Drámai események a Főiskolán, 1969 - Ascher Tamás írt

Ascher Tamás, a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektorának írása.

Ascher Tamás, a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektora Drámai események a Főiskolán, 1969 címmel tett közzé írást Facebook oldalán, melyben többek között reagál Jeles András rendező egyik értekezésére, ami egy régi vizsgaelőadás kapcsán a szocialista művésznevelés egy érdekes esetét taglalta. A rektori írás hamarosan megjelenik az egyetem "Színészképzés, neoavantgard hagyomány" című kiadványában.

 

 

Ascher Tamás írja:


Pár hónappal ezelőtt megígértem, hogy hozzászólok egy szöveghez, ami egy réges-régi vizsgaelőadás kapcsán a szocialista művésznevelés egy érdekes esetét taglalta. Az én emlékeim eltérnek Jeles Andráséitól, s nemrég alkalmam volt megírni az én verziómat egy konferencia megnyitása kapcsán : ez a konferencia épp a színésznevelésről szólt. Szövegem olvasható az SZFE honlapján, a konferencia előadásait tartalmazó kötet online-változatában.

 

ascher tamas

Drámai események a Főiskolán, 1969.

Megnyitóbeszéd

Az 1969/1970-es tanévben lezajlott egy kisebbfajta botrány a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, az Ódry Színpadon. Békés András osztálya vizsgázott épp. Harmadéves vizsga volt, amit tehát nem látogatott jegyvásárló közönség - ezen a délutánon az oktatók és az érdeklődő diákok foglaltak helyet a nézőtéren. Nekünk, másodéves rendezőknek, Marton Endre osztályának is engedélyezve volt, hogy szakmai óra helyett megnézzük a vizsgát. Hátul ültünk, talán a leghátsó külön szektorban, jó rálátással az egész nézőtérre, amely ez alkalommal nem sötétült el - világos maradt a színészek színpadra lépése után is. A bemutatandó mű ugyanis Peter Handke egyfelvonásosa volt: a Közönséggyalázás. A darab abban az évben jelent meg az Európa Könyvkiadó drámakötetében: A játszma vége - modern egyfelvonásosok címűben. A 68-as év szellemiségét demonstratívan magán viselő darab nem áll másból, mint a polgári színház összes elemének megkérdőjelezéséből- a nézőkhöz intézett szándékosan pökhendi, provokatív beszéd segítségével. A szerző úgy képzelte az előadást, hogy jól fizető, kulináris élvezetre vágyó, burzsoá nézők töltik meg a színházat, és néhány radikális fiatal színész egy csomó sértést vág a fejükhöz, megvilágítva eközben a nézői elvárások tarthatatlan, idejét múlt, érvénytelen jellegét.

„Ó, ti elmeszesedettek, ó, ti vérbajosok. Ó, ti májbajosok, ó, ti agyalágyultak, ó, ti nyavalyatörősek, ó ti öngyilkosjelöltek. 

(…) Ti potenciális hullák, ti mérföldkövei a színháztörténetnek, ti lappangó pestis. Ti pozitív hősök, ti rothadó burzsoák,(…) ti világi és egyházi méltóságok. Ti alvállalkozók, ti eminenciások, ti excellenciások.” És így tovább.

Azért maradt világos a nézőtér, hogy jól szembe lehessen nézni a provokált közönséggel. Egyértelmű, ugyebár, hogy ez a vállalkozás mily istenkísértő volt 1969-ben. A Színház- és Filmművészeti Főiskola nem volt felkészülve egy ilyesféle előadásra. A negyedéves vizsgák (pl. azokban az években Szép Ernő Azrája vagy Vőlegénye, Bródy A medikusa vagy akár Pirandello Hat szereplő szerzőt keres című műve) még ha különböztek is stílusukban valamelyest, egy jól körülírható színházkép alapján születtek: karakterek ábrázolását várták a színészektől.

Továbbá ez a vizsgahelyzet a legkevésbé sem emlékeztetett a szerző által elképzelt körülményekre. Négy-öt színésznövendék jött be. Háromra egészen jól emlékszem: Vogt Károly, Maros Gábor és Cserhalmi György voltak. Öltözékük (és ez a rendezői koncepció tétovaságát jelzi) nem hétköznapi viselet volt, ahogy a szerző kérte, hanem afféle „bűnös, nyugati fiatal” öltözék. Kábítószerélvező, pénzes, extravagáns, gőgös ifjak, mintha épp most ugrottak volna ki a lehajtott tetejű autóikból. Rövid bundák, cowboy-csizmák, vastag nyakláncok, ilyesmik. Aha, ez máris indokolni látszik, miért ilyen provokatívak – kellett gondoljuk nyilván.

Egymásnak adva a szót elkezdték szidalmaikat a szemünkbe vágni.

A magázódó első tirádákból is közlök egy keveset (ugyanis az iménti – pár oldallal későbbi – szövegrész végül is nem hangzott el a színpadon).

„A téma: önök. Az érdeklődés központjában önök állnak. Mi nem játszunk, mi önöket játszatjuk. Ez nem szójáték. Mi nem úgy bánunk önökkel, mint egy énekkel. Önök nem egyének. (…) Önök itt mint színházi közönség mintát alkotnak.(…) Önök egyetlen esemény. Önök az esemény.” (Gergely Erzsébet fordítása) 

A nézőtér első felét szokás szerint a tanári kar töltötte meg. Ott volt, vagy ott lehetett volna, pontosan már nem emlékszem: Várkonyi Zoltán, Major Tamás, Marton Endre, Nádasdy Kálmán, Szinetár Miklós, Kazimir Károly, Herskó János, Fábri Zoltán, Vámos László, Lengyel György, Félix László, és ott lehettek a fiatal tanársegédek, Marton László, Kerényi Imre, Szirtes Tamás is, vagy a vidéken dolgozó de végzős osztályoknak előadásokat készítő fiatalabb rendezők: Zsámbéki Gábor, Sík Ferenc . És igen, ott ült maga a párttitkárnő is (mint minden vizsgán). Ennek a társaságnak beszólni a színpadról nyilván nem volt könnyű. A levegőben kínosság, kényszeredettség áradt szét. A szövegek részvétlenségbe hulltak, visszhangtalanul… Így morzsolódtak a percek. 

Egyszer csak történt valami. Ádám Ottó, a színésztanszak vezetője egy zaftosabb szidalomnál, mint aki megelégelte az egészet, komótosan felállt. A hátán panyókára vetett zakót karjára véve elindult a sorból kifelé. Tisztelettudóan felálltak a mellette ülők. Majd a zakót ismét vállára csapva elindult hátra, a kijárat felé. Mi hátul jól láttuk ravasz, elégedett mosolyát, mert ováció támadt, cinkos, helyeslő kacagás. A zajongásra és pártütésre mindig kapható diákok, a tanszékvezető iránt olvadóan elkötelezett beszéd- és énektanárok szolgálatkész hada, mindenki kacagott. Talán még taps is volt. Ádám Ottó elért a jobboldali kijárathoz és kilépett, hangosan becsukva maga mögött az ajtót.

A színpadon riadtan álldogáló főiskolás színészek már egy ideje hallgattak. Ahogy csendesült a zaj, peckes ruházatukat meghazudtoló tétovasággal, sápadtan, reszkető lábakkal folytatták a provokációt. 

Az előbbi, minden szolidaritást nélkülöző hangzavar elcsitult. A nézők rájöttek, mily borzalmas helyzetbe hozták a vizsgázókat. A szavak akadoztak, félő volt, hogy esetleg elájul valamelyikük az átélt sokk hatására.Ekkor Békés András osztályfőnök, a darab rendezője, a nézőtéren hirtelen felállt: „Jó, köszönöm!” 

Most lett aztán igazán csend. Itt termett közöttünk a valódi, hamisítatlan teatralitás. Békés feldúltan, zaklatott hangon folytatta : „Elég, hagyjátok abba! Nem csináljuk tovább. Ha a tanszékvezető itt hagyja a vizsgát…”

Nem fejezte be a mondatot, ő is sápadt volt. A tanácstalan csendben az előző sorból hátrafordult Gáti József. Hatalmas békaszemét Békés felé forgatva felejthetetlenül reszelős, hörgő hangján békítőleg e szavakat szólta: „Na, mi baj? Hát dolga van.” Ismét derű hullámzott át a termen, és a provokáló ifjak megszégyenülten tűntek el az üres színpad hátuljában. 

Így esett, hogy azon a délutánon a makacs, konzekvens konzervativizmus sármosabbnak bizonyult az újító szellemnél. Ebben az ellentmondásban benne volt az egész zavart, tétova viszony a modern színházhoz. Jó szándékú, sőt bátor formakeresés, de gyáva darabelemzés, a színpad és a nézőtér közt létrejöhető helyzet vétkes félreértése és teljes inkompetencia atekintetben, miről is kéne szólnia egy ilyen színházi akciónak itt, Magyarországon. 

Ádám Ottó épp abban az évben tartott egy szabadelőadást. Az egész Főiskola hivatalos volt a szeánszra, valamelyik osztályterembe. Hivatalos gyorsíró rögzítette szavait, a főtitkár Vadász elvtárs pedig önszorgalomból jegyezgetett. Ádám Ottó ezzel a megnyilatkozással (ami teljesen szokatlan volt a Főiskola életében) esztétikai háborút indított saját színházi eszméi védelmében. A kegyetlen színházról szólt, elítélőleg. Akkoriban ekörül 

folytak mindenféle viták : Artaud, Brook és Grotowski neve közszájon forgott. Ádám Ottó valójában a kommersz kegyetlenkedést, a filmek vértengerét nem szerette – ezeket keverte össze Grotowski eszméivel, az Állhatatos herceg előadását erős szarkazmussal emlegetve. A kegyetlen színház mint téma a levegőben volt, ám sem művészi alapvetését hordozó fontos szövegeivel, sem pedig valódi előadásaival nem találkozhattunk Magyarországon – cenzúra tiltotta a megismerésüket. Annál világosabb volt az, amit Ádám Ottó színháza képviselt. Konzervativizmusa egyértelmű, koherens, a magyar színházkultúrában szervesen gyökerező álláspont volt. Az ő Szomoryja, Bródy Sándora pontosan felmutatta a magyar szecesszió költészetét, humorát, a szöveg zenéje kissé az abszurdokat is megidézte az ő rendezéseiben; mégis a szelíd nosztalgia, az éles drámai helyzetek gyöngéd elpuhítása, a zaklató pillanatok kerülése volt legfőbb jellemzője. Ami ellen beszélt – Grotowski, kegyetlen színház –, arról homályos elképzeléseink, mondhatni vágy-képeink voltak csupán, hiszen az mind cenzúra hatálya alá esett.

Azon az Ódry Színpadi délutánon Ádám Ottó Szép Ernő nevében és Grotowski ellenében állt fel – és sikert aratott. A siker nem csak a nagyhatalmú tanszékvezetőnek szólt – ott akkor sokan elhitték, hogy az a modern színjátszás, amit láttak; a csúfos kudarc mindenféle újítás talmi voltát leplezte le számukra, hálásak voltak, hogy ilyen egyszerű az egész. Mivel a kor politikailag gyanúsnak bélyegzett minden modernizmust, vadulást, rendetlenkedést, a többség szervilizmusának valódi ajándék volt ez a nívósan hagyományőrző, meggyőző indoklás: a Közönséggyalázás vacak előadás, tehát minden vacak, ami provokatív, ami gondolkodni kényszerít…hisz ki ne szeretné inkább Szép Ernőt?

A téveszmék, a tévedések, az önvédelemből egyoldalú, hibás elemzések mennyi újabb tévedést szülnek!

És mégis, eltelt harminc-negyven év, és a Színházművészeti Egyetemen létrejöttek olyan korszerű, önazonos vizsgaelőadások, mint Brecht Baalja Schilling Árpád rendezésében, Bodó Viktor Attackja, Zsótér Hamletje vagy Horváth Csaba Toldija

Hangot adnék annak a reményemnek, hogy ezután sem lesz akadálya a szabad, művészi kutatómunkának, a színpadi helyzetek tétjeit a valóságon mérő elemzéseknek, és annak a kíméletlen – kegyetlen – önvizsgálatnak, aminek önmagunkat, az alkotó személyiséget kell alávetnünk ahhoz, hogy hatékonyan, szépen és igazat szóljunk. 

A konferenciát ezennel megnyitom.

 

Ascher Tamás

 

A szöveget a szerző bocsátotta rendelkezésünkre.