A hétköznapi ember hiánya - Leánya emlékezik Hollósi Frigyesre

Hollósi Katival nagyjából hetente találkozom, amikor összefutunk a Centrálban, mert elszámol a jegyekkel. Olyankor pletykálunk két-három mondatot. Hogy vagy, jól, gyerek, az is, hány éves is, iskolás, tényleg, hát persze. De ma leültünk egy kicsit, mert egy éve, hogy meghalt Kati édesapja, Hollósi Frigyes. A Frici. Sándor Erzsi interjúja.

Interjú Hollósi Katival:


Emlékszel, amikor Alföldi búcsúztatta a Nemzetiben, azt mondta, hogy Frici "azt a végjátékot, már nem akarta végigcsinálni". Mintha megválaszthatta volna, hogy mikor megy el...

Hollósi Kati: Én is gondoltam arra, milyen furcsa, hogy így egybeesett egy Nemzeti Színházi korszak vége apám halálával. Ő igazán félt attól, hogy nem maradhat együtt a társulat... Félt, hogy búcsúzni kell, felszámolni és aztán talán mégis maradni. Sokat beszélt erről, és sok gondot, megoldatlan problémát jelentett ez neki akkoriban. Talán az igazgatóváltás foglalkoztatta a legjobban. A színházról mindig nagyon sokat beszélgettünk...

Maradt volna?

Hollósi Kati: Szerette a biztonságot és szerette a színházat, magát is. Szerette a büfét, hiszen ő volt a színházi büfé központi alakja. Szeretett ott lenni a kollégákkal. Amikor a színház végére gondolt, nem is annyira az előadások sorsa aggasztotta, hanem a kollégák eltűnése. Ki marad, ki jön? Mennyire hiányzik majd neki az, aki elmegy, és lehet-e örülni annak, aki jön? Az előző igazgatóváltás is megviselte, akkor is veszített el számára fontos kollégákat, barátokat.

 

Hollosi kati es Frici
Nem fontolgatta, hogy esetleg elmegy?

Hollósi Kati: Nem is tudom. Örült, hogy számítanak rá. Nagyon sokat jelentett neki az, hogy szeretik. Büszke volt a pályájára, arra, hogy a legjobb színházakban lehetett tag. Egészen hétköznapi emberként élte meg mindazt, ami történt vele, és az utolsó pillanatig büszke csodálkozással mesélte, ha számára fontos ember dolgozni hívta. A pályája minden pillanatáért hálás volt. De megviselték a színházat ért támadások, a heccelések. Azoknak a felvonulása és ordítozása, akik azt sem tudták merre keressék a Nemzeti Színházat. Ez igazán elkeserítette. Rengeteget beszélgettünk a színházról, természetes, hogy ez volt az élete központja.

Családilag szinte "lefeditek" a legfontosabb színházakat...

Hollósi Kati: Apa jól ismerte a szakmát, és mindig az a színház izgatta a legjobban, ahol játszott. Én Kaposvárról indultam, aztán a Centrálban lettem rendezőasszisztens, a párom Kaposváron volt, majd az Örkényben és a Radnótiban lett ügyelő. Tehát egyfolytában színházról beszélgettünk, darabokat, előadásokat elemeztünk. Vicces volt, hogy apa, ha nem hitt valamiben és mégis siker lett, gyerekesen tudott örülni neki. Olvasta a kritikákat, a kommenteket, mindent.

Sajátos viszonya volt mindenféle kütyühöz. A büfében a laptopja és a tabletje között ült, és azt hiszem naponta felvásárolt egy komplett újságos bódét.

Hollósi Kati: Az biztos. Újságból és kütyüből rengeteget találtál körülötte. Dobozokat töltött meg velük. Pokoli volt felszámolni az öltözőjét. Lelkileg is megviselt és súlyra is. Tudod, nem vagyunk valami rendrakós család. Képzelheted, ő ott élt, ott zajlott az egész élete. Példányok, újságok, könyvek, folyóiratok, ruhák, premier ajándékok, kutyajátékok, és a rengeteg műszaki cucc... Minden újdonságnak tudott örülni. Gyerekkorában is vágyhatott ilyen dolgokra, de egyrészt akkoriban még nem is léteztek a szerkezetek, másrészt elég szegény családban nőtt fel. Mindenesetre boldoggá tették a találmányok, és boldogan vásárolgatta őket, amikor már megengedhette magának. Meg nekem. Gyerekkoromban is folyton hozta, mutogatta, mivel lett gazdagabb a világ. Aztán a számítógép és a tartozékok végkép elborították.

 

H.KATI
De babát is kaptál?

Hollósi Kati: Babát is, persze. Nagyon figyelmes volt... Az én szüleim hamar elváltak, de édesapám minden héten, minden vasárnap leutazott hozzánk Szolnokra, mert ott éltünk. Nem is értem, hogyan szervezte meg az utakat... Örökké játszottunk. Társasoztunk, számítógépeztünk, tévéztünk, röhögtünk.

Mára szinte eltűnt körülötted a család...

Hollósi Kati: Hát, jól elntűnt. Mindenki meghalt a felmenőim közül, csak távoli rokonok maradtak. Leginkább hárman vagyunk: a párom, Frida és én.

Fridának – gondolom - mesélsz, és ő talán emlékszik egy kicsit.

Hollósi Kati: Nagyon! Most Apa-túrákat találtam ki. Járkálunk a városban, azokon a helyeken, ahol ő élt, és amikről mesélt nekem. Kezdjük a születésnél, aztán folytatjuk a család házánál, megyünk a gimnáziumba. Így, szépen sorba.

Aztán eljuttok a Nemzetibe...

Hollósi Kati: Ha marad, ki se bújna az öltözőjéből. Ha baja volt, mindig begubózott és csak arra az időre jött elő, amíg fölment a színpadra. Talán belebújna a számítógépeibe, a tabletbe, az újságokba, a tévébe. Azt hsizem elfoglalná magát, aztán egyszercsak beülne a Klubba, és hangosan mondaná a véleményét.

A róla elnevezett Hollósi Frigyes klubba.

Hollósi Kati: Igen. Rettentően örülne neki, az biztos!

Szerző: Sándor Erzsi

 

fricibacsi

 

Hollósi Frigyes pályájáról röviden:

 

Hollósi Frigyes 1941. április 21-én született Budapesten. Érettségi után rögtön felvették a Színművészeti Főiskolára, majd eltanácsolták, így segédszínészként kezdte pályáját 1962-ben a Szolnoki Szigligeti Színháznál, emellett a szolnoki rádióban bemondóként dolgozott. 1980 és 1982 között a Nemzeti Színházban játszott. 1982-ben a budapesti Katona József Színház alapító tagja lett. 1993-ban a Művész Színházhoz szerződött, majd 1994-től 2001-ig ismét a budapesti Katona József Színház tagja volt. 2002-ben ismét a Nemzeti Színház tagja lett.

 

Hollósi Frigyesről saját szavaival:

 

Indulás: Rossz voltam, na... Pénzünk nem volt, ezért aztán a szomszédok sparheltjeit, amit nyaralás idejére kitettek a gangra, mi egy óvatlan pillanatban szépen levittük a MÉH-be. Tizenkét fillért kaptunk kilójáért... Aztán a HÉV-állomásról csórtunk el vasöntvényeket, sok pontot szereztünk ezzel az úttörőcsapatnak. Igaz, jöttek a nyomozók, és intézetbe akartak csukni... Budai gyerek vagyok, de nem ám elegáns negyedből való, inkább angyalföldihez hasonlóból: szoba-konyha, vécé kinn. Anyámmal és öcsémmel. Apámat negyvenhatban vesztettem el, anyám is korán meghalt... Nagynéném nevelt fel.

 

Kezdet: Az iskolában szavaltam sokat és volt egy előadás, ahol Ascher Oszkár is ott volt, - Ascher Tamás édesapja – és azt mondta az anyukámnak, hogy figyelni kell a gyerekre, mert van benne valami. Szegény anyám pedig az életében nem gondolta volna, hogy én színész leszek. El is mesélte az összes szomszédjának, hogy mit mondtak neki, és én ezt meghallottam. Aztán ez a gondolat elkezdett motoszkálni bennem, de soha se mertem kimondani. A főiskolai felvételi után, éppen egy keretszűkítő edzésen vettem részt a Testnevelési Főiskolán, ki is választottak a szűkítő keretbe, de otthon már ott várt a papír, hogy felvettek a Színművészetire. Felhívtam az edzőt, hogy nem tudok menni az edzőtáborba. Nem akarta elhinni, hogy felvettek.

 

Színész: Ne is gondolja senki, hogy egy színész csodalény. Emlékszem, amikor Törőcsik Marit és Bodrogi Gyulát megláttam annak idején a Városház utcában a 19-es busz megállójában, nem akartam hinni a szememnek. Hát ezek is két lábon járó emberek? Bizony, ez a helyzet…

Pálya: Úgy kezdtem a színészi pályámat, hogy kirúgtak a főiskoláról az első félévben. Azt hittem ugyanis akkor, hogy van valami - képesség, titok, nem tudom, mi -, ami nekem nincsen, de kellene lennie - és ezért dobtak ki. Aztán felhívott Ádám Ottó – akit akkor még nem ismertem – a főiskolán tanár, a Madách Színház főrendezője, valamint igazgatója volt. Azt mondta, meg lehet próbálni a pályát anélkül is, hogy az ember elvégezné a főiskolát, ha még nem ment el nagyon a kedvem az egésztől. Akkor talán nem ment el, de nem nagyon hittem a dologban.Ezt a mai napig nagyon nehezen dolgozom fel. Amikor kirúgtak a Színház- és Filmművészeti Főiskoláról, akkor én négy évig nem mentem azon az oldalon, a Rákóczi úton, annyira megviselt a dolog. 

 


hollosifricibacsi


Szolnok: Mensáros Lacival, Somogyvári Rudolffal, Mádi Szabóval nagyon jó barátságban voltunk, rengeteget tanultam tőlük. Először operettekben ácsorogtam a második lépcsőn, de mivel nem a hangom miatt vettek fel, inkább adtak egy-egy mondatot. A következő szezonban azonban már a Tartuffe-ban Valér szerepére készülhettem. Csakhogy a bemutató előtt egy héttel elvittek katonának. Két évig a színháztól négy kilométerre védtem a hazát...

 

Szín: Akadtak ugratások, nem is annyira én találtam ki őket, mint velem csinálták meg őket. Egy darabban meg kellett innom egy nagy pohár málnaszörpöt, mint rumot. Egyszer málnaszörp helyett paprikaolajat öntöttek a pohárba. Két percig nem bírtam beszélni. Az is előfordult egy alkalommal, hogy nem színjózanul léptem színpadra, ez tagadhatatlan. A bál a Savoybant játszottuk, én az első felvonásban végeztem, elkezdtem inni, gondoltam a végén a tapsra csak ki tudok menni. Csupán azt felejtettem el, hogy aznap két előadás van. A másodikon nagyon munkált bennem, hogy teljesíteni kell a dolgom, többen is vissza akartak tartani, de én mindenkin keresztül törtem, elénekeltem a bonviván helyett az áriát. Nagy siker volt. A karmester elejtette a röhögéstől a pálcát - fél évig 800 forinttal kevesebb fizetést kaptam. 

 

Katona: Arra tisztán emlékszem, hogy volt olyan időszak, amikor a jegypénztár előtt olyan hosszú volt a sor, hogy a Petőfi Sándor utca végéig álltak az emberek, hogy megnézhessék az előadásokat. Később kiderült, hogy a jegyeket is hamisítják, csak hogy bejuthassanak. A jegyszedőnek mindig le kellett ellenőriznie, hogy kinek volt valóban érvényes jegye az aznap esti előadásra. Minden szerepemmel meg voltam elégedve. Az volt a legjobb a Katonában, hogyha kitettek egy szereposztást, akkor nem az volt a reakció, hogy „a fene egye meg, miért ez a hülye játssza és miért nem én?". Soha senki sem gondolta, hogy valaki egy szerepet érdemtelenül kapott volna meg. De én amúgy sem vagyok egy elégedetlenkedő típus, nekem ezzel nem volt különösebb problémám. Mindennek megvan az előnye, ha kicsi szerepet kap az ember, kevesebbet kell próbálni... 

 

Szerepálmok: Soha nem tudtam volna megmondani, hogy mit szeretnék játszani. Félnék is attól, hogy megmondanám és nem tudnám eljátszani, az sokkal fájóbb lenne, mintha valaki alkalmasnak talál engem valamire és én igyekszem megfelelni neki. Szóval nincsenek különösebb szerepálmaim.

 

Szinkron: Cápali figuráját szinkronizáltam annak idején, és közönségtalálkozóra hívtak az egyik óvodába. Bevallom, féltem elmenni, nem tudtam, hogyan ússzak be az aprótalpúak közé-, pedig imádom a gyerekeket. Történt aztán, hogy az egyik kolleganőm kislánya bejött a színházba. Bemutatott engem, mint Cápalit, s a kislány mosolyogva mondta: „én szeretlek”. Nagyon jól esett, de felvilágosítottam, hogy a nindzsa teknőcök között én vagyok az egyik leggonoszabb. Erre a legnagyobb meglepetésemre így reagált: „Nem baj, én azt is szeretem”. Hát ilyenekért érdemes csinálni.

 

 Forrás: Színház.hu, Magyar Narancs