Elhunyt Zborovszky Andrea - Sediánszky Nóra emlékezik

Hosszú betegség után, január 8-án, 46 éves korában elhunyt Zborovszky Andrea színésznő.

 Zborovszky Andrea 1967. szeptember 22-én született Kaposváron. 1987-ben Gór Nagy Mária színitanodájának elvégzése után a Népszínházhoz szerződött. 1988-tól a Miskolci Nemzeti Színház tagja volt, majd szabadúszóként játszott, többek között Tatabányán, Debrecenben, Egerben, Szolnokon, Sepsiszentgyörgyön, illetve budapesti kőszínházi és független produkciókban. Részt vett több alternatív színházi kezdeményezésben is.

A Thália Tanodában színészmesterséget tanított, vizsgaelőadások mellett kisebb színházi produkciókat rendezett. A nagyközönség leginkább a hangjáról ismerheti: rendszeresen szinkronizált, népszerű sorozatok és filmek színészeinek is kölcsönözte hangját.

 

zborovszky andrea

Fotó: activestudio.hu

 

Egy színésznő halálára - Sediánszky Nóra emlékezik:

Napok óta kínlódom ezzel a nekrológgal. Napok óta kínlódom, mit írjak egy színésznőről, aki kivételes kisugárzású személyiség, nő, színésznő volt; mi több, egészen közeli, személyes barátom, akitől nagyon sokat tanultam, akitől nagyon sokat kaptam szakmailag és magánemberként is. Mit mondhatok el sajátos szépségű arcáról, fátyolosan finom hangjáról, érzékeny rebbenésű játékáról, azoknak, akik soha nem látták színpadon, vagy az életben, és azoknak, akik hozzám hasonlóan jól ismerték, és háborogtak azon a szakmai igazságtalanságon, mely már másfél évtizede megfosztotta a folyamatos színpadi jelenléttől ezt a kiváló képességekkel bíró, minden ízében professzionális, bonyolult, izgalmas alkatú színésznőt

Zborovszky Andrea hosszan tartó betegség után, 46 évesen elhunyt – lehetett olvasni néhány szűkszavú, vagy a pályaképet higgadt, korrekt szavakkal megrajzoló tudósításban. Az utóbbi években fájdalmasan keveset tudott róla a szűkebb szakma is, pedig gazdag repertoárt hagyott maga mögött vidéken, amikor a 90-es évek legvégén feljött Pestre szabadúszóként – ahol olyan fájdalmasan kevés lehetőséget kapott sokszínű tehetsége, színpadi ereje megmutatására. Andrea színeiben volt valami olyan eredendő báj, játékosság és üdítő elegancia, ami számomra – többek között – Apollinaire vörösesszőkéjével rokonította őt. Én épp ebben az átmeneti, változó időben ismertem meg, fiatal édesanyaként, amikor megpróbált hidat verni a megszokott társulati létezés és a Pesten váratlanul rázuhant – sokszor bizony légüres – szabadság között. Mert a fővárosi szakma nem mindig kegyes egy színésznőhöz, ha elmúlt harminc éves és nincs divatban; legyen egyébként bármilyen izgalmas, sokszínű, egyedi zamatú, tiszta tekintetű is, és dicsérje értékmérő szaklapban megjelent kritika a „legkimunkáltabbnak, legprofesszionálisabbnak” alakítását a Lukáts Andor rendezte Mizantróp Arsinoéjaként. Először egy főiskolás vizsga kapcsán találkoztam vele, amiben dramaturgként dolgoztam, ő pedig Tini mamát játszotta Füst Milán A lázadójában – frissen, üdén, rakoncátlanul, és valami egészen mélyről feltörő nőisséggel. Akkor már túl volt Desdemonán, Mirandolinán, Lady Macbethen, a Mesél a bécsi erdő Marianne-ján, még bizakodott a jövőben, hitte, hogy a következő évtizedben hasonlóan méltó feladatok, izgalmas kihívások várják majd… Aztán évek múltán, a színészi rangjához illő lehetőségek folyamatos csökkenésével, a ritkuló színházi levegővel együtt varázslatos tekintetében is kevesebb lett a bizalom és a fény…

Az évek során sokszor dolgozhattam vele. Csodálattal figyeltem, milyen szépséget, leheletfinom erotikát és természetes gyöngédséget kölcsönöz a Romeo és Júlia Dajkájának, hogyan kelti életre Csokonai Tempefőijének Koltai M. Gáborral általunk újragondolt Rozáliáját, teremt belőle sajátos méltóságú, összetett, igazi fény-árnyék nőalakot. Később, amikor magam is rendezni kezdtem, kicsit kíváncsiságból, kicsit önmagam megmérettetéseként, kicsit azért, hogy legkedvesebb színházi játszótársaimat magam mellé gyűjthessem, magától értetődő volt, hogy Andrea mindennek első perctől részese lesz. Nemcsak a barátság, az akkorra már szinte testvérivé erősödő személyes kapcsolat okán hívtam magam mellé: játékintelligenciája, sajátos színpadi nemessége nélkül (mely olyan kiválóan tudta harmonizálni az esetenkénti közönségességet egy márkinő bájával) ma sem tudnám elképzelni a Kaméliás mindent túlélő, a jég hátán is megélő, mégsem érzelem nélküli Florence-át; az Ennyi görcsösen szeretni akaró, a fiát a rá váró sorstól több-kevesebb sikerrel mentei próbáló anyafiguráját, a Rózsák háborúja hűvösen számító ügyvédnőjét. Andrea jelenléte mindig garancia volt egyfajta színészi minőségre, a mélyebb „utazásoktól” sem idegenkedő belső munkára, bátor és sokat kockáztató személyiség volt, kivételes fegyelemmel és stílusérzékkel.

"Hosszú betegség után" – valóban hosszú betegséggel küzdött, ebben is példaértékű kitartással és bátorsággal. Az elmúlt másfél évtizedben gyakran jött úgy próbára, állt színpadra, hogy olyan rosszulléttel, fájdalommal kellett megküzdenie, amelynek emberpróbáló voltát mi, kollégák inkább csak sejtettük, mint tapasztaltuk, a néző pedig sohasem vehette észre. Egészen az utolsó pillanatig harcolt a sokszor alattomosan támadó, nehezen feltérképezhető kórral, dacos, a poraiból támadó főnix erejét idéző bátorsággal, azzal a csendes, szinte rejtőzködő heroizmussal, mely minden bizonnyal csak a legnagyobbak sajátja.

Elment egy színésznő – csendben, szinte észrevétlenül, tapintatosan, ahogy élt. Voltaképpen nem történt más, mint ami nap mint nap százszor, ezerszer, a világ bármely pontján megtörténik; csak mostantól egy kicsit kevesebb lesz a színpadon, a poros, fáradt deszkák közt megcsillanó fény.

Zborovszky Andrea színésznő 2014. január 8-án hunyt el, 46 évesen.       

 -- sn --