"Miért kellene szavakba önteni a mozdulatokat?" - Barta Dóra a Négy évszakról

Eddigi pályafutásának leghosszabb próbafolyamatán van túl Barta Dóra, a Kecskemét City Balett vezetője. A négy évszak, a Kecskeméti Katona József Színház balettkarának első önálló produkciója április 25-én a kecskeméti nagyszínházban volt először látható, a budapesti bemutatóra május 12-én kerül sor.

A Rómeó és Júlia után ismét egy nagy klasszikust választott koreográfiája alapanyagául. Mi ragadta meg a Négy évszakban?

Barta Dóra: A Vivaldi zenéjéből fakadó életigenlés. Az áradó energia, amely minden mélyponton képes átlendíteni, az újrakezdéshez szükséges erő, a fent és lent hullámzása, a vidámság, a derű, és benne van a lélek csendje is. Igyekeztem távolmaradni az evidenciáktól, vagyis hogy természeti jelenségekre asszociáljunk Vivaldi zenéje kapcsán. Sokkal jobban érdekeltek az áradó emberi érzelmek. Az évszakok esetében sem a kiteljesedés ragadott meg, hanem inkább a változás és a változás szükségességével való - sokszor kegyetlenül nehéz - szembesülés.

Vivaldi zenéje Max Richter átiratában szólal meg. Mi a különbség a két muzsika között?

Barta Dóra: Max Richter olyan zenei textúrát hozott létre, amely Vivaldi zenéjét az időtlenségbe emeli. Nem klasszikus és nem modern, inkább mindkettő egyszerre.

Az előadásban a zene mellett más hangok is szerepet kapnak: a táncosok beszélnek, artikulált és artikulálatlan hangokat adnak ki. Miért érezte ezt fontosnak?

Barta Dóra: Az volt a célom, hogy széles spektrumon beszéljek az emberről. Test és lélek összetartozik. Egy mozdulat, egy sóhaj, egy tiszta hang, vagy éppen ellenkezőleg, a szavak zűrzavara – mindezek együttesen képesek hitelesen megszólaltatni azt a biológiai és egyúttal spirituális lényt, ami az ember.

Az első próbát januárban tartották. Miért volt szükség ilyen hosszú felkészülési időre?

Barta Dóra: A sportolók és a táncosok esetében egyaránt igaz, hogy minél hosszabb a felkészülés, annál jobb eredményt érhetünk el. A tánctechnika elsajátítására mindenképpen elegendő időt akartam szánni. Ráadásul tudtam, hogy a táncosok esténként szinte mindig színpadon vannak. Úgy kellett ütemeznünk a felkészülést, hogy a színházi feladataikat 100 százalékosan el tudják látni a próbafolyamat közben.

Az előadásban szerepet kap egy óriási fal is.

Barta Dóra: Olyan díszletet szerettem volna, amely lehetőséget ad az ember esendőségének drámai, ugyanakkor felemelő és lírai bemutatására. Kevésnek éreztem, hogy pusztán emelésekkel, ugrásokkal mutassuk meg a hétköznapi létezésnek ezt a dimenzióját. A fal segítségével olyan helyzeteket tudunk teremteni, amelyek egyszerre képesek ábrázolni az emberi lét korlátait, és a korlátait folytonosan feszegető ember küzdelmét.

Még mindig akadnak, akik azért idegenkednek a táncszínházi produkcióktól, mert nem tudják magukban megfogalmazni egy-egy jelenet jelentését. Úgy érzik, hogy nem értik a táncot. Valóban szükség van efféle dekódolásra?

Barta Dóra: Ha zenét hallgatsz, megfogalmazod magadban, miről szól? Felmondod, mint egy leckét, hogy mi a jelentése egy-egy dallamnak? Miért kellene szavakba önteni a mozdulatokat? Az ember lelkének a tánc épp olyan ősi közege, mint a zene. A génjeinkben van mindkettő. A 21. században úgy szocializálódunk, hogy erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Ettől függetlenül a tánc „tudása", megértésének képessége a génjeinkben van. Egy pozitív élmény bármikor képes lehet felébreszteni ezt a szunnyadó tudást. Nem kell hozzá más, csak nyitottság. Akiben ez megvan, az a tánc révén olyan meghatározó, erőt adó élményekkel gazdagodhat, amelyek egész életén át elkísérhetik.

Forrás: Kecskeméti Katona József Színház