"A szabadúszás az útkeresés része" - Interjú Sipos Verával

A Rózsavölgyi Szalon idei első premierje Grecsó Krisztián Mellettem elférsz című színdarabjának magyarországi bemutatója volt. Az első előadást követően Gubík Ági helyét egyeztetési problémák miatt Sipos Vera vette át, akinek a felkészülésre csak néhány órája maradt. A beugrás apropóján beszélgettünk a Nemzeti Színházban és a Forte Társulatban eltöltött időről, kettősségekről és arról, hogy sokszor későn esnek le a dolgok.

 napfenykettonknek3

 

Ez már a harmadik munkád a Rózsavölgyi Szalonban és még vár rád jövő év elején egy új szerep is. Kicsit olyan, mintha már virtuális tag lennél, nem?

Igen, kezd olyan lenni... Először nagyon fura volt bejönni ide. Korábban teljesen más világban mozogtam. A Nemzetit leszámítva inkább underground helyeken fordultam meg, és ahogy beléptem, picit megilletődtem, vajon hogy fogom megtalálni itt a helyem, jól fogom-e érezni magam és egyáltalán, mi lesz? De aztán nagyon hamar megszerettem ezt a helyet. Olyan, mintha az ember a saját színházába menne.

 

Milyen egy ilyen intim közegben játszani, ennyire közel lenni a nézőkhöz, közöttük mozogni?

Sokszor dolgoztam kis helyeken, akár a főiskolán, ami még nem olyan távoli emlék, vagy például a TÁP Színházzal. Kifejezetten szeretem ezt a közelséget. Tökéletesen lehet érezni, hogy hol tartanak a nézők, mennyire sikerült őket behúzni a játékba. Persze ugyanezért nehéz is a dolog, mert ha véletlenül negatív energiák érkeznek, az ránk is hat és érzékenyen kell velük bánni, meg kell küzdeni az esetleges nem tetszéssel, elutasítással, és ha lehet megfordítani, aztán meghódítani a közönséget. Az duplán jó érzés, ha sikerül.

 

Itt nincs ugyan társulat, de mégis vannak visszatérő művészek, mint például Te. Fontos számodra, hogy a Rózsavölgyi vezetése gondolkodik benned?

Nagyon. Ez a beugrásnál volt a legszembetűnőbb, hogy rögtön rám gondoltak és megbíztak bennem. Ez nagyon jólesett.

 

Volt már korábban beugrásod, vagy ez volt az első?

Egyszer már ugrottam be, de ott jutott rá egy éjszakám és eggyel több próbám.

 

Itt hogy történt?

Dél körül felhívott Zimányi Zsófi azzal, hogy mit csinálok ma este? Ekkor már sejtettem valamit. Mondtam: ráérek… Megkérdezte, hogy beugranék-e aznap este a Mellettem elférsz című darabba. Bejöttem délután egy órára, felpróbáltam gyorsan a ruhákat és elkezdtem tanulni szöveget.

 

Gyorsan tanulsz?

Nem. De ezt egy óra alatt megtanultam.

 

mellettemelfersz3

 

Összerántott a stressz?

Valószínűleg az adrenalin hatása és az emberi agy elképesztő kihasználatlan kapacitása ilyen helyzetben iszonyatosan működik.  Három-négy óra körül jöttek a többiek, elkezdtünk próbálni. Aztán öt körül jött a pánik, amikor rájöttem, hogy ez azért 'hardcore'. Addigra a szöveget is elfelejtettem. Egyetlen mondat sem jutott eszembe. Pláne amikor leesett, hogy ezt a szerepet valahogy el is kellene játszani, és ezt most azért nem fogom tudni.

 

Végül sikerült elmondanod a szöveget vagy improvizáltál?

Sikerült. Egyszer volt egy pici bicsaklás, ott mondtam valami hasonlót, és egyszer nem adtam végszót szegény Sztarenki Dórinak.

 

És amikor véget ért az előadás, összeestél?

Kértem egy konyakot. A következő előadás amúgy mindig sokkal nehezebb. Ekkor jössz rá, hogy nem próbáltad, nem a tiéd a szerep és a szöveget is meg kell tanulni rendesen.

 

Hogy ment a második?

Már a harmadikon is túlestem. A második még bizonytalan volt, a harmadik előadásban viszont már azt éreztem, tudom, hogy körülbelül mit szeretnék játszani. Szóval már képes voltam a szerepre is figyelni. Egyébként kifejezetten örülök ennek a helyzetnek, mert amúgy túlságosan agyalós vagyok. Erre most nem maradt idő, ösztönösen kellett megoldani a szerepet és ezt az ösztönösséget megpróbálom megőrizni, mert ha elkezdek gondolkodni, abból baj lesz. (Nevet.) Ezt már többször megtapasztaltam. Elkezdek agyalni és a végére a sok gondolat úgy rátelepszik a feladatra, hogy semmi könnyedség nem marad, csak a megfelelés. Ilyen szempontból ez nagy tanulás volt.

 

A következő bemutatód a Rózsavölgyiben 2015 februárjában a Romance.com lesz.

Nagyon várom már a közös munkát Molnár Piroskával és persze a volt osztályfőnökömmel, Jordán Tamással. Még sosem játszottam vele. Piroskával már egyszer dolgoztunk együtt, még a Nemzeti Színházban, a Csongor és Tünde kapcsán, ami nem sikerült túl jól. Sosem felejtem egy mondatát. Már érezni lehetett, hogy nem fog összejönni nekem ez a szerep, amikor ültünk a büfében és csak annyit mondott: „Figyelj, én tíz évig azt se tudtam, mi van.” De hittek benne, és újabb lehetőségeket adtak neki. Annyira pozitívan viszonyult hozzám... Egyébként Udvaros Dorottya is. És tulajdonképpen nagyon sokan. Lenyűgözött, hogy konkrétan nem mondtak semmit, méhis érezni lehetett a támogató energiájukat, pedig azt hiszem tényleg nagyon rossz voltam. Piroska játszotta az Éjt, és amikor a közös jelenetünk következett, úgy éreztem, biztonságban vagyok...

 

A Nemzeti Színházban jól érezted magad? Jordán Tamás az egyetem után rögtön leszerződtetett...

Bennem iszonyú nagy kettősség van mindenféle szempontból. Ez jellemzett akkor is, amikor a Nemzetibe kerültem. Egyrészről csodálatos volt, hogy ott vagyok, megismerkedhettem azokkal a nagy színészekkel, akik ott dolgoztak, mint Udvaros Dorottya, akinek az antréját a Három nővér Natasájaként nyolcvanszor tekertem vissza és akkor az édesanyám lett két darabban is. Boldog vagyok, hogy közel kerülhettem hozzá. Másrészről a sokkal nyersebb, vagányabb színházi munka is rendkívül vonzott. Igazából egy évvel azután hogy elkerültem a Nemzetiből, esett le, hogy mennyire szerettem ott lenni.

 

mellettemelfersz2

 

Fájt, hogy elküldött Alföldi Róbert? Hogy nem volt szüksége rád?

Elsőre egyáltalán nem. Természetesnek tartom, hogy egy új igazgató hozza a saját embereit. Később azonban sajnáltam, mert arra gondoltam, ha adott volna egy évet, ami alatt nagyon sok minden kiderülhetett volna, talán másként dönt. Aláírom, nem biztos, hogy látott bennem olyat, ami számára izgalmas lehetett volna, de én nem gondolom, hogy mi ne tudnánk nagyon jól együtt dolgozni.

 

Hogy kerültél Horváth Csabához?

A Nemzeti után egy év Miskolc következett. Már azon a nyáron elkezdtem Csabával dolgozni. A volt osztálytársaimmal, Kádas Jocival, Földeáki Nórival, Andrássy Mátéval, Krisztik Csabával akkor csinálták a Tavasz ébredését, ami az első igazán nagy fizikai színházas előadás volt. Csaba akkor már tervezgette, hogy eljön Debrecenből és önálló társulatként kezd velük dolgozni. Érdeklődött, hogy az osztályunkból lennének-e esetleg mások is, akik vele tartanának. Ekkor merült fel a nevem. Ezt tehát a többieknek köszönhetem. Csaba akkor csinálta Zsámbékon az Evangéliumot, és elhívott. Aztán az egyik munka követte a másikat.

 

Egy teljesen más kifejezési formát kellett megtanulnod. Mennyire tudtál kibontakozni színészként?

Én abszolút színészetnek gondolom azt is, amit a fizikai színház követel az embertől és ezen egyáltalán nem gondolkodtam. Számomra Csaba és a Forte olyan volt, mint egy lángoló szerelem eleje. Másfél-két évig ilyesmi eszembe sem jutott. Egyszerűen annál jobbat nem tudtam elképzelni, mint a napi másfél órás tréninget és a próbákat. Később viszont már hiányozni kezdett az a fajta szerepformálás, amire egy hagyományos előadás ad teret. És amikor nagyon sok volt a tánc, picit boldogtalan lettem. De Csaba olyan energiával és olyan minőségen dolgozik, amit nagyon nehéz alább adni. Az ember tehát kompromisszumokat köt: lehet, hogy nem játszom vágyott szerepeket, de rengeteg mindent megmozgat bennem a munka. Ami ennyire komplex, amiben a zene, a képzőművészet, a játék, a tánc találkozik, az nekem borzalmasan tetszik. Tetszik, hogy az összes idegszálamat megmozgatja a dolog. Nekem nagyon fontos, hogy ne csak a színészettel foglalkozzam. De igazából ezt is csak később éreztem meg.

 

Végül azért döntöttél úgy, hogy eljössz a Fortéból, mert úgy érezted, vágysz valami másra is, vagy a független szféra ellehetetlenülése kényszerített erre?

A kettő együtt. Rengeteget gondolkodtam a döntésen, iszonyú harc dúlt bennem. A leginkább az viselt meg, hogy keveset játszom. 

 

Mennyit játszottatok?

Előfordult, hogy havonta egyet vagy kettőt. Volt olyan hónap, amikor egyáltalán nem tartottunk előadást. Még nem voltam elég érett ahhoz, hogy felfedezzem, mit érdemes kibírni vagy megtartani. Csak azt tudtam, hogy játszani akarok és ezért már nem okozott olyan nagy örömöt a tánc sem, mert azt éreztem, hogy nem tudok továbbfejlődni benne. Mindenféle feszültségek alakultak ki bennem és úgy gondoltam, nem érdemes negatív hozzáállással dolgozni. Meg tanulni szerettem volna még. Más dolgokat. Szerettem volna belekerülni olyan helyzetekbe, amiket nekem kell megoldani, ahol az általam elvárt minőségért nekem kell megküzdenem, ugyanis Csabában mindig lehet bízni. Tudom, hogy ha ő lent ül a nézőtéren, minden tök szuper, vagy minimum jó lesz. De mi van akkor, amikor nem ül ott? Ez a kérdésfelvetés persze lehet, hogy butaságnak, vagy őrültségnek tűnik. Mégis azt éreztem, muszáj megtanulnom a saját szakmámat.

 

Volt szükséged azóta a Csabánál megszerzett tudásra?

Persze. De szomorúan látom, láttam, hogy Magyarországon a plusz képességek ahelyett, hogy javítanák egy ember megítélését inkább korlátnak minősülnek. Ha valaki bábszínészként vagy zenés színészként végez, vagy akár mint mi, akik állítólag "mozgás orientáltak" voltunk, akkor azt valahogy lenézik, nem pedig plusz értékként kezelik. „Ja, te csak bábszínész vagy?” „Áh, ti vagytok azok a táncos színészek!” Rossz érzéssel tölt el, hogy szégyenkezni kell azért, mert valaki „csak táncol”. Amikor elkezdtem máshol dolgozni, ott is gyakran ugrattak azzal: „jön a mozgásművésznő!”  Hál ' Istennek ez az utóbbi egy-két évben kezd megváltozni, egyrészt felnőtt egy fizikai színházas színész-rendező generáció, másrészt született pár előadás, ami bebizonyította, hogy milyen érvényes dolog a plusztudás, akár a Forte, vagy a HoppArt Társulat részéről, vagy a bábszínészeknél is. Szóval igen, természetesen, mindig használom. Csabánál rengeteget lazultam, belülről is, bár sokszor még mindig szögletesnek érzem magam. Megtanultam, hogy észrevegyem, ha hazudik a testem. Ha úgy megyek haza, hogy be van állva a nyakizmom, akkor valószínűleg felhúzott vállal, szorongva, görcsösen játszottam végig az előadást. Sokat segített nekem abban, hogy megtaláljam, vagy inkább használni tudjam vagy merjem használni a saját nőiségemet, hogy az a 'buzgó mócsing' aki voltam a főiskolán, egy picit feloldódjon. Vagy annyi maradjon belőle, ami épp szükséges. És még egy fontos dolog: elkezdtem tanítani is, néha tréningeket tartani, és kicsit koreografálni.

 

mellettemelfersz1

 

A mozgás ma is a mindennapjaid része?

Igen. Főleg jógázom, futok, úszom, és otthon tréningezgetek. Most újra fogok dolgozni Csabával Kaposváron a Magyar Elektrában. Ezért is fontos, hogy szinten tartsam magam.

 

Hiányzik az a fajta együttlétezés, ahogy a Fortéban éltetek, ahol volt egy csapat, ahol számíthattok egymásra?

Abszolút társulati embernek gondolom magam. Szeretem, ha folytonos mozgásban kell lenni, szeretem a változást, de szeretem a mindennapokat, a megszokásokat is, szeretem azokat különlegessé tenni. A szórakozás felé tudom elvinni a mindennapi rutint. Ugyanígy vagyok az emberekkel is. Nagyon szerettem a Fortéban mindenkit, a mai napig nem untam meg senkit. De közben meg nagyon gyorsan tudok magamnak kis társulatot teremteni ott, ahol vagyok. Ritkán fordul elő, hogy nem érzem jól magam azok között az emberek között, akikkel dolgozom. Ez tök jó. Közben pedig élvezem annak a szabadságát, hogy nem vagyok társulati tag. Ugyanis minden társulatban vannak harcok, nyűgök, elégedetlen hangok, egymás mellett elbeszélések, amit az én naiv lelkem nagyon nehezen visel. Így viszont ebben nem kell részt vennem. Ezt persze megúszásnak is, vagy könnyebb útnak is nevezhetjük. Próbálom mindkét dolognak a jó oldalát nézni. Egyszer nagyon szeretnék újra társulatban élni. A szabadúszást az útkeresés részének fogom fel. Most kezdenek leesni bizonyos dolgok... Úgy érzem, az utóbbi három év sorsszerűen alakult... Tehát azt remélem, hogy arra felé tartok, amerre mennem kell.

 

Kérdezett: Spilák Klára