Gálffi László: "Az igazi művész ugyanolyan, mint bárki más"

Bemutatták Zomborácz Virág Utóélet című filmjét, amiben egy lelkészt játszik, aki halála után visszatér, hogy befejezze a fia nevelését. Gálffi Lászlót kérdezte az Origo. Lapszemle.

Az Origo interjújából:

 

Arról, miért nem szokta megnézni a filmjeit, az Örkény Színház színésze elárulta, folyton elégedetlen magával, és ez annyira zavarja, hogy napokig nem alszik tőle. “Fiatalon még visszanéztem magam, hogy lássam, mit kell még tanulnom. De az arcommal mindig problémáim voltak. Hosszú tojásfejem van, ami fiatalon még elment valahogy, de idősen egyre jobban zavart. Annyira nem tudtam megbarátkozni vele, hogy végül szakállat növesztettem. De a szakáll is zavar, legszívesebben lenyírnám. Ki is próbáltam most a nyáron, az egyik rendezőm meglátott az utcán, tetszett is neki, de nekem idegen volt” – fogalmazott Gálffi László, aki szerint a kamera félelmetes eszköz, hiszen belelát az emberbe.

 

galffi-laszlo

Fotó: Szabó Gábor - Origo

 

“Van, hogy az ember kora hajnalban kel a forgatáshoz, aztán fagyoskodik a hidegben, tíz óra várakozás után végre kamera elé kerül, és abban a pár percben kell jónak lennie. Hihetetlenül nehéz. (…) Fehér Györggyel volt egy érdekes esetem. (…) Reggel kilencre mentem a forgatásra, egy temetőbe, és tizenegykor magához hívott, hogy mondjam el neki a szöveget. Elmondtam, otthagyott. Világítottak, készülődtek, aztán két óra múlva megint odahívott, hogy mondjam el újra. Megint elmondtam, és ezt eljátszottuk még párszor, egészen este hatig. Akkor már nem értettem, mit akar voltaképpen. Elmondtam így is, úgy is, mi kell még? Dühös voltam, mert rettenetesen elfáradtam közben. Aztán rájöttem, miért csinálta: koptatta a szöveget. Azt akarta, hogy a végén már ne csináljak semmit. Instrukciót sem adott. Csak azt akarta, hogy olyan "normális" legyen. A színészek rengeteg eszközt használnak, így én is. Erre mondják, hogy olyan "gálffis". És hogy ne legyen olyan, hogy eszköztelennek tűnjön - ez jár a legtöbb munkával. Az emberek azt hiszik, hogy csak odamegyek, és elmondom. Hát nem” – fejtette ki a színész, akit arról is kérdeztek, milyen volt anno a munka John Gielgud-dal a Wagner című minisorozatban.

 

“Egy biztos: az igazi művészek ugyanolyan emberek, mint bárki más. Persze majmokkal - úgynevezett sztárokkal - is játszottam néha, akiket nem nagyon kedveltem. De Gielguddal le lehet jönni egy lépcsőn beszélgetve, lehetett vele együtt ebédelni, és természetes volt vele játszani is. Rögtön megérezte, mit tudok, hogy tudok-e valamit” – árulta el Gálffi László.

 

Arról, mit szeret a filmezésben, elmondta: “Azt, hogy a kamera valamit tényleg megmutat az emberből, amit csak ő lát. Volt olyan, hogy készítettem egy tévéjátékot, amiben a rendező nem volt épp a helyzet magaslatán, az anyag sem volt valami izgalmas, de amikor viszontláttam a képernyőn, arra gondoltam: "Jé, mennyi minden van az arcomon, amire nem is gondoltam." Még én is elpirultam tőle. Eljön az idő, amikor az ember arca már sok mindent közvetít, és ha találkozik a megfelelő szereppel, hihetetlenül érdekes dolgok születhetnek belőle. Talán Bergman mondta, hogy mire egy színész eljut odáig, hogy összeiszik magának egy jó arcot, addigra sajnos már nem tudja megtanulni a szöveget. Üzenem: nekem még megy a szövegtanulás”.

 

A teljes interjút itt olvashatja.