"A színházban mindig van elég gyúanyag" - 70 éves Zsámbéki Gábor

Zsámbéki Gábor Kossuth- és Jászai Mari-díjas rendező, érdemes művész, egyetemi tanár, színházigazgató hetven éve, 1943. december 30-án született. 

zsambekigabor


Zsámbéki Gábor pályájáról:

 

Zsámbéki Gábor Pécsett született, egy színészcsaládba: édesanyja, Almássy Judit korán visszavonult a pályától, édesapja, Zách János az 1956-57-es szezonban, fia későbbi sikereinek városában, Kaposváron volt direktor.


Zsámbéki gyerekszínészként kezdte pályáját, 1957-ben a Németh Antal rendezte A mi kis városunk című Wilder-darabban például egész családjával együtt szerepelt, majd a Várkonyi Zoltán vezette Művész Színházban játszott. Négyévesen már Szabó Sándor és Komlós Juci partnere volt, de nem táplált színészi ambíciókat. Érettségi után egy évet díszletezőként dolgozott az akkori Katona József Színházban. A rendező szakra első próbálkozásra felvették, főiskolai éveiben (1963-1968) Nádasdy Kálmán volt rá nagy hatással.

 

Friss diplomásként 1968-ban Kaposvárra került, ahol tíz évet töltött el.1968-ban rendezője, majd 7 év múlva igazgatója lett a Csiky Gergely Színháznak. 1970-ben Komor István lett a főrendező, együtt kezdték kialakítani a színház törzsgárdáját és akkor indult el a legendás kaposvári művészi munka, amely néhány év alatt az ország egyik legizgalmasabb, legszínvonalasabb teátrumává tette a színházat.

 

Zsámbéki Gábort 1978-ban vezető rendezőnek szerződtették a Nemzeti Színházba, ahol meghatározó posztra került Szolnokról Székely Gábor is. Kaposvári és szolnoki színházi eredményeik azonban nem voltak integrálhatóak, állandósultak a szakmai és politikai konfliktusok, így 1982-ben a két vezető rendező elhagyta a színházat. Néhány hónappal később azonban lehetőséget kaptak egy önálló társulat létrehozására és birtokba vehették a Petőfi Sándor utcai színházépületet, ami korábban a Nemzeti Színház kamaraszínháza volt.

 

A Katona József Színházban Székely Gábor igazgatói, Zsámbéki Gábor művészeti vezetői megbízást kapott. A Katonában új társulatot teremtettek, modern, színvonalas, izgalmas alkotóműhelyt hoztak létre. Székely Gábor 1989-ben távozott a teátrumból, azután Zsámbéki Gábor töltötte be az igazgatói posztot 2010 végéig. Miután már nem pályázott újra, 2011. február 1-jén Máté Gábor váltotta az igazgatói székben.


Zsámbéki Gábor 1979 óta tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, 1990 óta egyetemi tanárként. 1993-ban a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagjává választották. 1990-ben egyik alapítója volt a párizsi Európai Színházi Szövetségnek (UTE), majd 1996-tól 2002-ig elnökévé lett. 2008-ban társulatával együtt kilépett a szervezetből, és a Mitos21 nemzetközi színházi társuláshoz csatlakozott.

 

Néhány kiemelkedő rendezése: Csehov: Sirály, Gogol: A revizor, Jarry: Übü király, Moliere: Tartuffe, Spiró: Koccanás, Euripidész: Médeia, Moliere: Mizantrop. Számos magyar darab ősbemutatóját rendezte; Sütő: Egy lócsiszár virágvasárnapja, Kornis: Halleluja, Schwajda: Szent család; Spiró: Az imposztor, Csirkefej, Koccanás, Weöres: Octopus, avagy Szent György és a Sárkány históriája, legutóbb Ibsen: A nép ellensége. Külföldön is számos alkalommal rendezett, többek között Csehszlovákiában, Kubában, Finnországban, Németországban, Izraelben és Norvégiában.


Művészetét számos díjjal ismerték el: Jászai Mari-díj (1973), érdemes művész (1981), Pro urbe Budapest (1993), Hevesi Sándor-díj (1999), a színikritikusok díját többször is elnyerte. 1988-ban - Székely Gáborral megosztva - Kossuth-díjat kapott a Katona József Színház alkotóműhelyének létrehozásáért, a társulatteremtő és színésznevelő munkájukért, igényes műsorpolitikájukért és magas színvonalú rendezéseiért. 2004-ben a Művészetek és az Irodalom Lovagja címet adományozta neki a francia kulturális miniszter. 2010-ben Budapest díszpolgára lett, 2011-ben a Fővárosi Önkormányzat Budapest Értékei Díjjal tüntette ki. Idén a Színházi Kritikusok Céhének életműdíját vehette át.

 

proba

 

Zsámbéki Gábor szavaival:

 

Színház: A színházat már jó ideje féltik. Először azért, mert megjelent a televízió, aztán mert a videó, aztán a DVD és az internet, és még számtalan más okból. Érdekes módon ennek ellenére a színház mégis máig vonzza a közönséget. Ennek szerintem többek között az az oka, hogy a színház az egyetlen olyan hely, ahol kiszámíthatatlan dolgok történnek. Azt szinte pontosan tudjuk, hogy a tévében milyen csatornán mire számíthatunk. Ha moziba megyünk, s főleg ha amerikai filmet nézünk, alig-alig látunk élő embert mozogni a filmen, mert szinte mindent komputerrel készítenek. A színházban még mindig megvan annak az ősi varázsa, hogy minden este egy kicsit más történik, hiszen a színész soha nem tud pontosan ugyanolyan lenni, bármilyen váratlan dolog megeshet, s ez rendkívüli vonzerőt jelent.

 

Csinálni kell: Azt nem tartom bajnak, ha valami majd nem tetszik mindenkinek, mert – ezt újra hangsúlyozom – a vitát tartom a legépítőbb elemnek egy színház életében. Nem ülök le beszélgetni a színészekkel, hogy mennyire lesznek partnerek abban, amit én szeretnék. Majd a munkánál, a próbákon, az előadásokon fog kiderülni, hogy hogyan tudunk együtt dolgozni. Nem hiszem, hogy nekem most így előre le kéne velük ülnöm, és mindannyiuknak előre elmagyaráznom, hogy majd mit és hogyan akarok. A színházat csinálni kell, és nem magyarázni. A szexről sem szoktunk előre beszélgetni. Csináljuk, és kész. Aztán kiderül, hogy jó vagy nem jó. Mindenkinek megvan a maga feladata, és mindannyian együtt várjuk, hogy ki hogy tudja megoldani a sajátját. Nem mondom, hogy nincs bennem szorongás, mint ahogy bizonyára a többiekben is, de túl sok szót előre nem érdemes erre fecsérelni.

Intézményvezetés: Azt hiszem, normális ember nem is vágyik intézményt vezetni.  (..) Színházi családból származom, ezért elég sokat tudok arról, hogy zajlott a színházi élet az államosítás előtt. Sokat hallottam a társulatok hétköznapjairól, tudom, milyen körülmények között, mennyi próbával készült egy előadás, milyen alapvető ruhadarabokkal kellett bírnia a színésznek ahhoz, hogy szerződést kapjanak, és így tovább. Az államosítás drámai változásokat hozott, fájdalmas veszteségekkel járt – például megszüntették a Várkonyi-féle Művész Színházat-, sokakat „letoltak a pályáról, ugyanakkor fedél került a színházak feje fölé. Bármilyen borzalmasnak minősíthetjük utólag azt, amibe csöppentünk a diploma megszerzésekor, az mégiscsak egy biztonságosabb helyzet volt a korábbihoz képest. Azt lehetne mondani, hogy akkoriban sikerült letelepednie a magyar színháznak. Persze, mi ennek a rossz oldalát láttuk. Én Kaposvárra kerültem, ahol eleinte borzasztónak találtam a társulatot, a vidéki színházi életet, de valószínűleg Pesten ugyanúgy a klubba beszorult, önmarcangoló, állandó belső harcoktól túlfűtött emberekkel és számomra értelmetlen színházi működéssel találkoztam volna. Talán érthető, hogy az ember akkoriban nem gondolkodott az intézményvezetésben.

Kaposvár: Arra emlékszem, hogy egy Osztrovszkij darabon dolgoztunk, éppen olyan színészekkel, akiket érdekesnek, tehetségesnek tartottam. Különböző stílusokban próbálgattunk egy jelenetet, és azt vettük észre, hogy a színfalak mögül olyanok is leselkednek, akik nincsenek benne a produkcióban. Látták, hogy ezek itt másként gondolkodnak, figyelték mi az a hókuszpókusz, amit művelünk... A változás apránként következett be. Nem fogjuk tudni elégszer elmondani, hogy a határozott ifjak, nagy marsallbottal a tarisznyájukban, nem léteztek. Nem készültünk nagy változtatásokra, hiszen az egész világ tűnt megváltoztathatatlannak.  (…) Miután meghívtam Babarczy Lászlót, a Nemzeti Színház rendezőjét, akit a főiskoláról ismertem, azt mondta, hogy a legtehetségesebb növendékek a rendező osztályból Ascher Tamás, Kornis Mihály és Szőke Pista, ezért őket meghívtam Kaposvárra, hogy ott rendezzék a diplomamunkájukat. Kornis pedig Pauer Gyulát hívta meg, valaki más egy zenészismerősét és idővel megjelentek a színházban a magyar értelmiség különböző területeinek izgalmas, fiatal figurái

Nemzeti: Fodor Gézával  (és Székely Gáborral) hárman írtunk a Nemzetiről... Ha jól emlékszem, egy Klebelsberg Kunó idézettel kezdtünk, miszerint a Nemzeti Színház kifejezésből a hangsúly a jelzőn van. De az írás - aminek azóta nem találom nyomát- azt fejtegette, hogy a feladat színházi. Hosszú története folyamán rengeteg kókler, csibész, alkalmatlan, felülről kinevezett dilettáns igazgatója volt a Nemzetinek, és időnként néhány nagyszerű ember is vezette. Utóbbiak kivétel nélkül szakmailag próbálták megerősíteni a színházat. A legnagyobb hibája a mostani rendszernek az, hogy megint visszazavarja az áldatlan politikai küzdelembe a Nemzetit. Tehát sikerült elfedni az ennél sokkal lényegesebb, szakmai kérdéseket. Megint győz a politika, megint győz az ideológia, és elmarad egy fontos feladat. (…) Nem mindenhol az a helyzet, hogy ’csak akkor adunk pénzt, ha a mi fiunk vezeti’. Magyarországon most egy nagyon népszerű formáját tapasztaljuk a megfojtásnak: elvesszük, elvesszük, elvesszük addig, amíg működésképtelenné válik, és ha jön a mi fiunk, akkor visszaadjuk a támogatást.

 

hulogan
Hozzáállás: Gellért Endre rendezett egy előadást, amelyben Bajor Gizi is játszott, másokkal együtt kártyáznia kellett a darabban. A kártyaasztalok az egyik oldalsó falhoz voltak tolva, viszont Gizi fogta magát és középre helyezett egy asztalt. Mondta neki Gellért, hogy csatlakozni kéne a többiekhez, de Bajor Gizi nem engedelmeskedett. Elment és otthagyta az asztalt, ami ott is maradt! Amikor kérdezték Gellértet, miért hagyta annyiban a dolgot, szellemes válaszában Bajor Gizi színészi rangjáról is szót ejtett. Ha azt fejtegetjük, mi az, ami a Katona alakulásával egyidőben döntően megváltozott, azt kell mondanunk, hogy a színészi attitűd formálódott, a színész részvétele a produkcióban. Egyikünk sem akarja azt mondani, hogy ezt a változást mi okoztuk... A magyar színészet, ami oly termékeny jelentős tehetségekben, egy darabig arról szólt, hogy a színészek –még a legnagyobbak is- a színdarab feje fölött kötöttek szövetséget a közönséggel, elsősorban a saját, egyéni sikerüket építették, nem a produkciót szolgálták. Ez mára döntően megváltozott.

Katona: Amikor eljöttünk a Katonába, a Nemzetiből 32 ember követett minket. (…) A Katona megalakulásában az volt csodaszerű, hogy az emberek egymást választották: nemcsak mi őket, hanem ők is a másikat.

Székely Gábor távozásáról: Erről sokan kérdeztek bennünket, de az alatt a 12 év alatt, amit együtt töltöttünk, senki sem kérdezte, hogyan bírjuk ki olyan nagyszerűen egymással, pedig ez természetellenes állapot két rendező között. Egyébként semmiféle drámai dolog nem történt.

Viszki: Engem  tönkretesz a pályázatírás. Emlékszem, egyszer kellett írnom a Katonáról, és tudtam, hogy másnap reggel lejár a határidő, de az utolsó pillanatra hagytam, mert éppen Düsseldorfban dolgoztam. Már minden bezárt, de  biztos voltam benne, hogy valami alkoholra szükségem van, úgyhogy elmentem a vasútállomásra, ahol még valami nyitva volt, és vettem egy üveg viszkit. Éjszaka megittam, és reggelre kész volt a pályázat.

Pályázati rendszer: A pályázati rendszer elvileg demokratikus, európai módszer, de csak akkor, ha nem feudális módon működtetik, ha figyelembe veszik a szakmai bizottság véleményét, ha nem tendenciózusan, a kívánt eredményt szavatolva állítják össze a szakmai bizottságot, ha kötelezettségei nemcsak a pályázónak vannak, hanem a pályáztatónak is. Ha a szerződések -mint a legtöbb országban- , tartalmazzák a fenntartó vállalását a szubvenció összegéről az igazgatói mandátum teljes idejére stb. Most azonban a pályázati rendszer látványosan nem működik. Minden újabb pályázatnál elcsodálkozunk, hogy milyen kevesen jelentkeztek, hogy kik jelentkeztek, és miért nem jelentkeztek azok a fiatalok, akikről a szakma el tudja képzelni, hogy színházi műhely kristályosodik ki körülöttük. Amikor a létezés bizonytalan, amikor nincsenek megbízható garanciák, amikor egy színházzal bármi történhet, amikor a támogatás olyan mértékben eshet vissza egyik pillanatról a másikra, hogy az igazgató  terveiből semmi sem tud megvalósulni, amikor nem biztos, hogy a társulat létszáma fenntartható, akkor egy tisztességes, szakmailag megbízható embernek nem vonzó a pozíció. 

 

Fiatalok helyzete: Most, a bolognai rendszer miatt öt éves a színészoktatás. Ez totális marhaság, tulajdonképpen gazemberség, mert az ötből három a hasznos év, a negyediket már feltétlenül színházban kéne töltenie a gyerekeknek. Mehetnek gyakorlatra harmadév után, de erre is egyre kevesebb lehetőségük van, mert feltöltötték a színházakat mindenféle színházi iskolából kikerült emberekkel és telítődött a szakma. Ez nem csak minőségi problémákhoz vezet, hanem egzisztenciális tragédiákat okoz. 

Nemzedékek: Valószínűleg a fiatal nemzedék ma ugyanazt gondolja, amit mi gondoltunk anno, hogy a mai színháznak nincs köze a valósághoz, inkább elfedi vagy szépíti azt, ezért nem elég őszinte. Mást gondolunk valóságnak nemzedékenként, ezért bizonyos értelemben soha nem fogunk tudni találkozni. Mi se tudtunk találkozni az előttünk járókkal... Ettől függetlenül azt gondolom, hogy az igazi törésvonalak nem a nemzedékek között húzódnak, hanem az egyes emberek között. 

Megfelelés: A művészi ambíció és politikai megfelelés nehezen férnek össze. (…) Annak, ami most történik, hogy a politika megint a maga jelöltjeit igyekszik előretolni, az a legfőbb veszélye, hogy lelassítja a szakmai fejlődés iránti igényt, és kicsorbítja a művészi bátorságot. A hatalom által kijelölt vagy preferált emberek ritkán alkalmasak újszerű, izgalmas kezdeményezésekre. Elszámolással a politikának tartoznak, és nem a művészetnek. Mindehhez Magyarországon tisztázatlan a helyzet a kereskedelmi és művész színház között, nem illik elismerni a különbözőségüket.

Gyúanyag: A színházban mindig van elég gyúanyag. Ha nem butítják el mesterségesen, kellemetlen, szókimondó bírája tud lenni a társadalom minden torz jelenségének.

Valóság: Számomra mindig nagyon ellenszenves, ha azt látom, hogy a színházi emberek külön tudják választani a színházi létet magától az élettől. Amikor még a főiskola előtt díszletmunkás voltam, egy próbán azt hallottam egy kiváló magyar színésznő szájából, hogy “gyerekek, ez az életben úgy van…”. Borzongás töltött el, mert ez a félmondat számomra azt mutatta, hogy némelyek számára egyfelől létezik mindaz, ami a színpadon van, másfelől pedig a valóság. A kettő különválasztása tragikus és elfogadhatatlan.

Elektromosság: Minden színháznak és minden társulatnak folyamatosan szüksége van mozgásra, új impulzusokra, különben beszárad. Egyszerűen nem tudnak új elektromosságot kisütni a színészek egymás közt, ha az, aki ott áll mellettük a színpadon már volt a feleségük, szeretőjük, feljelentőjük, főbérlőjük, főnökük és utcaseprőjük. 

Mindig: Abban a pillanatban, amint az elért eredmények és a megszerzett hírnév elegendő befektetésnek látszik ahhoz, hogy az jól kamatozzon, újabb és újabb elismeréseket hozzon, vége lesz. Ha az ember szembe tud vele nézni, akkor kezelhető a helyzet. Ha behunyja a szemét, meghal. Ma valóban sokkal nehezebb egy művészcsapatnak együtt dolgozni. A napi kihívások arra inspirálják, hogy bomoljon szét és mindenki a saját ügyeivel legyen elfoglalva, mégis azt tapasztalom mindig születnek, vagy meg akarnak születni az új csoportok.

 


Forrás: MTI, Színház.hu, Színházcsinálók c. beszélgetés, Mozgóvilág