"Az életem kitárulkozásból áll" - Koltai Róbert 70

Ma ünnepli 70. születésnapját Koltai Róbert Jászai Mari-díjas színművész, filmrendező, érdemes művész. Ez alkalomból készült összeállításunk, mellyel őt köszöntjük.

Koltai Róbert önéletrajza:


1943 december 16-án születtem, a háború egyik legnehezebb évében, Budapesten.
A gyerekkorom? Költözés Sztálinvárosba, majd vissza Pestre, és foci minden mennyiségben Olvasni is azért tanultam meg már négy évesen, hogy kedvemre böngészhessem a Népsportot… A futball iránti szerelmet édesapámnak köszönhetem, mint ahogy azt is, hogy hamar beláttam: a lelkesedés nem elég, nem vagyok igazi tehetség.

Bezzeg a színjátszás! Már egészen fiatalon komoly sikereket értem el: 12 évesen "Sztálinváros legjobb ifjú szavalója" lettem! A mű, amellyel kiérdemeltem ezt a megtisztelő címet, végigkísérte egész későbbi életemet, számtalan önfeledt percet szerezve még ma is a közönségnek: ez Tyihanov Pohárköszöntője.
A kezdeti sikereken felbuzdulva, friss érettségivel a zsebemben rögtön neki is rugaszkodtam a Színművészeti Főiskola felvételijének. Már az első rostán kivágtak. Ez nagyjából el is vette a kedvem az egésztől: kereskedelemtechnikát tanultam két évig. Rá kellett jönnöm, hogy akkor inkább a színészet… bár továbbra sem voltam egy hősszerelmes alkat, másodjára mégis felvettek. Az első színházi siker egy vizsgaelőadás, a Gondnok; akkor elkapott valami, ami azóta is sodor tovább újabb szerepek, rendezések, később a film felé. 

Vannak néhányan, akik különösen fontosak a számomra: az egyik legfontosabb te vagy, a néző. Ha te nem vagy, az én létjogosultságom is megszűnik. Szeretnék minél többet adni neked, de ehhez szükségem van arra, hogy megbízz bennem.
A játék az életem, nem tiltakozom, ha ezt a szememre veted. De ne feledd: én nem csak veled, érted is játszom.

 

koltai1

 

Bóta Gábor írása a 70 éves Koltairól - részlet:

 

(...) Ért hozzá, hogy megmutassa a dolgok fonákját, kiváló improvizációs készségével, emberismeretével a legvadabb kérdések esetén is állja a sarat. És ha nem kap elég feladatot, keres magának. Méltán büszke lehet arra az estjére, ami már a századik előadás felé araszol. Móricz Zsigmond nagy port felvert, végtelenül őszinte naplójának részleteit éli meg a pódiumon. Ezúttal nem szórja a poénokat. Ez a komolyabbik arca. Az az énje, amivel Az ügynök halála fajsúlyos címszerepét adta Veszprémben, vagy az, amivel annyi és annyi szerepet játszott Kaposváron, például a Godot-ra várva című emblematikus Beckett-darab véglényét, Osztroszvszkij Erdő című darabjának csepűrágóját, vagy éppen Az öngyilkos címszerepét. Ezekben is volt humor persze, de hát állítólag Brecht mondta, hogy csak nevet az olyan színházon, amin nem lehet nevetni. Koltai pedig piszkosul tud nevettetni. Ami nem azt jelenti, hogy civilben humorzsák. Tud elesetten letargikus lenni, de amikor színpadra megy, feltöltődik energiával, méghozzá annyival, hogy másokra is átsugárzik belőle. 

Jól tartja magát. Általában koránál fia-talabb szerepeket játszik. Változatlanul szeretetéhes és szeretetet ad. Olykor persze lehet azt érezni, hogy elveti a sulykot, netán már olcsó az, amit csinál, akár átcsap ripacskodásba. Máskor viszont könnyed bohóságokban is meghökkentő, akár könnyeztető, fájdalmasan szép helyzeteket teremt. Próbáltak zablát tenni szertelenségére, igyekeztek afelé terelni, hogy nőjön be a feje lágya, ami bizonyos mértékig még 70 évesen sem nőtt be, próbálták rábírni, hogy vegyen vissza magából. De megőrizte, elevenen tartotta izgalmas lényét, elementáris színészetét. Ő a Koltai. Ismerik, szeretik. És ő is szeret, akit csak lehet. Isten éltesse a végtelenségig. (...) A teljes írást a Népszavában olvashatják.

 

koltai2

 

Koltai Róbertről saját szavaival:


Apa: Apukám sportvezető volt, teli humorral. Nagyon szerette a verseket, otthon mindig gyönyörűen szavalt a két húgomnak és nekem, talán ide vezethető vissza a későbbi versmondó „karrierem” is. Így a gyerekkoromat a játék, a sport és az irodalom határozta meg leginkább. Édesapám egyébként egész életemben támaszom volt, és azt hiszem, én is neki. Szerintem nem voltam egy rossz gyerek és tényleg büszke volt rám, bár azt sajnálom, hogy mikor hívott, hogy ugorjak be hozzá, nem egyszer mondtam fáradtan, hogy „Apu, most ne...”, és hasonlók, így aztán nem tölthettünk együtt annyi időt, amennyit szerettünk volna.

Sportág: Másnak az a hobbija, hogy kocog, vagy fut, nekem a játék, a rendezés, a film a mindenem. Ez a sportágam.

Életfilozófia: A humor egy életfilozófia, egy gondolkodásmód, a lételemem. Ha már nem érdekel majd, hogy a dolgokat a fonákjukról lássam, akkor már nem is szeretnék élni. A játék pedig szintén megmaradt, hisz ez a munkám. A színházban az emberek arra esküsznek fel, hogy a lehető legkomolyabban játszanak. Ehhez a játékhoz pedig mindig kerestem valami tétet. Nem szerettem, és a mai napig nem szeretek tét nélkül, „lötyögve” játszani. 

Színház: A műfaj nagyjából mindegy is, a feladat az, hogy hogyan lehet katarzist csinálni estéről estére, hogyan tudjuk megragadni a nézők figyelmét és érdeklődését. A közönséget persze nem lehet egyik napról a másikra főbe kólintóan más stílussal, színházi nyelvezettel próbára tenni, de változatosnak kell lenni, hogy mindenki megtalálhassa a számítását. Az ilyen színház általános, egyetemes élvezetet tud jelenteni minden nézőrétegnek. Számomra legalábbis ezt jelenti a szakmám, a színház. 

Felragyog: A színház, az mindig tele van bizonytalansággal. Néha eszméletlenül jól érezzük magunkat, minden jónak tűnik, mégsem lesz siker. Néha meg halálra izguljuk magunkat, és felragyog az utolsó pillanat. A színész mindig arra van dresszírozva, hogy a környezetére reagál. Ez lehet a darab, lehet a partner, lehet a közönség.

 

koltai3
Labda: Miután labdaközpontú családban nőttem fel - apukám sportvezető volt -, mindig oda vágytam, ahol a magyar fociválogatott játszott. Arról álmodtam, hogy egyszer én rúgom majd a győztes gólt, valamelyik nagy meccsen. Utána jött az 1954-es világbajnokság Svájcban,oda nagyon vágyódtam. Jól megtréfáltak a Vasas focistái. Ugyanis ott nyaraltunk mindig az üdülőjükben, a Római-parton. Elhitették velem, hogy labdaszedő-válogatott is indul a világbajnokságon, oda én is bejuthatok. Rugdosták nekem a labdákat, hogy hozzam vissza, stopperral mérték az időt, és jót röhögtek a markukba. Hatalmas ugratás volt, én meg elhittem. Most is könnyen átverhető vagyok, bár magam is szeretem ugratni a kollégákat. Szegény Vajda Lacit is mennyit ugrattam! Az egyik legemlékezetesebb Sütő András Csillag a máglyán című darabjához kötődik. Mi Kaposvárott játszottuk, egy időben a Madách Színház előadásával, amelyből filmet is rendezett Ádám Ottó. Kitaláltam, hogy az egyik szereplőt tőlünk hívják meg, nevezetesen Vajda Lacit, és elhalmoztam szemrehányásokkal. "Képes vagy átgrasszálni a filmbe, csak azért, hogy pénzt keressél, Genfbe utazhassál? Nem érzed, hogy ez árulás?" Genfet is kitaláltam, és elhitte. Mindenkit beavattunk, az egyik kolléga még svájci frankot is akart adni, hogy hozzon neki tornacipőt. Finom bosszút állt: a tájbuszból kidobta a sálamat. Ezekről az ugratásokról szól az a dal is, amelyet az önálló estemen énekelek: "és akkor hirtelen eszembe jut egy régi vicc, egy régi poén, nem ismeri már senki, csak én. Elmondanám, de nincs kinek, sehol se agytok, másnak meg úgysem lehet". Sajnos, azok a régi barátok - Vajda Laci, Kiss Pista, Csikos Gabi - , kikkel annyit ugrattuk egymást, már nem élnek. Gabi volt a védőangyalom, amikor kezdő színészként odakerültem Kaposvárra. Éjszakánként bármusorokban léptünk fel, hogy megéljünk.

Kaposvár után: Nekem a közönség mellett nagyon fontos volt, hogy ahol dolgozunk, szeressük egymást és jól érezzük magunkat. A különböző munkák, feladatok "szétvittek" bennünket. Hat-nyolc évvel ezelőtt szerintem a vezetők néhány, egyébként tehetséges emberrel való lojalitása lassan, de módszeresen szétverte a baráti hangulatot. Mondok egy példát. Apukám NB I-es futballcsapatvezető volt. Elküldött válogatott szintű játékost, mert tudta, ha ő ottmaradna, akkor az egész csapatot megmételyezné emberi magatartásával. Lehet, hogy jó néhány éve meg kellett volna szabadulni olyan hangadóktól, akik tehetségesek, olykor nagyon jó teljesítményt nyújtanak, de mégis a Kaposvárott létrejött "szeretetszínházat" szétverik. A vezetőknek is annyiféle külső munkájuk lett, hogy nem tudtak eléggé odafigyelni. Ettől a klub elvesztette azt a vonzerejét, ami miatt négyszáz kilométereket volt érdemes ide-oda utazni. Huszonöt év után eljöttem a színháztól.

József Attila Színház: A szerelmese, az őrültje vagyok annak, amit csinálok. (…) Az agyvérzés kerülget, mert elég volt abból, hogy egy hat-nyolc remek előadással működő színházat ócskáznak, szemeteznek, és amikor eljönnek megnézni, akkor elájulnak attól, hogy ez mégiscsak működik, ez jó, ez létezik, ez erős. Hogy a legkirívóbb példát mondjam, az újságban a neve három kezdőbetűjét használó csodálatos stiliszta megcsinálta azt, hogy eljött megnézni a világ legfantasztikusabb vígjátékát, és azért, mert az első negyvenhárom perc nem elégítette ki azt a hihetetlenül kényes ízlését, otthagyott csapot-papot, és nem tudhatta, hogy a második részben "fölrepült" az előadás.

 

koltai4
Rendező: A rendező - ideális esetben - ugyanolyan színész, mint a többi, csak nem játszik. (…) Szeretnék azokhoz hasonlítani, akiket igazán kedvelek. Akik véggkísérik egy darab sorsát, és mindig hozzátesznek valami újat. Szerintem nincsen laboratóriumi előadás. Nem kedvelem azokat a rendezőket - legyenek bármilyen nagyok -, akik otthon ülve kitalálják, mi hogyan nézzen ki. Ők a színészek minden egyes gesztusát is előre beállítják. Én azt szeretem, ahogy Ascher Tamás dolgozik. Ha én mint színész tehetségtelen vagyok a színpadon, kicsit ő is azzá válik, de ha én jó vagyok, színészként inspirálom, akkor ő zseni lesz. Érzi, hogy élő emberekkel dolgozik. Mert az a rendező, akiről először beszéltem, alapjában véve zsarnok, a saját elképzeléseit tekinti mindenhatónak - csak önmagát szereti a művészetben. Én azonban élő, mindennapos kapcsolatot tartok a színészekkel és a közönséggel. (…) Nekünk az volt a sorsunk, hogy mindig ugyanannak az általam nagyon szeretett pár tízezer embernek játsszunk Somogy megyében. Ezt is elég nehéz lenyelni. Bár nagyon jókat játszottam, benne voltam egy skatulyában.

Szerelem: Én azonkívül, hogy beleszeretek a kollégáimba,mindenért szólok. Vámos Miklós mondta, hogy bennem működik egy szarjelző.

Szellemiség: Egyébként az embernek azt a szellemiséget, amit ő jónak gondol, mindig meg kell próbálnia kiterjesztenie. Nem kell ehhez papír, jogosítvány, akkor is a kaposvári szellemiséget képviselem, ha semmilyen papírom nincs erről, és csak beosztott színész vagyok.

Film: Érzem azt, hogy mi sikerült jól, vagy rosszul. A filmjeim életem darabjai, személyes kötődésem van mindegyikhez. (…)A kamera körül is emberek állnak, és nagyon sok mindent elárul, hogyan néz rám a világosító a felvétel után. De az kétségtelen, hogy a filmnél a rendezőnek erőteljesebben kell koncentrálnia a saját elképzelésére, éreznie kell, hogy az adott pillanatban bizonyos megoldásra hogyan reagálna a közönség. 

Sose halunk meg: Rájöttem, hogy létre tudok hozni valamit a semmiből. (…)Nógrádi Gábor forgatókönyvírónak kezdtem  el mesélni a nagybátyámról. Érdekeltek a történetek, magnóra is mondtam néhány sztorit. Novellákat írt belőle, dúsította a szöveget a saját maga által megálmodott figurákkal. (…) Számomra az volt a legcsodálatosabb felfedezés, ha van egy jó anyag az ember kezében, amitől szabadnak érzi magát, méginkább mer rögtönözni. (…) Szerintem az embereket a színes egyéniségek érdeklik. Izgatott, hogy miért élt sokkal rosszabbul, primitívebben, mint amit a benne lévő "életnedvek" és erők indokoltak volna. Frenetikusan monumentális, felesleges élete izgatott. Nyomta a süket szöveget, számtalan embernek tartozott, olykor hazudott is. És közben mégis valami szeretet sugárzott belőle. 

 

koltair
Bohóc: Már Shakespeare-nél is sokszor a bohócok mondták ki az igazat. Apukám hagyatéka egy kazetta volt, amin verseket mond és énekel. Aztán CD-t gyártottam belőle, hogy a családtagok között szétoszthassam. A kazettán az egyik szám a bohócdal. Hiszek abban, hogy egy egészen kis gondolat, ötlet nagy dolgok alapjává lehet. A Csocsó azért nem született meg nyolc évig, mert a forgatókönyvíró társam, Nógrádi Gábor, akivel a legtöbb filmemet csináltam, hosszú ideig nem hitt abban, hogy kibírja a film a keretet. Azt, hogy az elején valaki elkövet egy majdnem főbenjáró bunt az ötvenes években, és csak egyvalami mentheti meg, ha május elsejét sikerül neki "pipec" módon megszervezni a kisvárosban. Nógrádi azt mondta, hogy ez történetnek túl kevés. Szerencsére nyolc év múlva sikerült meggyőznöm. Megérte, mert kétszáznegyvenezer néző látta a filmet, sőt, nyáron és ősszel Csehországban két fesztiváldíjat ís begyujtöttünk. Többek között a Csocsónak köszönhetem, hogy Menzel, aki látta a filmet, jelezte, szívesen játszana az új filmemben. Én pedig hiszek abban, hogy engem egy olyan egyszeru kis dal, mint amit apukám énekelt, megihlet. A papám azt mesélte, hogy amikor Jancsi bohócnak meghalt a lánya, akkor ott ült ő is a cirkuszban és az egész publikum tudta, hogy mi történt. Jancsi bohóc a tragédia ellenére föllépett, és azt énekelte, hogy "az arcom csúnyán festett, hófehér, a testem kóc, gitárom furcsa nótákat mesél. Az én hazám a nagy cirkuszporond, és én nem vagyok más, csak víg bolond. Gitárom, sírj helyettem is, gitárom, szólj helyettem is.Csendüljön fel a húr szava, bohóc vagyok, hát sírnom nem szabad." És most elárulok egy nagy titkot, lehet, hogy ezt a verset nem is Jancsi bohóc, hanem apukám írta. Számomra ebben a versben benne van az egész film.

Szerencsejáték: Kihunyt az a szenvedélyes, vad játékimádat belőlem, ami korábban jellemző volt rám. Úgy gondolom, nincs már nagyon sok időm, nem engedhetem meg magamnak, és a családommal sem tehetem meg, hogy arról szóljon az életem, azért izguljak, mi van a totón, a tipp-mixen vagy a lóversenyen. Számomra az az igazi főnyeremény, ha jól játszom vagy sikereset rendezek a színházban. Ehhez sokszor nekem kell összehoznom az anyagi és az irodalmi hátteret is. Ez sokkal izgalmasabb, kalandosabb tevékenység, mint sűrű füstben ülni, black-jackezni vagy rulettezni.

 

koltai5
Fáj?: Tényleg elképesztő szeretetet kapok. Például amikor végigmentem az Irgalmas Kórház folyosóján, mindenki meg akart simogatni, és mindenkinek volt egy jó szava. Nincs mese, rettenetesen szeretnek az emberek, és ezt nem lehet letagadni. Csak azoknak a szűk elitje nem szeret, akik irigyek arra, amit elértem. Igazad van, fájt, hogy soha az életben nem jutott szükbe a Katona József Színházba hívni. Ma már nem fáj.

Szivacs: Gyakran csodálom az unokám szivacsagyát, hogy mi mindent szippant magába. Valószínűleg én az ötvenes években gyujtögettem. Most pedig az egész életem kitárulkozásból, megmutatkozásból áll.

 

 

Forrás: Népszava, koltairobert.hu, Budapesti Nap, Népszabadság, Napló, Magyar Hírlap, Délmagyarország, stb.