'Méltatlan pályáztatási szappanopera zajlik' - Radnóti Zsuzsa a Vígszínházról

Radnóti Zsuzsa Jászai Mari-díjas dramaturg, a Vígszínház egykori dramaturgiai vezetője a Népszabadságban tett közzé publicisztikát a Vígszínház-pályázatról. Lapszemle.

 

Ironikus mondat kívánkozik az élre: hálás lehet a kortárs magyar színház a kormány és a fővárosi önkormányzat kultúrpolitikájának, mert újra, mint a Kádár-korszakban, fontos közügy, közvélemény-formáló tényező lett a színház– írta a Népszabadság lapjain Radnóti Zsuzsa.

 

radnoti zsuzsa


Publicisztikájában kifejti, az Operettszínház és a Vígszínház esetében a pályáztatási procedúra tele van kérdőjelekkel, ellentmondásokkal, az abszurditást súroló álságos fordulatokkalElsősorban a Vígszínházról ejt szót, kitér arra, hogy Balázs Péter és Eszenyi Enikő pályázata két ellentétes irányt céloz meg. Az első vállaltan és deklarálva egy konzervatív, historizáló színházeszményt képvisel, s mindezt inkább általánosságokban, szubjektív, ízlésbeli vélemények formájában közli, szakmai érvek felsorakoztatása nélkül. Határozottan elutasítja a nyitott, korszerű, kockázatosabb, de intellektuálisan sokszínű színházeszményt, azt, amely tele van az új és a jelenvalóság iránti elkötelezettséggel, kíváncsisággal, az új produkciók létrehozásának bátorságával és a társadalom ellentmondásainak felmutatásával. (…) Ám azért minden színházi, színházközeli embernek tudnia kell, s különösen azoknak a köztiszteletben álló zsűritagoknak, hogy létezik a modernitás korának egy másik, értékes színházeszménye, amelyet Eszenyi Enikő elmélyült és komoly szakmai felkészültséggel megírt pályázata hirdet, és ez az eszmény láthatóan, bizonyítottan működik szerte a világon és a Szent István körúton is. Eszenyi Enikő és csapata fokozatosan érezte meg, és eredményesen próbálja továbbvinni a Vígszínház legértékesebb hagyományait, amit az igazgató nagynevű elődeitől megtanult. Ditrói Mórtól, Jób Dánieltől, Várkonyi Zoltántól, Horvai Istvántól és Marton Lászlótól vette át a stafétabotot, a belső építkezés hagyományát: egy olyan intellektuális népszínházi tradíciót, amely nyitottan és bátran igazodik a mindenkori valósághoz, művészeti újdonságokhoz, nem fordul el a létezés ellentmondásosabb oldalaitól, a társadalom mindenkori kritikus kérdéseitől, és nem felejtkezik el a könnyedebb, de mindig színvonalas szórakoztatásról sem” – elmez Radnóti Zsuzsa, aki szerint ez utóbbi koncepció roppant érzékeny egyensúlyt, erős színháziérzéket, magas koncentrációjú csapatmunkát igényel, és egy nagyváros, jelen esetben Budapest érdeklődési körét, ízlését, a város szellemének pontos ismeretét tételezi fel. 

Más tehát egy földrajzilag kisebb kört érintő, szórakoztató színház feladata, és más egy összetettebb jellegű, több játszóhellyel rendelkező fővárosi teátrumé. És mindezt konkrétan végiggondolva, lehangolva konstatálja az ember, hogyan lehet, hogy a zsűri egyes tagjaiban, tapasztalt szakemberekben nem vált világossá a két dolgozat közötti színvonalkülönbség, és voksaik következményeként döntetlen eredmény jöhetett ki. Erre hivatkozva halasztotta el az önkormányzat az Eszenyi melletti határozott kiállást, majd az újra kiírt pályázatban még meghökkentő módon a megbízás időtartamát is szűkítette másfél évre, hangsúlyosan jelezve a meghosszabbítás időleges jellegét. Utólag az önkormányzat teremtett még egy másik hivatkozási alapot is, kifogásolva mindkét pályázat üzleti tervét. (Itt kell közbevetni, hogy az Operettnél más ürüggyel halasztották el a döntést, pedig ott a zsűri szavazattöbbséggel az újra pályázó direktorra adta voksát.) A másfél év nemcsak durván és sértően szűk idő, de teljes hozzá nem értést is tükröz– hívja fel a figyelmet Radnóti Zsuzsa, aki szerint méltatlan helyzetbe hozza az eddig és a leendő pályázókat, hiszen egy komplex műsorterv előkészítése, összeállítása, az előadások színészegyeztetése a Vígben fél és egy év közötti időtávot igényel.

Bárhogyan lesz, úgy lesz, de ami biztos, most, a jelenben, a szemünk előtt, a budapesti közvélemény előtt zajlik két fontos színháznak és vezetőinek a méltatlan pályáztatási szappanoperája” – zárja szavait Radnóti Zsuzsa.

 

A teljes írást a Népszabadságban olvashatják.