Miért pályázik az Operettszínházra? - Lőrinczy György válaszol

Lőrinczy György 17 éve vezeti az ország legelső és legnagyobb zenész-színházi ügynökségét, a Pentatont, most pedig pályázik az Operettszínház igazgatására. A családi indíttatásról, a kezdetekről, igazgatói terveiről és céljairól beszélgettünk.

A Budapesti Operettszínház élére hárman pályáztak. Tokody Ilona operaénekes, Bozsó József színész, rendező, és Lőrinczy György művészeti menedzser. A 47 éves Lőrinczy saját bevallása szerint az alatt a közel harminc év alatt, amióta színházzal foglalkozik, szinte minden területen kipróbálta magát. Volt táncos, statiszta, jegyértékesítő, művészeti titkár, rendezőasszisztens, sajtótitkár, casting direktor, szerkesztő, producer, produkciós menedzser, magyarországi jogtulajdonos. Foglalkozott művészmenedzsmenttel, szerzői jogokkal, valamint hazai és nemzetközi turnék és koprodukciók szervezésével.

 

Az Operettszínház, a Te illetve a családod kapcsolata régebbre nyúlik vissza annál, mint amikor 2001-ben Kerényi Miklós Gábor mellett dolgozni kezdtél az Operettben.

Lőrinczy György: Ez egy igazi XX. századi történet. Igazából nem is tudom, hogy miért nem meséltem még erről, talán tudat alatt éreztem, hogy eljön ez a pillanat. Érdekes, hogy az ember negyven éves koráig nem igen foglalkozik a családja múltjával, aztán egyszer csak szembesül vele, hogy a művészetekhez való vonzódása és a mentalitása genetikailag kódolt. Anyai dédapám, Jankovich Béla például a Tisza kormány oktatási és vallásügyi minisztere volt, híres konzervatív, de liberális gondolkodású politikus, akkoriban még létezett ilyen fogalom. Apai ágon a dédapám a népi romantikus írók kevéssé ismert csoportjához tartozott – Lőrinczy Györgynek hívták, mint engem.  Onnan jön az írói vonal, amit a bátyám képvisel. De hogy elmeséljem a történetet is.  A szüleim a szentendrei Ferences Gimnáziumban ismerkedtek meg. Apámat egy fegyveres összeesküvés koholt vádjával lecsukták, huszonkét évesen, 1956 tavaszán szabadult Rákosi börtönéből, és két héten belül állást kellett találnia. Nagyapám, Dr. Lőrinczy Szabolcs, aki a háború előtt a Klebelsberg-féle kultuszminisztérium osztályvezetője volt, jó kapcsolatokat ápolt a művészértelmiség prominenseivel, így apám a díszlettervező Varga Mátyás közreműködésével fejgépesként az Operettszínházban kaphatott munkát. Egy évvel később, a Csárdáskirálynő eljegyzési jelenete közben a fejgépállásban kérte meg anyám, Jankovich Gabriella kezét.

 

 

lorinczy2

 

Hogy lettél művészeti menedzser? Ez nem az a tipikus foglalkozás, amit arra a kérdésre válaszolsz, hogy „mi leszel, ha nagy leszel?”

Lőrinczy György: Az édesapám, aki sajnos nagyon korán meghalt, és se a bátyám se az én színházi sikereimet nem érhette meg, a színházban ragadt, ahol fővilágosítóként, majd műszaki vezetőként dolgozott, így aztán a gyerekkorom javarészét a nézőtéren és a kulisszák mögött töltöttem. Tizenegy éves koromban kerültem a Bihari Táncegyüttesbe Novák Ferenchez és természetesen koreográfus akartam lenni. Pontosan 30 éve, 1984 nyarán dolgoztam először profi zenés-színházi előadásban a szegedi István, a királyban táncosként. Profi előadóművészi és táncoktatói képesítést is szereztem, de nem voltam igazán tehetséges táncos, ezért, hogy bent maradhassak az együttesben elég sok szervezési feladatot magamra vállaltam. Tata, aki rendszerint elmondta mindenkinek, mit lát benne és milyen irányban kellene mozdulnia, igen hamar és nagyon határozottan a szervezés, menedzselés irányába terelt és azonnal adott is ilyen típusú feladatokat a Bihari, majd a Honvéd Együttesben. Ott ismerkedtem meg Keroval, épp 25 éve. Ő akkor szerződött az Magyar Állami Operaházba, és 1990-ben egy közös munka után beajánlott engem. Vettem egy nagy levegőt, otthagytam a Honvédot és elszerződtem az Operához.

 

Mi volt az, ami ebben a munkában megfogott?

Lőrinczy György: Azt biztosan tudtam, hogy színház és művészet közelében akarok dolgozni, de a színpadon mindig is szorongtam. Nagy sikerélményeim voltak viszont a szervezési munkában és így is a csapat része tudtam lenni. Utólag bevallva, nekem sokkal nagyobb élményt jelentett a kész előadást kintről nézni. A mai napig azt mondom, én a „hivatásos néző” vagyok. Soha nem nézek előadást kulisszából vagy fénypultból, mindig beülök a nézők közé. A rendszerváltás után kerültem az Operába, amikor rengeteg új feladat és lehetőség kínálkozott a céges rendezvényektől az operabarátok körének megszervezésén át a szponzorációig.  Én mindig jelentkeztem ezekre a feladatokra. Ahogy az első külföldi turnékra is, kifizettem a repülőjegyet, csak hadd menjek. Aztán az egész operaházi dolgot feláldoztam és elmentem egy német ügynökséghez, ahová Hamari Júlia ajánlott be. Akkor már ismertem Zimányi Zsófiát, mert korábban együtt nyitottuk az Opera shopot, együtt kezdtük szervezni a Budapesti Búcsút, aki 28 évesen felkért a Pentaton Művész- és Koncertügynökség irányítására, ezzel páratlan kiugrási lehetőséget biztosítva számomra. Majd jött a Tavaszi Fesztivál 16 éve, a Millenáris, felsorolni is nehéz.

 

Legutóbbi beszélgetésünket azzal zártad, hogy mindig is csapatjátékos voltál és elfogadtad a második „kényelmes” szerepét olyan erős egyéniségek mellett, mint Novák Ferenc, Zimányi Zsófia vagy Kerényi Miklós Gábor és az életed nagy kérdése, hogy akarsz-e egyszer majd első lenni. Alig több mint egy év telt el azóta és lám most az Operettszínház élére pályázol. Mi történt?

Lőrinczy György: Már akkor is tudtam, hogy szeretném kipróbálni magam, csak az volt a kérdés, hogy mi lesz az, ahol ezt meg is valósíthatom. Évek óta foglalkoztat a gondolat, hogy a színházi területen szerzett tapasztalataimat és kapcsolatrendszeremet egy intézmény első számú vezetőjeként kamatoztathassam. Így amikor nyáron Kerényi Miklós Gábor azzal keresett meg, hogy azt szeretné, ha én pályáznám meg az Operettszínház igazgatói székét, egy percig sem gondolkodtam a válaszon. Ennél nagyobb lehetőség, mint vezetőként egy olyan társulatnál kezdeni, amit oly sok éve már annyira ismerek és szeretek, ahol olyan igényes és értékes munka zajlik és ahol Kero engem támogatva továbbra is ott állna művészeti vezetőként mellettem, nem igen adódik az ember életében.

 

Hogy látod, mennyire fog működni ez a munkakapcsolat, ha most a háttérből előre lépsz?

Lőrinczy György: Bár nem vertük nagy dobra, de eddig is a legtöbb dolgot egyeztettük egymással. Ez egy olyan kipróbált kapcsolat, amit ez a változás nem fog érinteni. Itt nem az az érdekes, hogy ki a főnök, hanem az, hogy együtt továbbvigyünk egy társulatot, folytassuk a megkezdett munkát. Én eddig is beleszóltam művészeti kérdésekbe, neki pedig olyan fantasztikus menedzseri és szervezői képességei vannak, amit a színház elmúlt tizennégy éve igazol, amire én továbbra is igényt fogok tartani. A különbség csak az, hogy a végső döntés az enyém lehet, de nem hiszem, hogy ennek jelentősége lesz. Alapvetőnek tartom ugyanis, hogy egy színházi vezetőnél nem válhat el szigorúan a művészi, szakmai vezetői munka a szervezési és gazdasági feladatoktól. Meggyőződésem, hogy egy színházban nincs művészi döntés szervezési, pénzügyi következmény nélkül és fordítva: nincs gazdasági döntés, aminek ne lenne kihatása a művészi teljesítményre, színvonalra. Kero eddig négy nagyon fontos tevékenységet látott el a színházban: a főigazgatóit, ami egy általános művészeti menedzseri munkakör, egy rendezőit, egy művészeti vezetőit és egy erős pedagógiai feladatot. A nemzeti minősítésnek és az „operett, mint hungarikum” brand rendkívül sikeres hazai és nemzetközi felépítésének köszönhetően az intézmény működtetése már olyan terheket rótt a vállára, amit felelősséggel nem lehetett vállalni, ezért döntött úgy, hogy a továbbiakban a művészeti tevékenységre és a pedagógiai munkára szeretné fordítani minden energiáját, a művészeti menedzseri munkát pedig átadja nekem. Azt gondolom, hogy egy menedzser-igazgató előnye, hogy művészi tevékenységét nem kell az igazgatóival összeegyeztetnie. Emellett biztosan tudom, hogy a színház, pláne a zenés színház és különösen a sikeres zenés színház kiemelten csapatmunka. A sikeres csapat összeállításához és egyben tartásához pedig nagy szükség van egy kicsit kívülálló, de mégis a részleteket, az okokat és szempontokat, valamint a célokat ismerő mediátor típusú vezetőre. Én erre törekednék. 

 

Milyen változások lesznek a művészeti koncepcióban?

Lőrinczy György: A nagyszínpadon nem igen kísérletezhetünk, oda ezentúl is tuti sikerek kellenek, klasszikus operettek és nagy musicalek. Továbbra is elsősorban magyar darabokat vagy olyan alapanyagokat keresnénk, amik megszólítják a fiatalokat illetve valamiféle kultúrtörténeti jelentőséggel bírnak: irodalomhoz, történelemhez, klasszikus filmművészethez vagy egy-egy korszakhoz kötődnek, amivel a nézők figyelmét ráirányíthatjuk Mozartra, Erzsébet királynéra, Szabó Magdára, vagy Tamási Áronra. Visszatérnénk a Thália Színházba, ahol olyan, nem a main stream-be tartozó szerzőket mutatna be a két társulat közösen, mint például Sondheim, Bernstein vagy Piazzolla. A Tavalyi évadban már bemutatkoztunk az Átrium Film-Színházban. Igazi nagy siker az ott játszott Amerikai komédia, ami egy új, friss irányt képvisel. Reméljük, folytatódhat az ottani munka és a most visszakapott Mouline Rouge-zsal együtt ezek a helyszínek lehetőséget teremtenek majd az izgalmas zenés-színházi kísérletekre. Rendkívül lényegesnek tartom azonban, hogy ne csak a musical vagy a kortárs zenés színház, hanem az operett irányába is keressünk új utakat. Épp ezért előzetesen tárgyaltam a Zeneakadémiával, a Tavaszi Fesztivál vezetőivel és felvetettem, hogy a kisteremben tarthatnánk fél-szcenírozott vagy koncertszerű operett előadásokat kevésbé játszott francia, angol, osztrák vagy magyar operettekből. Fontosnak gondolom azt is, hogy az egyes színházak és műfajok között intenzívebb legyen az átjárás. Egyeztettem már ez ügyben a másik két nemzeti intézmény igazgatójával Vidnyánszky Attilával, Ókovács Szilveszterrel és a Nemzeti Filharmonikusokkal. Az az ötletem, hogy ha már közös a fenntartónk és a minősítésünk, vezessünk be egy „Nemzeti bérletet”, amiben lenne egy operaházi -, egy operettszínházi- és egy nemzeti színházi előadás valamint egy koncert a Zeneakadémián a Nemzeti Filharmonikusokkal.

 

lorinczy3

 

Kinevezésed esetén mi történik a Pentatonnal?

Lőrinczy György: Evidens, hogy az ügyvezetőségről le kell mondanom. A Pentaton azonban nem csak én vagyok. Nagyon erősen jelen van benne Zimányi Zsófia, az alapító tulajdonos és az a csapat, akik ma már önálló menedzserekként mellettem dolgoztak. A cég természetesen tovább fog működni.

 

A Magyar Narancsban a közelmúltban megjelent cikk a Budapesti Operettszínház és a Pentaton közötti együttműködést firtatta. Milyen kapcsolat van a két intézmény között?

Lőrinczy György: A Pentaton kétféle tevékenységet végez az Operettszínháznak. Az egyik egy külföldi menedzsment: külföldi turnék és koprodukciók, a másik a szerzői jogi képviselet. Kezdjük a szerzői jogi képviselettel, mert az az egyszerűbb. A szerzői jogokat, pláne az olyan komplikált non-replika jogokat, mint amilyen darabokat Kero akar rendezni, a világon mindenhol és Magyarországon is ügynökségek szervezik. A Pentatonnak már Kerényi Miklós Gábor igazgatása előtt volt jogkezelői szerződése a Szinetár Miklós vezette Operettszínházzal, ’96-ban. Ebben semmi újdonság nincs. A Madách Színháznak, a Győri Nemzeti Színháznak ugyanígy ügynökségek intézik jutalékért a jogokat. Turné menedzsmentje is volt a színháznak már Kero előtt is. 2001-ben kapta meg a turnészervezési jogot a Pentaton. Fix díjazás nélkül. Ha Tocsik Márta nem járatta volna le ezt a kifejezést, azt mondanám, hogy ez egy sikerdíjas szerződés. Magyarul, ha én hozok egy üzletet, akkor kapok belőle jutalékot és nekem kell lebonyolítani az egész turnét. Nem elhanyagolható kérdés, hogy a Pentaton által megörököltem Zimányi Zsófia több évtizedes kapcsolatait: tudtam kit kell felhívni, tagja voltam a nemzetközi szervezeteknek. Nem gondoltam, hogy egyszer majd szégyellnem kell magam amiatt, hogy a magyar színháztörténet legnagyobb külföldi üzletét több éves munkával létrehoztam és egy magyar előadás, a Szépség és a Szörnyeteg immár 300 alkalommal kerülhetett színpadra Németországban 100 magyar közreműködővel. Ez egy akkora volumenű üzlet, ami az elmúlt években megmentette az Operettszínház életét. 2010 és 2014 között egyébként 2.3 milliárd forint plusz bevételre tett szert a színház azoknak a szerződéseknek köszönhetően, amit a Pentaton kötött az Operett számára külföldi partnerekkel. A másik nagyon lényeges eredménye ezeknek az együttműködéseknek, hogy ennek az igényes, szórakoztatóipari produkciónak a németországi forgalmazásából járó teljesen jogszerű, sőt ár alatti jutalékából tudtuk beindítani a Rózsavölgyi Szalont, ami az elmúlt két évben igazi unikumként került be a főváros kulturális vérkeringésébe és kivívta mind a szakma, mind a közönség érdeklődését és elismerését.

 

Abban az esetben, ha te kapod meg az igazgató széket, mit tartasz elsőrendű feladatodnak?

Lőrinczy György: Elsődleges célom, hogy a színház menjen és üzemeljen tovább. Nem az a legfőbb kérdés, hogy mit fogunk azonnal változtatni vagy kik azok, akik idejönnek, hanem hogy ez a magas színvonalú munka zökkenőmentesen folytatódhasson. Emellett lényeges feladatomnak érzem, hogy új igazgatóként a szakmában, a médiában és a politikai életben elismertessem az itt folyó munkát. Az Operettszínházzal szemben van a szakma részéről egyfajta ellenérzés, idegenkedés. Szeretnék ezen a diszkrimináción vagy elszigeteltségen jelentősen változtatni. Egyébként is nagyon nagy probléma, hogy az egész színházi szakma rettentően klikkesedett. Meggyőződésem, hogy a politika felelőssége a szakma jelenlegi állapotában csupán másodlagos, mert egy különböző okokból (stílus-, ízlés- és felfogásbeli), ideológiai és érdekütközések mentén szétzilált, egymásra sandán néző szakmát sokkal könnyebb egymásnak ugrasztani, mint egy egységeset. Kinevezésem esetén nagyon szeretnék tenni azért, hogy ez megváltozzon, hogy egymást tisztelő és elismerő korrekt partnerei lehessünk egymásnak. Mindig a párbeszédre törekedtem, és így lesz a jövőben is, mert csak ez jelenthet esélyt mindannyiunk számára. Az Operettszínház vezetőjeként is ezt tartanám szem előtt. A színház szlogenje így szólt: „Európa vezető zenés népszínháza”, amit én azzal egészítenék ki, hogy „Európa - a szakma és a közvélemény által is elismert - vezető zenés népszínháza”.