Kik azok a "fizikaisok"? - Interjú Gyöngy Zsuzsával

"Én élvezem, ha színes a paletta. Nagyon teszik, ha egyszerre több előadásban vehetek részt, ha különböző emberekkel, más-más stílusban dolgozhatok" - mondja Gyöngy Zsuzsa, az első színházrendező - fizikai színházi koreográfus szak végzőse. Sorozatunk, melyben az osztály tagjait mutatjuk be, folytatódik.

A debreceni Ady Endre Gimnázium dráma tagozatos diákjaként mennyire volt egyértelmű számodra, hogy a Színművészetire fogsz felvételizni?

 

Annak idején, amikor jelentkeztem dráma tagozatra, nem akartam színészettel foglalkozni, egyszerűen szerettem azt a kreatív és nyitott légkört, ami ott várt. Csak a második évben kezdtem azt érezni, hogy engem komolyan érdekel a színjátszás. Érettségi után felvételiztem a Színművészetire, Máté Gábor osztályába, de abban az évben még az első rostán sem jutott tovább senki közülünk. Vártam, hogy újra jelentkezhessek, de addig is elkezdtem egy OKJ-s képzést a Keleti István Művészeti Iskolában. Amikor másodjára sem vettek fel színész szakra otthagytam a Kimit és beiratkoztam az International Business Schoolba, ahol az alapozó évben angolul tanultam könyvelést, számvitelt, programozást és nemzetközi kapcsolatokat. Ez mind nagyon hasznos és érdekes volt számomra, de mégsem szerettem a suliba járni, mert sehogy sem tudtam beilleszkedni, hiszen annyira más közeg volt, mint amiben addig mozogtam. Meg aztán nem igazán tudtam élvezni a közgazdaságtant úgy, hogy közben másra vágytam. Eldöntöttem, hogy ha harmadszor sem vesznek fel a Színművészetire, akkor mégis ott maradok és valami gazdag üzletasszony lesz belőlem. Abban az évben indult a Zsótér-féle színész osztály, illetve a fizikai színházi rendező-koreográfus szak, ahova végül felvettek.

 

 

A videót készítette: Vadócz Péter

 

Többen is a debreceni gimnáziumból kerültetek be, és mivel osztályfőnökötök, Horváth Csaba egy ideig a debreceni színház tánctagozatának vezetője volt, már egészen fiatalon találkozhattatok az ő fizikai színházával. A színházi élmények alapján te milyennek képzelted ezt a szakot?

 

Pallag Marcival, Nagy Norbival és Horkay Barnával együtt én is a debreceni különítménybe tartozom, de velük csak akkor ismerkedtem meg, amikor osztálytársak lettünk, ugyanis én már végzős voltam, amikor ők elsősök lettek... Azt, hogy a fizikai színházi rendező-koreográfus elnevezés pontosan mit takar szerintem mi sem tudtuk jobban másoknál. Én azt gondoltam, hogy az egyetemen erősen jelen lesz az a fajta színház, amit Horváth Csaba képvisel. Azért is mertem jelentkezni, mert az ő munkáit már ismertem, és nagyon érdekelt, hogy a mozgás hogyan tud a szöveggel társulni. Azt feltételeztem, hogy prózai és fizikai színházzal egyaránt foglalkozni fogunk. Horváth Csabát ismerve azt is sejtettem, hogy ehhez rendelkezni kell egy bizonyos fizikai erőnléttel. Szerencsére én már óvodás koromban elkezdtem táncolni - akkor még csak pomponnal, Disney zenére, aztán általános iskolában már jazz-balettre jártam, és később a gimnáziumban is voltak táncóráim.

 

Annak ellenére, hogy ez rendező szak, az osztályotokból sokan inkább előadóként dolgoznak. Hogy alakultak ki a preferenciák?

 

Eleinte főként előadói feladatokat kaptunk, de hamar lettek rendezéssel kapcsolatos óráink is. A napjaink mindig zsúfolásig teltek, mert a rendezői mellett színészi képzést is kaptunk. Mivel sokféle szerepben kipróbálhattuk magunkat, idővel mindenki megérezte, mi az, ami a leginkább megragadja. Azok, akik előadóként tudták elképzelni magukat dönthettek úgy, hogy ezen a téren szeretnének fejlődni. Az igaz, hogy a papírunkon majd az áll, hogy "rendező-koreográfus", de remélem, hogy ez senkit nem fog eltántorítani attól, hogy színészként dolgozzon velünk.

 

Az osztály egy kicsit emlékeztet egy társulatra...

 

Nekem már az első évtől kezdve úgy tűnt, hogy a képzés célja egyfajta csapatmunka kialakítása. Ez meg is valósult, hiszen tényleg kiváltak az osztályból emberek, akik úgy döntöttek, hogy rendezők, rendező-koreográfusok lesznek, a többiek meg színészettel vagy tánccal akartak foglalkozni. Végül valóban egy olyan csapattá kovácsolódtunk össze, amelynek a tagjai nagyon jól tudnak együtt dolgozni. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy öt év alatt rengeteg mozgásóránk volt, ahol nem lehetett hazudni, ahol meg kellett tanulnunk rábízni magunkat a másikra. Úgyhogy már eléggé ismerjük egymást ahhoz, hogy igazán jó közösség tudjunk lenni. Természetesen mindenki nyitott másfelé, ezért sajnos kissé eltávolodtunk egymástól az egyetem végére, de az továbbra is elmondható az osztályunkról, hogy amikor kell, jól tudunk csapatként működni. Szerintem ez a szak egy nagyon jó és izgalmas kezdeményezés, pláne, hogy a mai színházi világban egyre inkább szükség van olyan színészekre, akik nemcsak prózában erősek, hanem azt is tudják, hol az ujjuk vége, hogyha meg kell mozdulni a színpadon.

 

2

 

Mi volt a kedvenced azok közül az egyetemi munkák közül, amelyekben már csapatként dolgoztatok?

 

Nagyon szerettem, amikor Máté Gáborral dolgoztunk együtt Térey János Kazamaták című darabján. Eleve úgy kezdtünk neki, hogy beosztottuk, melyik jelenetet ki rendezi és kik játszanak benne, Máté Gábor pedig a próbákon megnézte, mire jutottunk és hozzászólt vagy segített, ha kellett. Bár nem túl vidám témát dolgoztunk fel, mégis egy nagyon jó hangulatú próbafolyamatunk volt, amiből egy igazán izgalmas vizsga született, amelyben úgy fűztük össze a jeleneteket, hogy a nézők haladjanak felfelé a Színművészeti rákóczi-úti épületének termeiben. Meghatározó élmény volt számomra - és szerintem mindannyiunknak - a Zsótér Sándorral való munka, mert rengeteget lehet tőle tanulni. Szerencsések vagyunk, hiszen kétszer is tartott nekünk kurzust. Szász Jánossal is nagyon szerettem dolgozni, akivel Woyzeck jeleneteket vettünk, amit az osztálytársaink rendeztek.

 

Horváth Csaba a Toldiból készített nektek vizsgát, amit azóta is játszotok különböző helyszíneken. Ebben igazán nehéz szerepet kaptál, hiszen Toldi édesanyját alakítod. Hogyan készültél a szerepre?

 

Ez a szerep egy nagyon izgalmas kihívás volt számomra, elvégre az ember nem tud egy 26 éves lány helyébe képzelni egy ősz hajú nénit, de nekem mégis úgy kell megjelenítenem ezt a figurát, hogy absztrakt módon benne legyen az idő. Sokat küzdöttem a feladattal, rengetegszer játszottam rosszul, de ez kellett ahhoz, hogy megsejtsem, mi az, amit tudatosan kell keresnem magamban és a mozdulatokban. Mivel sokat játsszuk, a Toldi alkalmat adott nekünk arra, hogy szüntelen újragondoljuk a szerepünket. A mai napig arra törekszünk, hogy ne fásuljunk bele az ismétlésbe, hanem frissen közelítsünk a darabhoz.

 

A Toldi inkább felnőtt közönségnek készült, de mivel ez az iskolában hatodikos tananyag, előfordul, hogy gyerekek nézik. Ők hogyan fogadják ezt a fajta színházat?

 

Sokszor a felnőtt nézők is rácsodálkoznak az előadásra, hiszen azok, akik elsősorban prózai színházba szoktak járni egy klasszikus feldolgozásra számítanak. Rajtuk például látszik, hogy másra számítottak, hogy teljesen idegen tőlük az, amit látnak, de aztán elkezdik felvenni a ritmust és megértik azt a nyelvet, amin a darab szól. Előfordul, hogy annyira magával ragadja őket a produkció, hogy látjuk az arcokon: úgy gondolják, megérte megnézni minket, és többek lettek azzal, hogy látták a Toldit. Ugyanez a gyerekeknél is megfigyelhető.

 

Intenzív jelenlét látszik rajtatok az előadás közben...

 

A Toldi egy hihetetlenül strukturált előadás, meghatározott ritmusa van, ugyanakkor rengeteg szabadságot is ad, ezért nagyon fontos a koncentrált jelenlét. Ráadásul általában kis térben játsszuk, nagyon közel vagyunk a közönséghez, így a velem szemben ülő akár úgy is érezheti, mintha az ő szemébe néznék. Ez lehet húzóerő számunkra, de provokációnak is hathat, amivel nagyon könnyen el lehet ijeszteni az erre érzékeny nézőket. Ezért meg kell tanulni ügyesen irányítani magunkat, pontosan kell tudni, hogy hol a határ. 

 

3

 

Az SZFE-n induló Audio-narrátor modellprogram prezentációjaként tartott Toldi előadáson talán épp az segítette a befogadást a nem látó közönségnek, hogy feladtátok ezt a feszes ritmust. Mennyiben változott a jelenlétetek akkor, amikor a vizualitás csak a narráción keresztül érvényesült?

 

Furcsa volt, mert nem számítottunk rá, hogy hallani fogjuk a narrációt, de aztán észleltük, ahogy egy hang leírja, amit csinálunk. Ez először kissé megzavart minket, de aztán elkezdtünk rá tudatosan figyelni, és valahogy az egész egy közös munkává alakult. Például akkor, amikor beszélnünk kellett volna, de hallottuk, hogy a narrátor még éppen magyarázza, mi történik, megvártuk őt, ha nem kívánta meg az előadás, hogy mindenképpen tovább haladjunk. Ha másért nem, már csak a közönség reakcióiért is megérte. Hallottam, hogy három kis srác az előadás után beszélget, és az egyik izgatottan mondja a többieknek, milyen jó volt a tánc. Alig akartam elhinni, hogy ez létezhet! Hallották a hangunkat és érezték azt az energiát, ami a táncban és a mozdulatokban rejlik, ezért ugyanúgy át tudták élni azt a hatást, amit a fizikai színház a látókra gyakorol. Ez nekem olyan fantasztikus élmény volt, hogy ma is görcsbe szorul tőle a gyomrom.

 

Másfajta nézői élményt nyújt, de ugyanilyen különleges szituáció az is, amikor egy előadást egyetlen nézőnek adtok elő, mint a Fehér Balázs Benő rendezte Bűn és bűnhődést. Ez a darab előadói szempontból miben különbözik egy hagyományos előadástól?

 

Azt gondolom, teljesen mindegy, hogy egy embernek játszol vagy ezernek, mert az az egy néző ugyanolyan fontos, mint egy egész nézőtérnyi közönség. Egyébként én csak később kerültem bele ebbe az izgalmas kísérletbe. Már elkezdtek rajta dolgozni, amikor a rendező szólt, hogy lenne két jelenet, amibe be kéne ugranom: az egyik kötött szövegű, a másik abszolút improvizáció. Miután elkészült az előadás, kétszer játszottuk, utána volt egy nagy szünet. De mivel jó kritikákat kapott és elkezdett terjedni a híre, újra elővettük, és januártól kezdve havonta játsszuk a Jurányiban úgy, hogy licitálni lehet arra az egy jegyre.

 

Az osztályod tagjai Horváth Csaba társulatának előadásaiban is szerepelni szoktak. Te például A mennyegző-ben vagy benne. Jól tudtál együtt dolgozni a Forte csapatával?

 

Abszolút, hiszen már egy másik előadásban, a Koto és Kauriban is dolgoztam velük, amikor be kellett ugranom Blaskó Bori helyett. Meg aztán Csaba révén ismerjük őket, mert az évek alatt folyamatosan figyelték a munkáinkat, és ha tudtak mindig jöttek megnézni a vizsgáinkat. Szóval nagyon szeretjük őket, és szerintem ők is minket... A mennyegző egy szép és nehéz táncelőadás. Mindenkinek pontosan kell tudnia a koreográfiát, mert nehéz egy tévesztés után visszakerülni a tempóba. Mi lányok sokat küzdöttünk a jelmezeinkkel is, mert hatalmas copfokban kell mozognunk, amivel időnként orrba tudjuk verni a mellettünk állót. Szóval meg kellett tanulnunk bánni vele, ami nem volt egyszerű feladat. Mégis nagyon szeretem ezt az előadást, annak ellenére, hogy sajnos ritkán tudjuk játszani.

 

1

 

Most, hogy a képzés végére értetek, szakdolgozatot kell írnotok, a rendezőknek diploma-előadást kell készíteniük, az előadóknak pedig „diploma-alakítást" kell megjelölniük. Te miről írod a szakdolgozatodat és mit választottál diplomamunkának?

 

Az öt év alatt engem az fogott meg a legjobban, hogy Csabánál valahogy teljesen máshogy kell létezni a színpadon, mint ahogy mondjuk egy Zsótér előadásban vagy akár egy Máté Gábor rendezésben. Érdekelt, hogy amit Csaba kér tőlünk, miben különbözik attól, amit más rendezők várnak a színészeiktől, és hol találkozik a kettő. Arra jutottam, hogy a különbség és a hasonlóság a gesztusokban ragadható meg, ezért a gesztusrendszerek használatát választottam témának. Arról fogok írni, hogy a fizikai színházban milyen gesztusokat használunk akkor, amikor egy prózai előadásban egyszerűen csak teszünk egy hétköznapi mozdulatot, és ezek hogyan működnek. Ez persze nagyon tág téma, de azért igyekszem szűkíteni a kört.

 

Van egy közös vizsgaelőadásunk Zárlat címmel, ami egy bemutatkozás, megmutatkozás az osztály részéről, összegzi, hogy mivel is foglalkoztunk öt év alatt. Ez a "diploma-alakításom".

 

A Zárlat, amit a Trafó mutatott be, tehát arra hivatott, hogy a színházi szakma egy kicsit jobban megismerjen titeket. A külsős gyakorlat során mit tapasztaltatok, mennyire vevőek a színházak arra a fajta tudásra, amivel ti rendelkeztek?

 

Azt gondolom, hogy vannak, akik már nyitottak rá, de sok esetben előfordul az is, hogy elzárkóznak tőle, mert még nem látják a benne rejlő lehetőségeket. Talán ott tudunk a leginkább érvényesülni, ahol ismerik Horváth Csaba munkáit, mert aki egyszer dolgozik vele, vagy látja egy előadását, az sokkal kíváncsibb arra a színházra, ami a mozdulatokra is épít, így ránk is. Azok, akik közülünk rendezéssel, koreografálással foglalkoznak már sokszor kapnak olyan munkát, ami arról szól, hogy mozgást építsenek egy előadásba. De minket, színészeket nem feltétlenül hívnak azért, mert másfajta képzést kaptunk. Épp ellenkezőleg. Talán az lehet a baj, hogy minket egyelőre táncosként definiálnak, pedig szerintem jó színésznők és színészek kerülnek ki a mi osztályunkból is.

 

Ha választhatnál szabadúszó lennél vagy inkább elszerződnél egy színházhoz?

 

Én élvezem, ha színes a paletta. Nagyon teszik, ha egyszerre több előadásban vehetek részt, ha különböző emberekkel, más-más stílusban dolgozhatok. Most például van táncos, van fizikai színházi és van prózai előadás is, amelyben játszom és még egy gyerek darabban is szerepelek. Ráadásul azt is megtapasztalhattam, milyen egy és milyen négyszáz nézőnek játszani. De persze szeretném kipróbálni azt is, milyen egy kőszínházhoz tartozni. Bár még nem tudom, hol fogok elhelyezkedni, abban biztos vagyok, hogy szeretni fogom a munkámat. Nyitott vagyok mindenre, és remélem, hogy lassan a rendezők és a színházigazgatók is meglátják majd bennünk azt, ami számukra érdekes lehet. 

 

Kérdezett: Vajdai Veronika

Usz.: Színház.hu