Egy Vihar se kerül színre az idei Shakespeare Fesztiválon, mégis drámai napokat él át Gyula. Viharok tépik a fákat...de nem maradt el egy előadás sem eddig. Vilmos naplója Gyuláról, a X. Nemzetközi Shakespeare Fesztiválról.
Kedden hatkor a desszerttel kezdődött az este: Sena, Said és a W.H. zenészek adták meg újra nekem az otthon édes humorát és sós könnyeit. Ha én egyszer így tudnék énekelni, vagy tudtam volna valaha…na, de hagyjuk.
A fránya Puck ide is betette a kezét-lábát és leszakajtotta Sena láncát.
Ő meg jól megadta, ami jár: szakadt az eső, szakadt a lánc is – mondta és énekelt tovább. Volt, hogy a magyarul verselő Saiiddal felelgettek, máskor a hangszerek próbáltak a nyomába érni.
Este lett, és kisétáltunk a tóhoz. Oda, ahol már annyi módon szólt szellemem, szavam és válaszolt neki a kuvik, ha kellett (ha nem)…Nincs hattyú a vízen (valaki kérdezte, van-e), néha kacsacsaládok rebbennek föl, amúgy minden nyugodt. De csak míg a darab el nem kezdődik.
Macbeth a szabad ég alatt óriásira nőtt, bűne az eget ostromolja, és a bosszúért kiáltók hangja hosszan visszhangzik a falakról. Hideg van, kicsit csepereg is. A színészek pengék: pedig a délutáni vihar miatt nem tudtak próbálni, a színpadi berendezések egy része is elázott. A színpadon ültünk, szemünk előtt váltották jelmezeiket, a sóhajtásuk sem maradhatott rejtve.
Az előadás végén a bűnöst felfaló kicsi, élő patkányok közelről annyira jól neveltek és mondhatni kedvesek voltak, hogy az erről a jelenetről elhíresült darab nézői itt megbocsájtották az ijesztő végkifejletet. (Magam nem bírtam ki, hogy meg ne tudjam, mit esznek ezen a Macbeth fejen ezek a jószágok? Nem, nem cukrot nyalogatnak: májkrém és sajt a kedvencük. Jól kell tartani őket, holnap is munka vár rájuk filmben, színpadon…)
Szerdán napsütésre ébredtünk. De délután leszakadt az ég ismét. A diákok, akik hétfőn még a kertben beszélték meg saját szentivánéji álmaikat, most a kamaraterembe kényszerülnek.
Állítólag vihar vihart követ a további napokban is. Ha mégsem, akkor bocsánat, amennyiben ez sok hűhó lenne semmiért. De erről majd legközelebb... Azaz dehogy: mire kitettem a vége pontot, kiderült, hogy minden elszakadt: sehol semmi kapcsolat. Még egy lovas küldöncöt se tudok hívni, hogy vigye ezt az írást a címzettnek…mit nékem modern kor! Reggelre persze újra itt a csalóka napfény. És a net is. Mit nékem...modern...kor...
Bejegyzés és fotók: Ránki Júlia
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.