"Kik azok a fizikaisok"? - Interjú Widder Kristóffal

nálló alkotóként egyelőre csak abban gondolkodhatok, amit megteremtek magamnak" - mondja Widder Kristóf, az első színházrendező - fizikai színházi koreográfus-rendező szak végzőse. Új sorozatunk az osztály tagjaival ismerkedhetnek meg.


Hogy kezdtél el színházzal foglalkozni? 

Widder Kristóf: Mivel nagyon aktív gyerek voltam, a szüleim délutáni, esti elfoglaltságot kerestek nekem. Hallottak Földessy Margit drámastúdiójáról, így beírattak hozzá 7 évesen. A játékos drámafoglalkozások eleinte a személyiségfejlesztést, az emberi kapcsolatok építését célozták meg, de később, 13-14 évesen már elkezdtünk előadásokat készíteni. Ahogy telt az idő, egyre komolyabban gondoltam arra, hogy színházzal foglalkozzak, de egy jó darabig a zenélés is fontos helyet töltött be az életemben, hiszen zenei általános iskolába jártam.

Milyen hangszeren játszottál?

Widder Kristóf: 13 évig csellóztam, de főként a zenélés közösségi része kötött le: a zenekar, a kórus. Az, hogy egyedül ülök és csellózom, hogy vizsgára készülök, már inkább stresszel járt, mint élvezettel. Tudtam, hogy magamtól nem fordítok elég időt arra, hogy professzionális szintre lépjek.

Ma már több helyen táncolsz. Hogy szeretted meg a mozgást? 

Widder Kristóf: Mindig táncrajongó voltam, de soha nem táncoltam, kamaszként azt gondoltam, hogy már késő elkezdeni. Amikor először hirdették meg a fizikai színházrendező- koreográfus szakot, el sem indult, mert kevesen jelentkeztek. Én sem adtam be a felvételi lapot, mert azt hittem, szükséges valamilyen előképzettség. A második alkalommal már világossá tette az egyetem, hogy olyanokat várnak, akik egy komplex képzésben is el tudják magukat képzelni, amelynek szerves része a mozgás. Tehát a tánccal a suli elején kezdtem el foglalkozni. Az ismerkedés a műfajjal eleinte nagyon bizarr volt, kellett egy kis idő, amíg természetessé vált számomra, hogy mondjuk Horváth Csaba óráján veszek részt, akinek azelőtt csak rácsodálkoztam az előadásaira. Egyik pillanatról a másikra kellett tudatosítanom, hogy kemény munka vár rám, hiszen arra szántam rá magam, hogy belekezdjek egy új dologba.

 

Bemutatkoznak a Színház- és Filmművészeti Egyetem
végzős fizikai színházi koreográfus-rendező osztály hallgatói.


Az egyetem előtt jelnyelvi tanfolyamot is végeztél…

Widder Kristóf: Csodáltam a jelelést, mint kommunikációs formát, ezért már a gimnáziumban beiratkoztam a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségébe egy tanfolyamra. Az érettségim idején indult először az ELTE Bárczin, a Gyógypedagógiai karon a jelnyelvi tolmácsképző OKJ-s tanfolyam, ahova fel is vettek az angol szak mellett. Kiderült számomra, hogy hallóként nehéz beilleszkedni a siket közösségbe, mert az övék egy igazán zárt világ, de nagyon hasznos volt megismerni a nyelvüket, ami a gesztusokon, a mimikán alapul. A képzést abbahagytam, amikor fölvettek a Színművészetire, de a tanultakat a mai napig tudom alkalmazni a munkám során.

Sokan, sokfelől érkeztetek a „fizikais” osztályba. Színházrendezői diplomát kaptok, mégis van köztetek, aki inkább színészként, koreográfusként, táncosként vagy épp rendezőként dolgozik. Inspiráló volt együtt tanulni? 

Widder Kristóf: Voltak előnyei és nehézségei is annak, hogy mindenkit egy kicsit másfele húzott az érdeklődése. Az első két évben még mindent együtt csináltunk, később már különböző feladatkörökben teljesítettünk. Az igazi változás harmadévben kezdődött. Egyrészt addigra kezdtek beérni a tapasztalatok, másrészt addigra alakult ki, hogy ki, mivel szeretne foglalkozni. Tehát akkor léptünk egyet a vágyaink felé, és egy kicsit fellélegeztünk, hogy bizonyos küzdelmeket már nem kell megvívnunk egymással, tanárainkkal és magunkkal. Az egyeztetés és az egymással való egyezkedés mindig ment, azt is hamar megéreztük, hogy arra a közös alapra, amit kapunk, mindig lehet építeni, hogy nem a nulláról indulunk, amikor alkotó-előadó viszonyba kerülünk az osztályon belül. Mára már egy-egy pillantásból tudjuk, mire gondol a másik, mit szeretne látni, vagy mit nem.

Melyek voltak a legmeghatározóbb pillanatai a közös életeteknek? 

Widder Kristóf: Azt hiszem, a Zsótér Sándorral való találkozás mindannyiunk számára meghatározó volt. Két kurzust tartott nekünk. Először Csehovot hozott, a Sirállyal foglalkoztunk, ami mindenkinek a fantáziáját megmozgatta. Úgy éreztük, hogy jött valaki, aki halál komolyan vesz minket és azt, hogy velünk, a „fizikai színészekkel” fog színházat csinálni, ez pedig sokunkra felszabadítóan, inspirálóan hatott. A második alkalommal Sarah Kane Cleansed című darabját adta a kezünkbe, amit mi Kegy címen dolgoztunk fel. Akkor fordult elő először, hogy hárman rendeztünk, a többiek pedig játszottak. Emlékszem, mennyire sokkolt ez a számomra ismeretlen, gyönyörű darab, ez az identitástörténet, ami egyszerre ábrázolja az emberi kegyetlenséget és a szerelmet. Azt sem felejtem, micsoda lendületet adott az, hogy új felállásban találkoztunk egymással, hogy rendezőkként és színészekként fogtunk hozzá. Amikor vége lett a Kane-kurzusnak, úgy döntöttünk, hogy az elkészült jeleneteket kiegészítjük, és az egész darabot megcsináljuk. Jó volt megtapasztalni, hogy mindenkinek egyaránt fontos, hogy a végére járjunk valaminek.

Az elmúlt öt évben a filmmel is megismerkedtetek… 

Widder Kristóf: A klasszikus elméleti tantárgyak mellett, mint a színháztörténet, a tánctörténet, volt zeneoktatás, illetve filmtörténet, filmelemzés óránk is. Ezt az első félévben Medvigy Gábor operatőr, másodiktól pedig Janisch Attila filmrendező tartotta. Attila elképesztő, jó értelemben vett lazasága szintén nagy hatással bírt az osztályra. Ő magától értetődőnek látta, hogy a filmes tanulmányokhoz hozzátartozik a gyakorlat, ezért ugyanazt kérte tőlünk, amit a filmrendező osztályoktól szokott. Mindenkinek kellett készítenie egy úgynevezett névjegyfilmet, egy 3-4 perces kis etűdöt, ami jellemezte, hogy éppen mit gondol magáról és a világról. Attila később azt is kérte, hogy csináljunk ritmusfilmet, versfilmet, illetve családfilmet. Ez már egy kicsit meghaladta az osztály kapacitását. Közben az órából kurzus lett, ezen már csak páran vettünk részt, és nekivágtunk egy-egy nagyobb projektnek. Én az előbb említett Sarah Kane vizsga anyagával kezdtem foglalkozni, Janisch biztatására igyekeztünk egy színházi filmadaptációt létrehozni. A befejezése még várat magára, de ha egyszer kész lesz – márpedig egyszer kész lesz –, akkor nagyon fogok neki örülni.

 

widder kristof 08Fotó: Tóth Simon Ferenc

 

Az első előadás, amit önállóan koreografáltál az ifjúliszt volt. Ennek mi a története? 

Widder Kristóf: Másodév végén az egész osztállyal elmentünk Zsámbékra, ahol egy mozaik szerkezetű produkciót mutattunk be, amelynek a témája Liszt Ferenc volt. Az én etűdömet elsősorban zongoraművek és a zeneszerző ifjúkori éveinek története inspirálta. Több írását olvastam, ezekből kiderült, hogy nagyszerű dolog csodagyereknek lenni, de a reflektorfényt tudni kell viselni, és ő bizony nehezen viselte. Az ebben rejlő ellentmondás foglalkoztatott a leginkább. Kicsit olyan volt ez a munka, mint egy szeánsz Lisztért. Két évvel később, a Nemzeti Táncszínházban mutattunk be belőle egy újabb változatot. Soha nem gondoltam volna, hogy klasszikus zenére, egy klasszikus figura ihlette anyag lesz az első koreográfiám, azt hittem, közelebb áll hozzám a kortárs vagy akár a kísérleti elektronikus zene. Mégis olyasmit tudtam megfogalmazni ebben a darabban, ami régóta kikívánkozott belőlem. Ráadásul sikerült rátalálnom, hogyan tud összemosódni a gesztus és a mozdulat, és kaptam választ arra is, hogy lehet, hogy ezek együttese hirtelen sok mindent fejez ki egyszerre. Az is elkezdett izgatni, hogy tud összeérni a tánc és a színészi jelenlét. A tánc hatalmas fegyelmet követel a táncostól, akinek nem csak a mozdulatait kell uralnia, hanem a személyiségét, a gondolatait, a benne zajló folyamatokat is. Bár a teste a legkifejezőbb, a tánc intenzitása a koncentrációjától, a lelkiállapotától is függ. Az érdekelt, hogy lehet azt a lelkiállapotot előmozdítani, amire éppen szükség van a történetünk szempontjából. Vannak olyan másodpercei az előadásnak, amikor megszűnik a mozgás, a táncosok csak állnak egymással szemben és ebben a helyzetben próbálják megjeleníteni azt az alapvető konfliktust, ami a Liszt családban kialakult. A darab utolsó verziójában én is szerepelek, tehát ezt még nem láttam kívülről, de megnéztem néhány fotót, amiket Jókúti György készített, és engem is meglepett, hogy osztálytársam, Horkay Barnabás, aki Lisztet táncolja, milyen erősen képvisel valamit az arcával, a jelenlétével a színpadon ezekben a pillanatokban. Nagyon jó érzés ezt látni.

A múlt évadban osztálytársaddal, Táborosi Margarétával dolgoztál együtt Dunaújvárosban, a Don Juan menyasszonyaiban. Milyen volt először teljesen önállóan, külső helyszínen dolgozni, belecsöppenni egy társulat életébe?

Widder Kristóf: Nagyon izgalmas volt! Margarétát kérték fel az előadás megrendezésére, ő hívott el játszani, jól is esett ez a lehetőség. Azt tapasztaltuk, hogy a dunaújvárosi színházból az emberek hazatérnek a próbák után, felutaznak Pestre, mi viszont úgy döntöttünk, hogy leköltözünk hat hétre és megpróbálunk “végig ott lenni a projekttel”. Esténként kisétáltunk a Duna partra, furcsa, szocreál szobrok között leültünk a fűre és beszélgettünk arról, mit hogy lehetne megvalósítani. Nagyon élvezem, amikor ez az intenzív, közös gondolkodás megadatik.

Negyedévben jött a Kegyelem, a vizsgarendezésed az egyetemem. Ebben a munkában megadatott a közös gondolkodás?

Widder Kristóf: Igen, hiszen jó társakat választhattam hozzá, de kezdetben magamra voltam utalva. Nagyon vonzanak azok a történetek, amelyekben sorsok, viszonyok, életek végletes szituációkban bontakoznak ki. Ilyen történet A lift kulcsa című egyfelvonásosé, amelyet Agota Kristóf írt. Azt vizsgálja, hol van az emberségünk határa, mikor érjük el, és vajon miért lépjük át néha. Amikor nekiláttam feldolgozni, azzal szembesültem, hogy körülbelül egy harminc perces előadást tudunk belőle készíteni, ami rövidsége miatt nem kerülhet az Ódry Színpad műsorára. Ekkor rátaláltam egy Krasznahorkai novellára, a Herman, a vadőrre, amiről kiderült, hogy erőteljesen rímel az Agota Kristóf darabra - nem csak azért, mert van benne egy egymondatos vadőr szerep, hanem azért, mert mindkettő egy megváltás-, megvilágosodás történet. Tehát úgy döntöttem, a kettőt együtt játsszuk. Az egyik mozgásra épít, a másik nem, az egyik egy férfi története, a másik egy nőé, az egyiknek túlburjánzó a díszlete, a másiknak fekete-fehér. Elkezdtem tudatosan építeni ezekre a különbözőségekre, illetve a hasonlóságokra.

Lassan véget ér az öt év… Mik a terveid?

Widder Kristóf: Bízom benne, hogy lesznek kőszínházi munkáim. Mint koreográfus vagy táncos - eddig dolgoztam már Veszprémben, Tatabányán, Székesfehérváron Hargitai Iván rendező jóvoltából. Neki sokat köszönhetek… Viszont önálló alkotóként egyelőre csak abban gondolkodhatok, amit megteremtek magamnak. Szeretnék a Három nővérrel foglalkozni, amire van reményem a közeljövőben. Évad végén egy végzős Zeneakadémista alkalmazott zeneszerző hallgatónak a diplomamunkáját fogom koreografálni. A Bernarda Alba házával fogok foglalkozni, ebből készül egy egész estés táncelőadás, amihez ő írja a zenét. Az osztállyal pedig a Trafóba kaptunk felkérést áprilisra egy közös tanulmánylezáró projektre Zárlat címmel, tehát három projekt van most kilátásban. Ha jobban belegondolok, a végzettségünk arra predesztinál minket, hogy a független szférában keressünk helyet magunknak, még akkor is, ha néha megfordulhatunk kőszínházban is. Viszont a független szféra jelenleg anyagi gondokkal küszködik. Nem könnyű, azoknak se, akik régóta alkotói, például Horváth Csabának, aki évek óta fenntart egy csapatot… Nekünk sem lesz könnyű, de talán nem adjuk fel. Sok helyen, sokfélével foglalkozunk. Ez előremutató. Bízom benne, hogy tovább visszük azt a szemléletet amit az egyetemen kaptunk, ami nem szétválasztja, hanem egységként kezeli egy koreográfus és egy rendező munkáját.

Koreográfus szak létezik a Táncművészeti Főiskolán is. A végzőseik konkurenciát jelentenek számotokra?

Widder Kristóf: Mást tanultunk, más mestereink voltak, másként közelítünk a tánchoz, és talán más célokat tűzünk ki magunk elé, de mind egy hajóban evezünk. Mind úgy gondoljuk, hogy szükség van független alkotókra, kortárs táncosokra, klasszikus táncdarabokra, mozgásszínházra, színházi mozgásra. Ha ezt megértjük, akkor a kérdés nem merül fel bennünk, és esetleg társak tudunk lenni a munkában…

 

Közreműködött: Vajdai Veronika
Usz.: TB
Színház.hu