogadjuk el, hogy ami a tényeket illeti, ti is, én is igazat beszélünk), nos, akkor … - szinte hallom, hogy megkérditek - : akkor mire vártál, hiszen te itt úgy látszik, szent Bonifác vértanú sebeit hordozod és dédelgeted, miért nem húztál el már sokkal korábban...?''

A tanítványaim miatt, és miattatok: ez a válaszom. Elhangzott ugyanis az évek során nem egy alkalommal, s hol ilyen, hol olyan megfogalmazásban, hogy az én évenkénti feltűnésem a WS színházban tartja sokakban a lelket (''a Jeles-darabok idején élek, a kettő között becsukódom...'' stb.)

Tudom, hogy ez utóbbi információkkal nem mondok nektek újat, csak a rend kedvéért említem ezeket. Mégis, ma már azt is tudom, és töredelmesen megvallom, hogy gyengeség, sőt felelőtlenség volt maradni, ráadásul merő hiábavalóság. Hozzá még be kell látnom azt is, hogy az előző levelemben említett számtalan kompromisszum tán magát az álarcos Nagymestert is dezinformálta, a megtévesztőt is megtéveszthette, - mind a kettőnk közötti feszültségek valóságos tartalmát és értelmét, mind az én reakcióimat illetően. Egyszóval ebben az oda-vissza hamiskodásban, akárhogy is, súlyosan elmarasztalhatónak tartom magam, már réges-régen ki kellett volna mondanom a döntő szót: ez így nekem nem kell. Mert az például, hogy itt bevonjanak a tervezésbe, bármilyen, a saját feladatomat meghaladó szakmai kérdés megvitatásába, efféle soha szóba se került. (Nem mintha nekem ez hiányzott volna, sőt: kifejezetten tehernek érezném az effélét.) Mondom: idegen, zavaró bútordarab voltam, és maradtam, aki ha véletlenségből túl gyakran került valamelyikük szeme elé, már zavarba jött, elpirult és szerette volna jóvá tenni a dolgot.

Tudnivaló, a hibákat, gyengeségeket a hatalom embere könyörtelenül megtorolja, - talán ezért is sikeredett oly váratlan – villámgyorsra az én eltávolíttatásom: a honoráriumról tárgyaltam épp – elektromos levélben – a gazdasági főnökkel (!) , aki kábé az ötödik levélben meglepetésszerűen avval állt elő, hogy van szerencséje Jordán igazgató úr álláspontját a tudomásomra hozni, miszerint ennyi volt, elment a kedve az egésztől, és tekintsem az ügyet tárgytalannak, nincs ''Ragyogás... '', nincs rendezés, löpá. 

(Érthető? Ott állsz a piacon télen-nyáron a viharvert, szélsikálta sátor alatt és árulod a pityókát, egy szép napon a kuncsaft, mint a jég, kezdi verni lefelé az árakat, nem baj, gondolod, legalább halad az idő, evvel jól elleszünk, de né, milyen alak ez, se venni, se alkudni nem hajlandó, s kapja elő azt a halszemű dikicset, és tolja a hasadba ügyessen, s már fordul el fityerészve, a dolgára indul.) 

Belátom, közbevetőleg itt felvethető, hogy minek beszélgetek én annyi sokat és – amint gyanítható, minden részletre kiterjedő beszűkült figyelemmel, és az úrias nagyvonalúságot mellőzve – pénzről, százalékokról, jogdíjakról és más ilyenekről. 

Erre a felvetésre, noha itt számos szociológiai érdekű részlettel szolgálhatnék, csak annyit mondok, hogy azért, mert – micsinájjak – ilyen silány karakterem van énnekem, ellentétben mondjuk az aranyos vezetőséggel, amely efféle alpári és a színházművészettől tökéletesen idegen részletkérdésekkel egyáltalán nem foglalkozik. 

Kedves Juci, nyilatkozatod utolsó mondatában elég nagy nyomatékkal a tiszteletdíj-ügyre teszel célzást, mintha elhinnéd, hogy itt pusztán egy anyagias figura könyörtelen mohóságán akadt volna el ez a jobb sorsra érdemes szimbiózis. Most, hogy ezzel kapcsolatban tőlem telhetően elmeséltem a honorral kapcsolatos szerencsétlen huzakodás történetét, remélem, kissé más színben látod a dolgokat. Hogy ezt a folyamatot az igazság érdekében még megsegítsem, azt is elmesélem, hogy bizony kénytelen voltam feszíteni a húrt, tudniillik az eleve tudott volt számomra, hogy a legalacsonyabb gázsit én kapom a rendezők közül (egy ilyen gazdag tenyészetben, mint a színház, elébb-utóbb minden napvilágra jő), de hogy ez a tény humorforrásként szolgál a színházon belüli társasági életben, azt nem hagyhattam annyiban: mindenképpen jeleznem kellett, hogy nem engedem magam akármeddig megviccelni. 

Különben pedig be kell vallanom, (bár illetlenség, tudom) szegények vagyunk. És e témában nyugodtan engedd mélyre, egyre mélyebbre a fantáziádat. 

És ha már itt tartunk, egy füst alatt azt is elmesélem, hogy maga a nyílt levél azért íródott, mert tudomásomra jutott, hogy a csupa mosoly és felhőtlenül humánus Vezetőség – midőn a dolog megtörtént – csak a műsorváltozás tényét közölte veletek, és a mélyen tisztelt nagyközönséggel, de azt, hogy köztem és a Színház között ezért és ezért egyszer s mindenkorra megszűnt a kapcsolat, arról nem esett szó. 

Kedves Barátaim, nyilatkozataitokból a tárgyilagos kívülálló is azt olvashatja ki, hogy – bár Jordán igazgató úr számotokra (és egyébként is) minden rossznak és kellemetlennek az ellenkezője (ennek a ténynek a hangoztatásában, bátor hirdetésében Bajomi Gyuri tűnik ki a leginkább), ugyanakkor én, bár gyáva és erkölcstelen és satöbbi vagyok, azért szakmailag nem vagyok egészen unfrankó. 

Nos, ha ez így van, megkérdezném – mint egy megcsalt és kissé szekánt szerelmes - : hogyan történhetett meg az, hogy (pardon, nem akarnék már megint lázítani!) … hogy nem szóltatok az aranyos Igazgató úrnak, mikor már maga az illető (szerénységem) eltűnése nyilvánossá vált-, hogy mesélje el, így a kellemes kékderű és a sziporkázó emberbarátság közepette, hogy mér volt muszáj ezt a Jelest (stilizál szerencsétlen, stilizál, de nem akar rosszat és állítólag tud valamit), szóval mér kelletett és mely körülmények közepette oly hirtelenséggel és sub rosa  már megint a picsába elküldeni. (Tudniillik évekkel ezelőtt, még a hősi időkbe ez eccer már és szó szerint ilyeténképpen megesett, de tanítványi közkívánatra és aranyossan a bájos Jordán úr hirtelenséggel visszaszítta, mint a Bodográfba midőn a mozis rügvercbe tekeri a képet, s azon a taknyot, s onnantól aztán a kisbaba újfent s örökké szíhassa s cseppentheti.) 

Ez az érdeklődés azonban valamiért nem szökött szárba közöttetek, úgy tetszik SENKI nem állt ki közületek sem heroikusan, sem bátortalanul tájékoztatást kérni ez ügyben, mondván, hogy volt itt mostanáig egy illető, de jelenleg nem találjuk, hol van, merre kószál. Nem! Valamiért ő nagy hirtelenséggel már nem hiányzott. Lámcsak, tán itt se volt, s ha mégis – minek ? 

Barátaim, nem rabszolgáztam-gyáváztam le senkit: ott a szöveg, meg lehet nézni. (Érdekes különben, hogy gyakorlott szövegolvasó – és használó létetekre, nem idéztek pontosan, aminthogy a ''diktátor'' szó például, amit Trokán említ, ha jól emlékszem, nem is fordul elő a levelemben. De mindezt csak mellesleg.) Érdekesebb dologról beszélek: a színházról, mint rabszolgatartó rendszerről.  Az inkriminált mondatban arra célzok többek között, hogy az alkotómunka szelleme helyett a fensőbbségnek való értelmetlen kiszolgáltatottság, a poros, mechanikus és lélektelen üzemszerűség, a termelés és a pénz szelleme uralja ezt a szép hivatást, a színészetet. 

Kedves Trokán, mint pozitívumot említed, hogy Jordán nem olvasta el előre a leadott darabjaimat, és ezt a körülményt a velem kapcsolatos feltétlen bizalom jeleként értékeled. Nyilván van ebben igazság, de van ebben más is, - ezúttal azonban nem fogok viccelődni ezen, tudniillik egy egészen lidérces tény is lapul- s ha úgy tekintünk rá, meg is mutatkozik – e látszólag kedélyes körülmény sziluettjén. Az ugyanis, hogy ezúttal egy olyan drámát (tragikomédiát) sikerült a Jordánnak meg-nem-ismernie, ami – meggyőződésem szerint – nem terem minden évtizedben. Sőt, ezen a ponton kissé továbbmennék: ha Jordán vette volna a fáradtságot, hogy legalább ezt a darabot elolvassa, meglehet ez az egész ügy nem jutott volna el a konfliktusig... de azt hiszem, itt kicsinyég elszaladt velem a ló, hiszen – túl azon, hogy e pillanatban már csak helyeselni tudom, hogy így alakult, úgy érzékelem, hogy Jordán az utóbbi években képtelen magából annyi érdeklődést kicsiholni, hogy figyelmesen végigkövessen egy ilyen művet. 

És én itt megállok, nem mondok többet, mert elérkeztünk arra a pontra, ahol már csak tiszteletteljesen és megilletődve hallgatni kell. 

Minden jót kívánva :

Jeles András