Kik azok a "fizikaisok"? - Interjú Simányi Zsuzsannával

"Amíg tehetem, olyasmit szeretnék csinálni, amiben hiszek" - mondja Simányi Zsuzsanna, az első színházrendező - fizikai színházi koreográfus-rendező szak végzőse. Új sorozatunkban az osztály tagjaival ismerkedhetnek meg.


Hogy kezdett el érdekelni a színház?

Simányi Zsuzsanna: Már egész pici korom óta vonzott. Az első „színházi élményem” a katolikus mise volt. Utána jött a Padlás a Vígszínházban. Aztán szembesétáltam jó lehetőségekkel. Nyolcéves koromtól fogva, egészen kamaszkoromig énekeltem a Bubnó Tamás és Mezei János által vezetett Budapesti Énekesiskolában, ahol a klasszikus és egyházzenei darabok mellett, gyermekoperákat is bemutattunk. Így énekelhettem szóló szerepet a Zeneakadémián, tizenegy évesen. Csíkos miniszoknya volt a jelemezem, a kelléktáska füle pedig leszakadt amíg énekeltem. Arra is emlékszem, hogy előadás előtt lehetett forró csokit inni a folyosón... Később rátaláltam a Wéber Péter által létrehozott Elő-Tér Művészeti Iskolára, emellett pedig kortárstánc és improvizáció órákon is részt vettem Pete Orsolyánál a Goli Táncműhelyben.

 

Simanyi Zsuzsa 1

Fotó: Vadócz Péter


Hányszor felvételiztél a Színművészetire?

Simányi Zsuzsanna: Színész szakra egyszer jelentkeztem, de abban az évben elmentem Kaposvárra is. Másod- illetve harmadrostáig jutottam, szerencsére nem vettek fel. 19 évesen persze nagyot csalódtam, mert úgy éreztem, nem voltak eléggé kíváncsiak rám. Persze valójában azt vizsgálták, mennyire vagyok formálható, ami természetes egy színész-felvételin. Később rájöttem, hogy belőlem hiányzik az a fajta rugalmasság, amit a színészet megkövetel.  Ráadásul engem soha nem izgatott az, hogy valaki más legyek, mint aki vagyok. Színészként pedig fontos, hogy szenvedéllyel töltsön el annak a kutatása, hogyan tudsz egy másik sorsot megmutatni a saját lényeden keresztül.  Kizárólag abban voltam biztos, hogy színházat szeretnék csinálni, de miután érettségiztem, hosszú ideig nem indult  rendező osztály, ezért a színészeten kívül más opció nem merült fel. A sikertelen próbálkozás után pár évvel filmdramaturgnak is jelentkeztem, ahol a 4/c rostáig jutottam. Jó, hogy akkor sem vettek fel, mert egyáltalán nem értettem a filmhez, csak szerettem írni.

Mit csináltál a felvételik között?

Simányi Zsuzsanna: Jártam egy államilag finanszírozott OKJ-s színész II képzésre. Valószínűleg semmi keresnivalóm nem volt ott, mégis rengeteget tanultam különböző helyzetekből. A második félév közepéig bírtam, aztán abbahagytam, kerestem tovább a helyem. Három évig egy játszóházban dolgoztam, ami aztán családi napközivé nőtte ki magát. Számos tapasztalat, amit a gyerekekkel való munka során szereztem, a mai napig hasznosul... Jártam pszichológia szakra is, de akkoriban iszonyú forrófejű voltam, nem tudtam élni a lehetőséggel, amit ez jelentett. 2008 szeptemberétől az Artusban dolgoztam, és közben a Vígszínházban táncoltam és énekeltem egy előadásban. Emlékszem, hogy volt olyan nap, mikor az Artus csapatával installációt építettünk, falat tapétáztunk, földet szitáltunk, este meg átmentem a Vígbe, ahol rengeteg időm maradt két jelenet közt téblábolni, figyelni. Tetszett a kőszínház üzemszerűsége, pontossága, mégis kiábrándított, mert unatkozó embereket láttam magam körül. Két szélsőséges élményre következett egy rendező felvételi, ahol eljutottam a harmadik fordulóig, majd kiderült, hogy nem indul el a képzés, csak egy évvel később.

Amikor fel is vettek....

Simányi Zsuzsanna: Amikor felvettek, elkezdtem rettegni a jövő miatt, hiszen az egyetem egzisztenciálisan óriási váltást jelentett. Előtte már pénzkereső, felelősségteljes ember voltam, az évnyitón pedig azzal szembesültem, hogy szinte középiskolai szituációba kerülök vissza, részben olyan fiatalok közé, akik most végezték el a gimnáziumot, és akiknek ad egyfajta magabiztosságot az, hogy elsőre bejutottak. Elbizonytalanodtam. Nem lehetett velem könnyű, és nekem sem volt könnyű.

 

A videót készítette: Doma Petra és Vadócz Péter


Miért?

Simányi Zsuzsanna: Egyrészt azért, mert sosem voltam annyira odaadó és feltétel nélküli, mint a fiatalabb társaim. Ebből származtak súrlódások, mert ha nem értettem egyet valamivel, akkor annak hangot adtam. Másrészt sokféle ember érkezett az osztályba, nem mindenkinek sikerült megfelelnie az elvárásoknak, az aktuális tanári ízlésnek, és előfordult, hogy konfliktushelyzetben a közösség támogatás helyett inkább elfordult azoktól, akiknek nehezebben ment. Engem ez meglepett, de utólag természetesnek és logikusnak látom.

Hogy élted meg az elmúlt öt évet?

Simányi Zsuzsanna: Általában azt gondolom, hogy a magyar oktatás alapos reformra szorulna, mert szinte skizoid módon zajlik a tanítás: fél-poroszos, mégis nyitottnak titulált módszerekkel. Szerintem csodálatos, hogy a Színművészetin a hazai színházi élet meghatározó művészei tanítják az embert, de bizonyos helyzetekben talán jobban járnának a hallgatók, ha egy kisebb művész venné kézbe őket, aki nagyobb pedagógus. Ugyanis óriási felelősséggel tartozik az iskola a diákjai iránt egy olyan helyen, ahol a személyiségre fokozottan nagy hatással lehet az –a képzés természetéből adódóan személyes- visszajelzés, amelyet az oktatóitól kap. Mivel a művészeti oktatás szubjektív elemekre épül, a megítélése is szubjektív marad, hiszen mindenkit máshogy érint az, amiben részt vesz. Tehát az, amit most mondok, az én szemszögemet mutatja. Én azt tapasztaltam, hogy az embernek elég stabil önismeretre van szüksége ahhoz, hogy ne törjék össze az éveken át rázúduló, ellentmondásos vélemények, amelyek időnként nem teljesen kompetens személyektől érkeznek. Engem megviselt, amikor azt éreztem, hogy alkotóként olyan gondolatokat, végeredményeket, előadóiságot akarnak kikényszeríteni belőlem, ami nem a sajátom, vagy ami még nem érett meg bennem. Ilyen esetekben görcsössé váltam, nem érzékeltem, hogy ez esetleg azért történik, mert a tanár bízik bennem, és lát valamit a munkámban, amit érdemesnek talál provokálni. Tehát sok kínszenvedést is tartogatott számomra az egyetem, gyakran úgy tűnhettem, mint egy lázadó, akinek soha semmi nem jó. Nagyon sokat tanultam magamról. Sokkal elfogadóbbá váltam, megértettem, hogy ha valaki jót akar, nyitottnak kell maradnom, még akkor is, ha a lehető legrosszabb eszközökkel próbálja kifejezni a szándékát. A miénk volt az első színházrendező - fizikai színházi koreográfus-rendező osztály, ami eleve sok bizonytalanságot szült. Azt hiszem, nagyon nehéz volt az osztályfőnökeinknek, érezték ennek a kísérletnek a felelősséget, sok kockázatot vállaltak. A történtekből biztosan ők is sokat tanultak.

Most a diplomaelőadásodra készülsz...

Simányi Zsuzsanna: Azt a célt tűztem ki, hogy látók és nem látók közösen tudjanak részt venni az előadáson. A stábban is vannak látássérültek, és úgy próbáljuk szervezni a produkciót, hogy a próbákat is látogathassák vegyesen látássérültek és látók is. Számomra nagy kihívást jelent, hogy hogyan tudom megteremteni a kereteit annak, hogy színészek és látássérült civilek jól tudjanak együttműködni. Egyelőre helyszínt keresünk, egy lakatlan vagy elhagyatott épületet Budapesten, és ezen túl is sok még a kitalálnivaló. De Baráthy Györggyel, akivel együtt írjuk a darabot, és Kelemen Kristóf dramaturggal lépésről lépésre haladunk. Egyelőre többet nem szeretnék elárulni a tervekről,  hiszen babonás vagyok. Mindenesetre nagyon várom már, hogy belekezdjünk a próbafolyamatba.

Az első külsős munkád, a Gyümölcsoltókor, ami a Woyzeck alapján született, szintén egy érdekes helyszínen, különleges emberekkel jött létre. Mi inspirált arra, hogy ezzel a darabbal foglalkozz a madridi úti Hajléktalanszállón? 

Simányi Zsuzsanna: Egy ismerősöm mutatott egy dokumentumfilmet, ami egy hajléktalan színjátszócsoportról szólt. Megnéztem és azt éreztem, hogy velük szeretnék dolgozni. Azt hiszem, nem volt még elég önbizalmam ahhoz, hogy színészekkel dolgozzak. Lehet, hogy szakmai ártalom, de az ember hajlamos azt hinni, nem szabad tévedni... Ez egy kicsi ország, kicsi szakma, nagy a versenyhelyzet, és ha elkövettél egy hibát, akkor lehet, hogy eláshatod magad szakmai téren vagy beraknak a „gyenge” skatulyába. Úgy éreztem, nem igazán engedhetem meg magamnak, hogy azt mondjam: „Jó, ezt most elrontottam, de semmi baj, a következő majd sikerül.” Szóval kitaláltam, hogy elmegyek a hajléktalanokhoz, és abszolút nem bántam meg. Adódtak érdekes helyzetek, de megismertem és megszerettem őket. Nem csak a darabhoz járultak hozzá, hanem segítettek megküzdeni rengeteg félelmemmel is. Nagyon fontos  volt nekem, hogy nem érdekelte őket, ki vagyok, hogy előítéletek nélkül tekintettek rám, és csak akkor tettek meg értem valamit, ha úgy gondolták, megérdemlem. Minden mondatért háromszorosan megküzdöttem abban a  fél évben amíg együtt dolgoztunk. A próbaidőszak azért nyúlt ilyen hosszúra, mert nehezen tudtuk egyeztetni őket, és mivel ők teljesen más szociális helyzetben vannak, más problémák merültek fel, mint egy színházi közegben. Ha egy hajléktalan melót kap, megy, mert a munka az első. A főszereplő fiú, Madlena László, akivel aztán még két produkcióban dolgoztam, minden nap ötkor kelt és ment dolgozni abban az időszakban. Tehát este nem lehetett próbálni és azért, hogy hétvégén próbáljunk, az életemmel fizettem volna. 

 

Simanyi Zsuzsa 3

Fotó: Vadócz Péter


Eleve a Woyzeckkel készültél hozzájuk?

Simányi Zsuzsanna: Igen, a Woyzeck jutott eszembe. Kezdetben próbáltam lemondani az ötletről, mondván  micsoda nagyképűség egy ilyen zseniális anyaghoz nyúlni. Végül hiába kerestem eszelősen valami mást, nem ment ki a fejemből. Később az is kiderült, hogy alig lesz nő a társaságban, mert a szállón csak férfiak laknak. Ez meggyőzött arról, hogy  ezzel a szöveggel foglalkozzak. A játszóim csodálatosan dolgoztak és nagyon megszerették az anyagot, pedig eleinte harcolni kellett a bizalmatlanságukkal, ugyanis új volt számukra az a módszer, –amivel nekivágtunk a darabnak. A fő szempontom az volt, hogy közösségként kezeljem őket, és a közösségből való kirekesztettségről szóljak, arról, hogyan bánunk a gyengékkel. Ezt eleinte nehezen fogadták el, de valamikor történt egy fordulat, ami mindent helyre tett, és végül mindenki magáénak érezte a darabot. 

A Nem értem, de veletek nevetek operett-előadásod kapcsán, azt nyilatkoztad, hogy egyfajta terápia volt  számodra, az operett iránti ellenszenved leküzdésére....

Simányi Zsuzsanna: Sajnos a mai napig nem szerettem meg ezt a műfajt.

Nem igazán sikerült a terápia?

Simányi Zsuzsanna: Azt mondanám, hogy járt némi eredménnyel. Például megtapasztaltam, mit jelent független projektet rendezni, és megtudtam, hogy a függetlenek között is vannak még függetlenebbek... Nagyon kevés pénzért, sokszor elég megalázó körülmények között dolgoztunk. Elértük azt a határt, amit már nem kompenzál a lelkesedés. Ez rányomta az előadásra a bélyegét. Egyáltalán nem bánom, hogy így alakult, mert azóta jobban becsülöm azt, amikor valami jó. Meg kell dolgozni azért, hogy méltó körülmények között tudj alkotni, úgy, hogy hű maradj magadhoz, vagy bármihez, ami neked fontos. Amíg tehetem, olyasmit szeretnék csinálni, amiben hiszek. 

Színház.hu

 

Készítette: Boronkay Soma / Doma Petra / Tóth Berta