Valère Novarina a Nemzeti Színház vendége lesz

A színház a szent és a profán mezsgyéjén címmel rendez beszélgetést december 10-én, 16 órától a Kaszás Attila Teremben a Nemzeti Színház. Az esemény vendége Valère Novarina rendező.

 

A színház a szent és a profán mezsgyéjén című beszélgetésen Claudel, Pilinszky és Novarina elmélkedéseiről lesz szó, Novarina jelenlétében,  december 10-én kedden, 16 órakor. A rendezvény, amelyet a Nemzeti Színház, a Francia Intézet és a Károli Gáspár Egyetem szervez ingyenes, de előzetes regisztrációhoz kötött: szervezes@nemzetiszinhaz.hu.

 

„Olyan mondatokká vált az életünk, amiben továbbra is helyet kapnak, sőt megszaporodtak a jelzők, a határozószók, a névelők, a főnevek, az egyes és többes szám – csak az állítmány nem történik meg. Ott áll, de nincs jelen. Mintha mondatainknak – és persze életünknek – csak vízszintes kiterjedése, lapálya, horizontálisa volna anélkül, hogy az állítmányok vertikálisa, az itt és most merőlegese leszögezné, beásná, megtörténtté tenné őket" - idézi Pilinszky Jánost a beszélgetés mottója.

 

novarina


Milyen programmal vár a Nemzeti?:

16h: Részlet Valère Novarina Louis de Funès-hez című írásából – Horváth Lajos Ottóelőadásában

16h15: Valère Novarina: A cirkusz, a liturgia és a színház

16h35: Dr. Sepsi Enikő: Az én nélküli költészet színháza, Pilinszky és Novarina

(16h55 – 17h15 szünet)

17h15: RészletPilinszky János Beszélgetések Sheryl Suttonnal című írásából - Söptei Andrea és Schnell Ádám előadásában

17h 30: Jelenits István: Pilinszky és Claudel

17h 50: Vidnyánszky Attila: Rendezői jegyzetek a Johanna a máglyán előadáshoz

Nemzeti Színház, Nagyszínpad

19h : Claudel-Honegger: Johanna a máglyán, rendezte: Vidnyánszky Attila

 

operett odeon plakat

A Képzeletbeli operett plakátja az Odeonból

 

Valère Novarina gondolatai a beszélgetés elé:

 

A rendezvény előtt a Nemzeti Színház az érdeklődők figyelmébe ajánlotta Valère Novarina azon gondolatait, amelyeket a Debrecenben készült, majd Párizsban is bemutatott Képzeletbeli operett kapcsán fogalmazott meg 2009-ben:

„Újra kellene tanulnunk a színház szentségét. Nagyon szép, amit egyik próbán Szűcs Nelli mondott, hogy a színpad egy szent tér, egy különleges tér. Igen, itt a színész teste valahogy megdicsőül, olyan testté lesz, amely több, mint test. Mészáros Tibinek, Kóti Árpinak és a többieknek olyan mozdulatai vannak, amelyeket máskor nem látunk tőlük, a test valamiféle dicsőséges állapotba kerül. És mi az, ami más? – nos, ez megint csak a debreceni Operettet látva: az, hogy ez egy átadott, felmutatott test. Tibi átadja a testét, az akrobatikus testét, ez egy áldozati felmutatás – az emberi test, az emberi élet felmutatása. És épp ezt keresem én a színházban. (...)

Édesanyám színésznő volt Genfben, édesapám pedig építész (1). Gyerekkoromban az apám szinte minden héten elmondta nekünk, hogy a színház nem ér semmit a cirkuszhoz képest. Hogy a cirkusz a tiszta művészet, mint ritmikus esemény, mint a tér megújulásának a helye. Mert a cirkuszban a körkörösséget behozza az állatidomár a lovakkal; a légtornász behozza a fentit és a lentit, az ellenpólust, amikor leereszkedik a földre; a bohóc pedig mindent kifiguráz. A térnek itt élete van, minden egyes bejövetelkor, minden attrakcióval megújul. Kicsit ez történik a mi előadásunkban is, ahol minden szereplő más és más teret hoz be magával. A tér drámája játszódik le. A színészeknek igen kevéssé tudok a darabról beszélni, rendületlenül a tér drámájáról beszélek nekik. Hogy az adott pillanatban a körforgás, a cirkusz szimfóniájának mely momentumában vannak. Tehát az apám azt mondta, a színház nem ér semmit, a cirkusz sokkal tiszteletreméltóbb és komolyabb. Persze hozzáteszem, hogy e korszakban a művészvilág számára a cirkusz meghatározó élmény volt. Minden pénteken összejöttek a Cirque d'Hiver-ben vagy a Cirque Medrano-ban Picasso, Max Jacob, Fernand Léger, az apám és mások, a művészek, az értelmiségiek, Cocteau, töltődni jártak a cirkuszba. Ez ma már nincs így. Apám nagyon jóban volt a híres Fratellini bohócokkal, gyakran fordult meg az öltözőjükben, gyakran ment miattuk cirkuszba. Tehát ami engem a színházi idővel és térrel való munkámban táplált, az a cirkusz. A cirkusz nagyon.

És a liturgia is. A liturgia, melyben, ha egy tárgyat odébb tesznek, nem lassítják le és nem teszik ünnepélyessé a mozdulatokat, hanem itt van ez a kehely, ezt megfogom, és ide átteszem. Cselekvéseket végeznek. Jelen idejű cselekvéseket. Mint amikor valaki egy asztalon elpakol. Nincs semmiféle tettetése valamiféle misztikus jelenlétnek, semmi ilyesmi. És a mi előadásaink is mind a jelen idejű cselekvésben történnek meg. A jelenlévő emberekhez kötődő pillanatokban. Mármost ami nagyon szép ebben a mostani párizsi előadásban az az, hogy a magyar színészek végül is tökéletesen megértették ezt. Bár eleinte nem kevés ellenállásba ütköztem, végül azt is megértették, hogy a hang a tekinteten keresztül megy át. Tibi is megértette ezt, mert ha most azt mondom neki, nyisd ki a tekinteted, rögtön kinyitja a hangját is. Mindent át kell adni, fel kell mutatni, mint az oltári szentséget. Aki a darabot összerakja végül, az a közönség, pontosabban a néző. Minden egyes néző felépíti a maga darabját, persze nem bármilyen darabot.

Eleinte a debreceni színészekkel a nehézséget az okozta, hogy noha nekik is, nekem is nagy kedvünk volt egymással dolgozni, a dialógus nehéz volt, mert ők nagyon erősen a sztanyiszlavszkiji hagyományból jöttek, amire talán a szovjet korszak is rátette a magáét. Így azután, amikor azt mondtam nekik, hogy én inkább a mejerholdi vonalat folytatom, s nem a sztanyiszlavszkijit, nem igazán értették, hogy ez mit jelent. Tudták, hogy ki ő, de nem ugyanazon a kultúrán nőttünk fel. Sokat kellett tehát küzdenem, békésen, de mégis küzdenem a befelé fordulás, a vibrato ellen. Elérni, hogy minden belső történés kívülre legyen helyezve, mivel mindent át kell adni, fel kell mutatni a közönségnek. Semminek nem szabad a színész befelé fordulásához vezetnie, minden ki van nyitva, és áldozatként fel van mutatva. Sokszor mondom a színészeknek, hogy a nyelvet úgy kell felszolgálniuk, átnyújtaniuk a nézőknek, ahogyan az ázsiai éttermekben szolgálják fel a pincérek a mangót: felvágják a gyümölcsöt, és szétnyitják. A nyelvet is szét kell nyitni, és át kell adni a térben, el kell küldeni hanghullámként. Tudatosítanom kellett újra bennük, hogy a nyelv egy áramlás, hogy a gondolat egy ritmikus valami, hogy vannak efféle anyagi természetű dolgok, amiket újra meg kell találnunk. A színház azáltal beszél, hogy a nyelv alapját érinti, a lélegzetet, a gondolat alapját, és a feltámadást – a színpaddeszkák konkrétságán át. És ha a lélegzetet érinted, akkor a spiritualitást érinted, amely nagyon szoros kapcsolatban van a lélegzettel (»a lélek lélegzik«)."

 

Folytatást itt olvashat.


A szövegeket válogatta és fordította: Rideg Zsófia

Novarina írása A költői színház című kötetben olvasható.

Forrás: Nemzeti Színház