"Láthatatlan szeretek lenni" - Interjú Upor Lászlóval

A Határon Túli Magyar Színházak Szemléjének utolsó napján, május 11-én a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház vendégszerepel a Thália Arizona Stúdiójában, Martin McDonagh Leenane szépe című színdarabjával. A művet, amely számos bemutatót megért az elmúlt években, Upor László fordította magyarra, és ez alkalommal ő vállalkozott arra, hogy megrendezze saját változatát. 

A darabról:

 

A Leenane szépe, eredeti címén The Beauty Queen of Leenane, Martin McDonagh, a kortárs angolszász drámairodalom fenegyerekének sötét vígjátékja. A darabot először 1996-ban mutatták be Írországban. A darab egy trilógia részeként jelent meg, amely a kis ír falu, Leenane lakóinak elszigetelt, csendes, esős mindennapjait mutatja be. Az Upor László által fordított és rendezett előadás a harmincas éveiben járó hajadon Maureen Folan és édesanyja, Mag történetét meséli el. Egy sziklás-sáros hegy tetején levő házba ritkán járnak látogatók. Amikor azonban valaki mégis megjelenik, az teljesen felborítja a két, magányában megkeseredett nő szimbiózisát.

 

Interjú Upor Lászlóval:


A temesvári Leenane szépe az első rendezésed?
Mondjuk úgy: harminc éve az első. Ifjúkoromban, lánglelkű amatőrként erősen rendezőnek képzeltem magam – ez tartott vagy tíz évig –, de egyszercsak úgy döntöttem (vagy az „élet" döntött úgy), hogy ez mégsem én vagyok, állj, itt a vége. Aztán a temesváriakkal sok év alatt kialakult egy kapcsolat, és egyszerűen adta magát, hogy valamit csináljunk együtt.


Mi ez a különleges kapcsolat, ami miatt feladtad harminc éves elhatározásodat?
Jó ideje járok hozzájuk és nézem a munkáikat. Játszották fordításomat, hívtak előadást tartani, a TESzT-fesztiválon szakmai beszélgetéseket vezetek (szívesen hinném, hogy nélkülem az egész fesztivál nyilván rommá dőlne). Kezdtem érezni, hogy a színészekhez, a helyhez egyre több közöm van – több, mint egy csomó más helyhez és színészhez. Szeretem a várost, megszerettem a színházuk levegőjét (mínusz dohányfüst), az ottaniak bensőséges szorgalma elragadott. Egyértelműen látszott, hogy vannak egymásra csápjaink: ők is akarnak engem, én is akarom őket. Isten bizony nem tudom, ők ajánlották-e elsőként, hogy hozzunk össze egy produkciót, vagy én, mert annyira természetesen adódott. Amikor valamelyikünk kimondta azt a bizonyos első mondatot, az valójában már a sokadik mondat volt.

 

UL Koncz Zs

Fotó: Koncz Zsuzsa


Tehát: miért kedvesebbek számodra sok más társulatnál?
Temesvárra évek óta olyan embereket hívnak, akiknek pont erről a társulatról jut eszébe valami, akik konkrétan velük szeretnének együtt kísérletezni, előadásokat megvalósítani. A közegnek mindenesetre erős a vonzása. Hogy ennek mi az oka? Gondolom, részben az, hogy nagyon zárt közösség az övék, hiszen nem egyszerűen a határon túl, kisebbségben működnek, hanem még a romániai magyar közösségen belül is elszigetelt a helyzetük, távol állnak az erdélyi kultúra központjától. Kolozsvárig, Vásárhelyig háromszor annyit kell utazniuk, mint Budapestig. Amúgy egyértelmű: leginkább az emberek miatt jó Temesváron lenni; azok miatt, akik ott dolgoznak.


Mennyire működött a rendezés során az a jó munkakapcsolat, ami korábban kialakult?
Semennyire.


Hogyhogy?
Nagyon buckás volt a terep, aminek rengeteg a külső és a belső oka (például a próbaidőszak alatt a szó szoros értelmében szétszedték és újra összerakták körülöttünk a színháztermet). Ahogy nagyjából minden produkciónál, itt is adódtak percek, amikor gyűlöltük vagy imádtuk egymást. Nagyon jól dolgozott a társaság, de baromi nehéz időszak volt, rágtuk egymás máját (és persze külön-külön nyilván mind azt éreztük, hogy „á, én nem, csak a többiek"). Adódhatott ez abból, hogy eleve nem vettem föl egy „rendezői" szerepet, vagy talán abból, hogy a színészek másképp fogadtak el, mást vártak tőlem, amikor azt kezdtük játszani, hogy én vagyok a rendező. Nem tudom. És ne felejtsük el, hogy a darab maga kegyetlen, gyötrő, lélekpróbáló. A végére aztán kisimultunk, összes görcseinket a darabba gyúrtuk bele, és az a néhány ember, akinek köze van az előadáshoz, mindent együttvéve nagyon élvezte a közös munkát, ma pedig boldogan él együtt a produkcióval.

 

leenane1

Fotó: tm-t.ro

 
Miért választottad épp a Leenane szépét? Rengeteg magyarországi bemutatót tartottak, hiányérzeted volt ezekkel kapcsolatban?
Mindenképp olyan darabot akartam rendezni, amely – bár sok közöm van hozzá – főként a színészekről és a közönségről szól. Nem voltak „rendezői" ambícióim. Nem akartam hősleg fellépni, bármit demonstrálni, vagy rejtett frusztrációimat kompenzálni. „Na, gyerekek, eddig csak dumáltunk, de most majd megmutatom, milyen az igazi színház! És lássatok csodát, a 143 éves dramaturg ezennel mindenkit leiskoláz!" - ilyesmiről szó sincs. Ahogy dramaturgként és fordítóként is láthatatlan szeretek lenni, arra készültem, hogy egy erős, „vivős" történetet tisztán és pontosan elmeséljünk a színészekkel. És igen, voltak a Leenane korábbi előadásaival kapcsolatban örömeim-bánataim is, kedvem támadt megmutatni a darabot.


Változtattál a szövegen?
Alig. Akárhányszor újraolvasom egy régebbi fordításomat, egyrészt mindig megveregetem csapott kis vállamat, hogy „azta, azért itt mekkorát alkottam!", másrészt mindig találok benne olyat, amin elképedek, hogy „jesszusom, ilyen hülye nem lehettem". Az előadásra készülvén kikalapáltam itt-ott a régi Leenane-fordítást. Aztán legnagyobb bánatomra és a lelkemen súlyos sebeket ejtve, az egyik színész két szövegpéldánnyal járt a próbára: újra és újra beleverte az orromat a saját piszkomba, mondván: „itt a korábbi változat sokkal jobb volt". Igen, ez is benne van: az ember kínkeservvel kijavítja önmagát, mire jön valaki, és lazán közli, hogy úgy volt jó, ahogy volt. Viszont kifejezetten a színészekre, az ő szájukra most nem hajlítottam semmit (máskor gyakran előfordul), mert azért ez egy nagyon trükkös szöveg. Részben dolga rávenni a színészeket, hogy ne egészen úgy beszéljenek és viselkedjenek, ahogy általában szoktak. Nem valami művi dologra kell gondolni, csak egy fontos apróságra: az anyag éppen azt igényli, hogy másképp legyenek természetesek, mint ahogy egyéb előadásokban természetesek szoktak lenni.


Milyen áthallásai vannak a McDonagh darabnak egy temesvári közegben? Mennyire működik ez az ír sztori Erdélyben?
A történet mindenütt működik. Sajnos nincs akkora mázlink, hogy az alaphelyzetet, az alapszorongást és ezt a rémes gyötrődést ne ismernénk. De van néhány olyan aspektusa is – mint az angolok árnyékában elnyomott ír kultúra és identitás –, ami akár akarjuk, akár nem, erősen rezonál egy romániai magyar közösségben. Vannak olyan – másutt talán didaktikusnak ható – kérdések az angol és az ír nyelvet és kultúrát illetően, amelyek itt nyilvánvalón élesen nyesnek bele az ember agyába és lelkébe. De egyáltalán nem volt cél, hogy efféle problémákra kihegyezzük az előadást. Ez egyszerűen annak a közegnek, viszonyrendszernek, emberi és közösségi görcsnek az egyik aspektusa.

 

leenane2

 Fotó: tm-t.ro


A te ötleted volt, hogy az anya szerepére Csoma Juditot hívjátok vendégül?
Igen. Eszembe jutott, hogy ő játszhatná Mag szerepét, a színház vezetőinek pedig ez az ötlet azonnal és egyértelműen tetszett. Érdekes módon magának Csomának nem annyira. Illetve: igen is, meg nem is. Elolvasta a könyvet, nagyon beleszeretett a darabba, de rettentő sokáig hajtogatta, hogy ez nem az ő szerepe. Ezt mára mindenki cáfolhatja, aki megnézi az előadást. Judit egyébként Erdélyből származik, és ez a munka neki is – mint nekem, aki harminc év után visszakanyarodtam egy pillanatra régi önmagamhoz – amolyan come-back, mert ő azóta nem lépett színpadra Erdélyben, amióta eljött. Érdekes, most hogy így belegondolok, szinte ugyanakkor hagyta ott az országot, amikor én „föladtam a rendezést".


Kedvet kaptál ahhoz, hogy megint rendezz? Vagy ez valóban csak erről a társulatról, erről a pillanatról szólt?
Ez a történet egyértelműen erről a helyzetről szólt, nincsenek további megatervek, de ez a hosszú pillanat arra megtanított, hogy tényleg soha ne mondd azt, hogy soha.


Az, hogy a Leenane szépe meghívást kapott a határon túli színházi szemlére, gondolom öröm a számodra. Miért fontos, hogy ez az előadás itt lehet?
Örülök, hogy meg tudja nézni egy csomó ember, aki Temesvárig nem jut el. Közben meg rettegek, hogy kiderül, meztelen a király; lesajnálnak és kinevetnek bennünket, hogy ezzel a vacaksággal lopjuk az idejüket. Na jó, valójában azért ettől nem rettegek.

 

leenane szepe temesvar


Jó dolognak tartod, hogy van egy ilyen szemle Budapesten?
Nagyon fontosnak tartom. Lusták vagyunk, szegények és elfoglaltak ahhoz, hogy mindenhova el tudjunk menni. Egyrészt tehát a budapestieknek ez egy fontos „szolgáltatás", a nem fővárosi, nem magyarországi társulatoknak pedig remek lehetőség, hogy ne csak a saját közönségüknek tudják megmutatni a munkájukat, hanem a lusta, időhiányos, szegény budapestieknek is. Nem gondolom egyébként, hogy az itteni közönség fontosabb volna, mint a kecskeméti, a pécsi vagy a szegedi, csak miután minden más itt koncentrálódik, valószínűleg (és sajnos?) kézenfekvő, hogy ezt a szemlét is Budapesten rendezzék meg.


Mivel ajánlanád a nézőknek, miért érdemes megnézniük a temesvári színház Leenane szépe című előadását?
Jó történetet jó színészek jól játszanak. Utálhatók és szerethetők a figurák, közben annak is örülhetünk, hogy ez a csomó borzasztóság nem velünk történik. Ráadásul jó a zene.

 

Az interjút készítette: Spilák Klári

Színház.hu