Tesó 70 avagy Előre, Vaknyugatnak - Kovács Lajost köszönti Bérczes László

Február 9-én ünnepli 70. születésnapját Kovács Lajos. Bérczes László írását tesszük közzé, amely ez alkalomra született.


Gondoltam, fellapozom a könyvet - vagyishát a laptopban kerestem elő, merthogy Kaposvárott vagyok, tudod, voltál itt tavaly, emlékszel, Tesó, utolsónak tűnő közös meló, Vaknyugat, na mindegy -, és születésnapodra kikeresek egy jó részt, netalántán úgynevezett ihletem támad, errefel felütöm, és rögtön az első oldalon, nem emlékeztem már:

"Szia Laci, itt vagyok Gyulán... nem tudom, mintha azt mondtad volna, hogy... szóval hogy írjunk egy könyvet. Vagyishogy mondtál valamit tegnap, és én bólintottam, de azt hiszem, félreértettelek. Mondtad, hogy nyáron ugye, 1999 nyarán írnánk... Mi az, hogy írnánk?! Hívjál már föl Gyulán, egy pillanatra csak, hiszen ennyi az egész, hogy hát végül is miről szól ez a könyv, érted, Lacikám?

Még annyit, hogy kiszámoltam: képzeld el, te meg én 18 éve ismerjük egymást, hozzáteszem, a macskámmal meg 20 éve, és elsősorban a feleségemmel, vele lassan 30 éve. Namost csak annyit, hogy írni sokkal nehezebb, mint játszani, tudod, szóval az írás olyan, mint a film, rámegy a vászonra visszavonhatatlanul. Szeretném, hogyha ma vagy holnap felhívnál, az Isten szent szerelmére, mert őrlődök. Szia."

(K.L. üzenete B.L. üzenetrögzítőjén 1998. december 12-én reggel 6 órakor.)

 

kovacs lajos
Azóta a könyvet megírtuk, 15 éve már, és a fentiek szerint immár 45 éve ismeritek egymást Zsuzsikámmal, feleségeddel, velem 33 éve, a macskáddal meg… Azóta nyilván másik macskád van, ahogyan másik pulid is, Bogár az is, a macskádnak is volt persze neve, Faszi talán, vagy valami ilyesmi, nem emlékszem már. 

Nem emlékeztem a rögzítős üzenetekre sem, mármint hogy ilyen üzenetekkel kezdődnek a fejezetek, merthogy állandóan tébolyító üzeneteket hagytál, Tesó, és akkor még nem használtam mobilt, azt hittem, sokan voltunk így: sosem fogok, azóta meg szinte függő lettem, nem beszélve rólad, öreg barátom, aki február 9-én vagy 70 éves, és most ezért keresem a szavakat, és igyekszem hamar megtalálni, hogy ne locsogjak sokat, és tulajdonképpen már célközelben vagyok, mert a rögzítős szöveget olvasva azon filózok, vajon van-e, ami nem múlik el. 

Még egyszer: van-e, ami nem múlik el? Azt hiszem, nincsen. Nincsen, Tesó. Most nem is az, hogy vonalas telefont már évek óta nem használok, ha csörög sem veszem fel, mert vagy reklám vagy kampány, szóval hogy minden változik és elmúlik, a vonalas telefon is, a mobil is, satöbbi is, ez a hetven év is mögéd kerül holnap, és mögém is egyszer, élve vagy halva. Tudom én, boldog születésnapot kéne kívánnom, kívánok is máskülönben, nem pedig az elmúláson busongani, de nincs mese, ha valahol, hát a színházban remekül szembesülhetünk azzal, hogy az, ami most van, már nincs is, így aztán a legendás Kovácsról, Lajáról, mindenki Tesójáról, aki, Uramisten, most hetven, hiába írom le a szerepneveket: Jerry, Henrik, Hamlet, Meier, Ványa, Oszlopos, XX, Woyzeck, Baloghtibi, Max, Coleman… Mindez nincs. Volt, nincs. Ezek miatt vagy te a Tesó, hisz a szerepekből lett a Tesó, és a szerepek nincsenek… Igazi, megoldhatatlan ellentmondás: nincs a szerep, és van a Tesó, aki halad, evickél, kotor, bukdácsol, szárnyal, mászik, mikor hogyan, összeszorított foggal vagy épp sugárzó, szabad tekintettel, mikor mit ad ki az élet, az életed, de az biztos, napra nap lépsz előre vagy merre a magad maratonján. Előre, Vaknyugatnak, írja Beckett, fordítja Tellér Gyula, elcseni Varró Dani, mégy előre vagy merre életmaratonodon, passzol rá a Beckett-idézet: „Rajta. Mondd, rajta. Mondassék, rajta. Valahogyan rajta. Míg aztán sehogyan se. Mondassék: tovább sehogyan. Mindig ez. Soha más. Mindig a próba. Mindig a bukás. Sebaj. Kezdd újra. Bukj újra. Bukj jobban.” Legutóbb a Vaknyugattal bukdácsoltunk együtt, egész jól, kapóra jött neked a közelgő, de akkor még távoli hetven, folyton így öregítetted magad kibúvót keresve, amikor elfáradtál: „A hetvenéves Kovács!”. Az a szerep nincs már, elfogynak a szerepek, marad a Tesó, a Tesó-szerep, az marad utolsó lélegzetig. 

Tesó morog oda valamit Zsuzsikámnak ott a gyulai házban, otthon, örökotthonodban; ahol visszamorog Bogár, a puli; ahol felnőtt gyerekeidnek, Vandának és Dávidnak magyarázod az életet, amit, valljuk be, Tesó, egyáltalán nem ismersz; ahol Zalánkának, unokádnak mutatod, hogyan nő a fa, és ő látja, mert gyermek még, ahogyan te is az vagy, és te is látod azt, amit mi már nem…

Araszoltam, locsogtam, levegőbe beszéltem, hogy egyszer hátha megtudom, mire is fut ki ez az írás, és igen, megvan. Megvan, ami nem változik. 

Hetven lettél, de gyerek maradtál, és az maradsz mindörökre, míg saját maratonod végére nem érsz, Tesó: két-hároméves gyermek vagy, az voltál mindig, annak ártatlanságával és zsarnokságával, fantáziájával és önzésével, szelídségével és kegyetlenségével… És nem ragad rád semmi, pedig mindig történik az élet. De te nem tanulsz, maradsz tudatlan zseni, megváltást ígérő, megváltandó gyermek. 

Isten éltessen, Tesó!