"Mindig a munka számít" - Básti Juli születésnapos

1957. augusztus 10-én született Básti Juli Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas színésznő, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. Őt köszöntjük összeállításunkkal, melyben gondolatait idézzük meg.

 

 

bastijuli

 

Básti Juliról saját szavaival:

 

Kezdet: Kiskoromtól a színház körül forgott minden. Végszavaztam a szüleimnek, darabokat olvastam, színházba jártam. Semmi nem érdekelt annyira, mint az emberek viselkedése, az indítékaik, a jellemek, hogy ki milyen ember. Ezt figyeltem, ez töltötte ki az életemet, erről fantáziáltam, és ez a mai napig így van. Éreztem, hogy ehhez értek. Sőt, hogy csak ehhez értek. Ezért estem kétségbe, amikor a papám, akinél nagyobb, erősebb és magabiztosabb ember számomra nem létezett a Földön, szó szerint eltiltott ettől a pályától. Óriási dolog volt dacolni ezzel, áttörni, vagy legalább valahogy átjutni ezen a falon.

 

Nem: Azt akartam, hogy fogadjanak el annak, aki vagyok. A gyerekkoromat végigkísérte, hogy „Ja, a Básti lánya...!” Emlékszem, egy prózamondó versenyen bejutottam az országos döntőbe, felolvasták a nevemet, és rögtön kérdezték is: nem a Básti Lajos lánya? Én meg rávágtam, hogy nem.

 

Jelen: Szeretem az új dolgokat, de azért nem várom őket annyira. Talán azért, mert az egész gyerekkoromat várakozással töltöttem. Hajtottam az időt, hogy végre felnőtt legyek. Vagy a múltban éltem, vagy a jövőbe vágytam. Felnőttként sokat dolgozom azon, hogy képes legyek a jelenre koncentrálni.

 

Anya: A mi kapcsolatunk egészen különleges volt… Különlegesen intenzív és bensőséges. Egy házban laktunk, annak minden előnyével és hátrányával. Rengeteget vitatkoztunk, súrlódtunk, veszekedtünk, de csüggtünk egymáson, imádtuk egymást. Én akkoriban azt hittem, hogy nem engedett el soha, mindig pici gyereknek tartott, és nem engedett igazából felnőni. Én emiatt dohogtam. Ma már látom, hogy ez abszolút kölcsönös volt, és lelkem mélyén mindig gyerek maradtam. (…) Ő kiskorom óta pontosan tudta, hogy elsősorban ez a pálya vonz, aztán másod- és harmadsorban is. Tudta, hogy folyton színházasdit játszom a barátnőmmel, hogy amikor a szereptanulásnál végszavaztam nekik – ami önmagában sem volt csekély élmény! –, utána az egész darabot végigolvastam, és próbáltam megérteni a lényegét, tudta, hogy ha engedte az időm, mindig ott tébláboltam a színházban, és próbáltam mind többet magamba szívni az ottani légkörből. Hitt bennem, bízott bennem, és ez hihetetlen erőt, bátorságot adott nekem végig a pályámon. Ezért is érzem méltánytalannak, hogy általában azt említik, Básti Lajos gyereke vagyok, mert ugyanennyire igaz, hogy Zolnay Zsuzsáé is! És én mindkettőjükre egyként büszke vagyok!

 

Játék: Ha nem játszom, nem vagyok érdekes magamnak...

 

basticsakanyi

 

Csúnya: Imádok csúnya lenni, imádom a rútakat. Vesszőparipám, hogy nem csak a szépekről gondolható, hogy jó velük lenni, hogy érdekesek, hogy kíváncsi vagyok rájuk. Azt akarom, hogy ne csak azt mondják: hú, de csúnya, hanem azt is: hú, de érdekes. Ezeket a figurákat általában én is találom ki, az Übü mamát az összevarrható sebével, a Három lány kékben nőalakjának a visszereit.

 

Pálya: Mázlim volt már azzal, hogy először Kaposvárra kerültem, jókedvvel mentem oda, amikor Babarczi Lászlóhívott. Nagyszerű kezdés volt, öt évig játszottam csodálatos produkciókban, és olyan emberekkel dolgozhattam, akik újabb lehetőségeket nyitottak meg előttem. Ezek pedig vittek magukkal. Felkerültem Pestre, a Katona József Színházba, ahol ugyanaz a gondolkodásmód, életszemlélet volt jellemző, mint Kaposváron. A Katona társulatának tagjaként szinte bejártam a világot az ott töltött 19 év alatt. A Három nővérrel, a Platonovval, A revizorral, a Vízkereszttel, Az új lakással eljutottunk Chicagóba, Venezuelába, Hongkongba, Párizsba, Helsinkibe. Európától a tengerentúlig 56 városban vendégszerepeltünk. Azóta kiszámoltam, hogy abban időben minden évadban 3 hónapot voltam külföldön ezekkel a híres darabokkal.

 

Munka: Kislányként sokat láttam a dívákat, akik - noha generációkat éltek át - képtelenek voltak a színpadon küllemet váltani, nem akartak idősebbekké, esetleg kevésbé tetszetősebbekké válni. Elhatároztam: ha én színész leszek, forradalmat csinálok! Kaposváron, majd Budapesten a Katonában minden lehetőséget meg is kaptam erre. Pontosabban: az agyunkat, az idegrendszerünket szétszedve, boncolva készültünk egy-egy bemutatóra. Milyen lelkiállapotban születik a szó, a mondat? Elemeztük a szöveget. Minden mögöttes szösszenetről tudnunk kellett, gondolkodnunk róla. Engem mind a mai napig ez a hozzáállás vonz, ez izgat. Erre mindig kapható vagyok. Mindig a munka számít. 

 

Szép: Ha néha történik is kisebb-nagyobb fennakadás, a színházban mégis az a legszebb, hogy valamennyien ugyanazért dolgozunk minden erőnkkel. 

 

bastijuli2

 

Győztesen lejönni a színpadról: Hogyne. Aztán csak ülök az öltözőben összeomolva, hogy vajon ezen vagy azon a ponton miért nem nevettek a nézők, mit kellett volna másként csinálnom. A közönség az előadásokat mindig másképp fogadja, bár ez a Woody Allen-darab, amit ma játszunk, a New York-i komédiák mindig sikeres, bravóznak a végén. A színész számára kétségtelenül az a két legjobb dolog: megnevettetni a közönséget vagy megríkatni. Ez a kettő egyformán jó és egyformán nehéz. De az igaz, hogy a tragédia inkább megviseli az embert. Amikor a Nemzetiben A Macskalápon című darabot játszottam - öt évig volt műsoron és nagyon szerettem -, akkor annyit sírtam Hester szerepében, hogy másnapra mindig bedagadt a szemem...

 

Kudarc: Szerepet nem kértem, és soha nem is fogok. Közvetlenül a Nemzetibe szerződés előtt volt egy szörnyű élményem. Soha nem vágytam szerepre, de több mint tíz éve kiejtettem a számon, hogy Hedda Gablert szívesen eljátszanám. Rá tíz évre kaptam meg a szerepet és életem egyik legnagyobb kudarca volt. (…) Azért esett rosszul, mert pont tíz évvel később kaptam meg, mint amikor el kellett volna játszanom. Hedda Gabler alakja inkább a harminchoz, mint a negyvenhez áll közelebb. De nemcsak ez volt a baj, az előadás több sebből vérzett. Az, hogy az ember jó teljesítményt nyújt, és a lehető legtöbbet próbálja kihozni magából, az nem ugyanaz, mint amikor a rendezés, a szereposztás, a hangulat, a díszlet, a jelmez és minden stimmel, és ettől lesz jó egy produkció. A környezetemben – szerencsére – többnyire mindenki úgy dolgozik, hogy mindent belead, de ettől még sajnos lehet rossz is egy előadás. Nagyon sokszor bízunk benne, hogy az iszonyatos erőfeszítés és a munka majd meglátszik. És az látszik is, de mégsem elég. Ha valami nem sikerül, egy színésznek az fáj a legjobban, hogy azt feltételezik, nem dolgozott eleget.

 

Szobor: Olyan mértékben változott meg a világ, hogy legendás nagyokról ma már nem lehet beszélni. Számomra egyébként ez nem is fontos. Őszintén mondom, bennem nincs olyan vágy, hogy rám majd emlékezzenek. Estéről estére örömöt akarok adni az embereknek, akik bejönnek az előadásokra. Ha eszükbe jutok netán 20-30 év múlva is, az oké. De szoborra nem hajtok. Az elismeréseket nagyon jó megkapni. Az a nap jó, amikor átadják. Az embernek 70 érintésre van szüksége egy nap, hogy pszichésen rendben legyünk. Nagyon jól esnek a váll- és hátbaveregetések, simogatások. Ettől lehet mindig még egy újabbat rugaszkodni. Azt is érezni, hogy jaj de jó, még kellek. Hát akkor érdemes csinálni tovább. De másnap már inkább csak plusz stresszt okoz, hogy most megint meg kell felelni valaminek. E nélkül is igyekszem megfelelni, nem úgy élem az életemet, hogy az egyik kitüntetéstől a másikig eljussak.

 

bastijuli4

 

Család: Nem érezném jól magam, ha nem dolgoznék sokat, de a legtöbbet a gyerekek jelentik. A nagymamám hat gyereket szült, egy meghalt kiskorában, így a mamámék öten maradtak, és csodálatos család voltak. Erős támaszt kaptam tőlük, példát arra, mi mindent tud adni a nagycsalád. Micsoda bázis, ha az ember beletartozik egy ilyen „kupacba”. A pályámon is kerestem ezt. Kaposvárott vagy a Katonában is azért éreztem olyan jól magam, mert egy család voltunk, szűk, szoros közösség.

 

Félelmetes: Először is, aki távol van tőlem, jöjjön közelebb, kérdezzen meg, beszélgessen velem. Egymás nem ismerése az egyik legfélelmetesebb dolog a világon.

 

Beton:  Minden nap iszonyatosan meg kell dolgoznunk azért, hogy jól működjön a házasságunk. Ehhez az kell, hogy az ember nagyon szeresse a másikat. Ha rosszul választottunk volna, ha nem kötne össze sok szép közös emlék, és ha nem ugyanúgy gondolkodnánk az életről, nem lenne érdemes a kapcsolatunkért dolgozni. De érdemes, mert van egy nagyon tehetséges és megbízható férjem, aki fantasztikus apja a gyermekeimnek. Ha az ember talál valakit, akiért felszedi a betont, akkor azt fontos megtartani.

 

Egymásért: Ha egyedül maradsz, akkor lehetséges, hogy elveszíted magadat, kicsúszik alólad a talaj, és nem vagy képes fönnmaradni, evickélni. De amíg van egy párod, amíg hiszel abban, hogy érdemes fölkelni, nem magadért, hanem őérte, és egymás kezét fogjátok, addig nem lehet kételkedni semmiben. Az utcánkban lakik egy néni és egy bácsi, szerintem legalább kilencven évesek mind a ketten. Mindig együtt mennek mindenhová, gyalog járnak vásárolni a térre. De a bácsi már nem mindig tud menni, ilyenkor a néni egyedül viszi haza a cuccokat. A múltkor mondtam neki, hogy fölviszem autóval a kapuig. Elvettem tőle a szatyrokat és lerogytam, szerintem tizenöt kilónyit cipelt. És vitte, kipirult arccal, folyt róla a víz, vitte az öregnek haza. Ez nagyon szép. Nagyon jó egymásért élni.

 

Forrás: Nők Lapja, Zalai Hírlap, OSZMI, Színház.hu, Revizor, Fidelio, stb.