Paravánon innen és túl - A kaposvári Biennáléról jelentik

A Next Generation programban részt vevő művészeti szakos hallgatók írnak blogot a kaposvári Biennáléról.

DSC 0296

 

Amikor az ember, aki bábos (tehát életvitelszerűen bábszínházcsinálással foglalkozik) ne adj' isten egy másik emberrel találkozik, aki nem bábos (tehát életvitelszerűen nem bábszínházcsinálással foglalkozik), rögtön azután, hogy bevallotta, hogy bábos (tehát életvitelszerűen bábszínházcsinálással stb.), igyekszik tisztázni, mi is a bábszínház ahhoz képest, amit a másik ember (aki nem bábos, tehát életvitelszerűen nem stb.) a műfajról vél. Ilyenkor az ember, aki bábos (tehát... tudjuk) olyanokat szokott mondani, hogy "a bábszínház nem csak annyi, hogy jön a nyuszika a paravánon", vagy hogy "a bábszínész is színész, csak azon felül még bábozni is tud", vagy hogy "a bábszínház nem életkor, hanem műfaj". Mert a báb valóban nagyon sok minden – a paravános, kesztyűs bábjátéktól az árnyszínházon, a bunrakun, a marionetten át mindenféle vegyes technikával előállított varázslatokig, még ha az idei biennálén a műfaj meglehetősen csekély lehetőséget kapott is a program válogatóitól sokszínűségének bizonyítására.

 

Itt van viszont a szombathelyi bábszínház Vitéz László előadása. A vásári hagyomány izgalmas, hűséges, mégis új energiákat használó továbbéltetése, Boráros Szilárd gyönyörű bábjaival, Kovács Géza értő rendezésében. A vásári játékban a legnagyobb érdem, persze, mindig a vásári játékosé – ez a Vitéz László pedig Takács Dániel mestervizsgája. Az ember, aki bábos (tehát...) sok mindent gondol a fiatal művész teljesítményéről, a pontos bábmozgatásról, a két kéz anyanyelvi szinten elsajátított függetlenítéséről, a fantasztikusan kivitelezett ritmusjátékokról, a közönséggel való remek kapcsolattartásról, a kiválóan elkülönülő karakterhangokról és még számos dologról. Legesleginkább mégis azt viszi haza ebből az előadásból, hogy a hagyomány, a magyar vásári kesztyűsbábjéték hagyománya, él és virágzik, gyerekek, felnőttek, bábos emberek (...) és nem bábos emberek (...) nagy gyönyörűségére.

 

Markó Róbert

 

A blog itt olvasható.