"Megvárom, hol nyílik szét az erdő" - Interjú Rajkai Zoltánnal

22 éve tagja a Katona társulatának, és ezalatt rettentő sokféle szerepben láthattuk. Bár már elmúlt negyven, külseje alapján még mindig játszhatna húsz éves fiúkat, nem beszélve a hangjáról, aminek kamaszos zöngéje van. Mivel mozgásban különösen erős, Bozsik Yvette előadásainak is rendszeres szereplője volt. Ő viszont már egy klasszikus főszerepre vágyik. Gyárfás Dorka interjúja.

 

- Szirtes Tamás osztályából kerültél ide, a Katonába. Érdekes fordulat. Hogy történt? Nem volt éles váltás?

- A ’90-es évek elején a Katona egy kimagasló színházi műhely volt, ez volt a csúcs, mindenki ide akart bekerülni. Ugyanakkor szinte megközelíthetetlen volt. Számomra pedig végképp lehetetlennek tűnt ide szerződni, hiszen ebből a színházi műhelyből egyetlen vizsgaelőadásunkat sem nézte meg senki. Nem maradt más esélyem, mint hogy titokban - az osztálytársaim és az osztályfőnököm tudta nélkül - eljöttem Zsámbéki Gáborhoz és bekopogtam az irodájába, hogy szeretnék a Katonába jönni gyakorlatra. Zsámbéki csak nézett rám, hogy „Te meg ki vagy?”. Aztán azt mondta, épp most épül a Kamra, meglátja, mi lesz. Én erősködtem: „Leszek én itt bármi! Falvédő vagy macskakő, ha kell, csak vegyen ide!” Fél évvel később elkapott a főiskola portáján, és közölte: megépült a Kamra, a következő évadtól jöhetek gyakorlatra. Másfél évvel később már főszerepet kaptam Máté Gábortól a Müller táncosaiban. Abban a próbafolyamatban az történt, hogy Gábor gyakorlatilag elölről kezdett tanítgatni a színészetre, annyira mást hoztam magammal. De biztosan értékelték, hogy nagyon lelkes és ambíciózus voltam jó mozgáskultúrával, mert miután sikeres lett a Müller táncosai, szerződtettek.


rajkai
 

 

- Hogyan találtad meg a saját színészi utad ezután?

- A pályám elején az volt az elvem, hogy mindenféle tapasztalásra van szükségem ahhoz, hogy jó színész legyek. Mindenbe bele kell menni, ugrani az "élet bugyraiba" háló nélkül. Nem ment könnyen, mert alapvetően egy átlagosan gyáva, konszolidált fiú voltam. És ez csak egy elképzelés volt, ami egyáltalán nem belőlem fakadt. Ahogy kezdtem megvalósítani, próbáltam egyre bátrabban, vagányabbul élni, csak azt értem el, hogy egyre nagyobb feszültség lett bennem. Rossz volt. Ma már egész másképp gondolkodom erről. Szerintem alapvetően nem a személyes megtapasztaláson múlik, hogy kiből lesz jó színész. Sok embernek van érdekes, fordulatos élete, de ettől még nem feltétlenül tudja magát kifejezni. Persze, ha több tartalom van egy emberben, akkor ott a lehetőség, hogy többet tud megmutatni. De a hiteles színjátszás nem függ attól, mennyi személyes tapasztalatod van.

 

- Szóval egy idő után úgy érezted, hiába élsz szélsőséges életet, nem tudod felvinni az élményeidet a színpadra?

- Igen, nem érzékeltem az új életstílus megtermékenyítő hatását. Sőt, ellenkezőleg, teljesen félrevitt. Nem voltam azonos magammal. Fiatalon van egy erős megfeleléskényszer is az emberben – a rendezőnek, a színdarabnak, valami közös célnak. A 90-es évek elején úgy akartam látni magam, mint egy bohém, vagány, kissé dekadens művész, kalapban, sálban és cigivel a szájában, aki szenvedélyesen fel tudja vinni a színpadra a gyötrelmeit. De nem igaz, ezeket a tapasztalatokat nem tudod előhívni a színpadon, hanem egyszerűen csak elkezdesz tönkremenni. Kicsúszik a lábad alól a talaj, és elkezdesz leépülni. Sok ilyen művészt ismerünk, aki belepusztult ebbe az életformába. Persze vannak köztük nagyon tehetségesek is, akik csodálatosan tudtak építkezni a szenvedésükből, de végül ők is belepusztultak. Én nem tartozom azok közé, akik ezt élvezik. Akik azt mondják a nagy művészről: "Mindegy, ha bele is hal, addig is mennyit ad a világnak." Én nem tudok örülni annak, hogy József Attila belehalt a küzdelmeibe. Meg kellett volna menteni őt inkább. Számomra nem fontosabb a vers, mint József Attila maga. És nem hiszem, hogy feltétlenül összefügg a szenvedés a művészettel. Bizonyos esetekben összefügghet, de nem kötelezően. Azt a szellemiséget kifejezetten elutasítom, hogy csak a szenvedésből születhet igazi és érvényes művészet.

 

- Szóval te kicsekkoltál ebből az életformából.

- Nem kicsekkoltam, hanem harminc éves koromban megtértem, hívő keresztény ember lettem. A semmiből, minden előzmény nélkül, gyakorlatilag. És ez 180  fokkal fordította meg az életemet. Hirtelen rálátásom lett arra, ki vagyok, honnan jöttem, hová tartok, és mi az életem értelme. A tékozló fiú esete.

 

- A színházban hogyan reagáltak erre?

- Erre én is kíváncsi lennék, ugyanis soha senkivel nem beszélgettem arról, milyennek láttak akkoriban. De azt gondolom, talán ennek is köze lehetett ahhoz, hogy azóta nem nagyon kapok főszerepeket. Nálunk kimagaslóan jó rendezők dolgoznak, aki építenek a színészekben rejlő szellemi képességekre és gondolatokra, és megértem, hogy kell valami szellemi közösséget érezniük a főszereplőjükkel. Nem minden esetben persze, de sokszor. Talán egy kérdőjel lehettem bennük. Nem nagyon tudták, mit kezdjenek velem.

 

rajkaizoltan

 

- Te nem beszéltél róla?

- Nem erőltettem a témát. Spontán módon szóba került, privát beszélgetésekben. De nem úgy élem meg a hitemet, hogy kereszteslovagként térítenem kellene az embereket. Úgyhogy kialakult egy kulturált lelki távolságtartás közöttünk. Látszólag szeretetben, remek kollegiális viszonyban vagyunk egymással, nagyon jól dolgozunk együtt, de a hit kérdéseiről nem beszélgetünk. Viszont nem viszek a hátamon előadásokat. De lehet, hogy nem is emiatt, hanem egyszerűen úgy látják, hogy a színészetem még nem tart ott. Bár 22 év – amióta itt vagyok – azért sok idő, nem tudom mikor fogok akkor ott tartani? Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy amikor gyerekeim születtek, mindig azt kértem, egy évig ne rakjanak be új előadásokba, hogy ne kelljen rendszeresen próbálnom és többet lehessek a családommal. Rendesek voltak, megengedték. Gondolj bele, négy gyermekem van... Az négy "laza" év. A színház vezetése nagyon korrekt volt velem, bármilyen kérésem volt, vagy segítségre szorultam, mindig akceptálták, és mindenben segítettek. Pedig volt olyan is, hogy a hitem miatt visszadtam egy szerepet, mert annyira taszított a darab mondanivalója, annyira a meggyőződésem ellen volt, hogy szabályosan rosszul lettem. Máté Gábor szinte szó nélkül elfogadta. Csak annyit mondott, hogy szerinte tévedek. De lecserélt, pedig ezzel elég nehéz helyzetbe hoztam a színházat és a társulatot. Ezek után hogyan követelőzhetnék? A nagyobb szerepeket nyilván azok kapják, akik teljesen odateszik magukat. Én nem tettem oda magam minden tekintetben, bár tűzbe tenném a kezem ezért a színházért.

 

- Nem lehet, hogy attól is tartottak, a megtéréssel egy másfajta világnézet is együtt jár?

Nagyon szomorú lennék, ha a Katonában a színészi tehetség helyett világnézeti alapon osztanának szerepet. Akkor azonnal távoznék! És naivan hiszem, hogy egy magát nyitottnak valló színházi műhely ereje az alkotók sokszínűségében is rejlik. Szerintem az a másfajta világnézet - ami aggasztó, és amire te is gondolhatsz - nem a hittel, hanem a "vallásossággal" járhat együtt. A kulturális vallásossággal, aminek nem sok köze van az élő hithez. A hit nélküli vallásosság vezet szeretet nélküli ítélkezéshez, pártoskodáshoz. Mint, amikor az én csapatom a Fradi, ezért mocskos a Diósgyőr. A hit messze efölött van.

- És benned többször kerül konfliktusba egy-egy darab vagy szerep a hiteddel? 
- Nem. Az előbb említett eseten kívül nem volt több ilyen alkalom. Sőt, akkor sem a szereppel volt problémám, hanem a darabbal. Egy szerep csak akkor okozna gondot, ha valami értéktelenség, öncélú obszcenitás, vagy bármilyen perverzió lenne a célja. De ez nem is csak hitbéli, hanem szakmai kérdés is, mert egy valamirevaló értékrenddel bíró ember nem vállal el akármit. Számomra a színjátszás nem lelki kérdés. Amikor egy szerepet játszom, nem én, Rajkai Zoltán vagyok ott, hanem egy másik ember - a szerep - történetén keresztül szeretnék valamit elmondani. A Biblia is tele van borzalmakkal. Száz olyan történetet tudnék mesélni belőle, amely egyetlen úgynevezett "vallásos keresztény" értékrend szerint sem állná meg a helyét.  Mégis szerepel a Szentírásban, mert Isten ezeken keresztül szeretne közölni valamit. Mint ahogy a műalkotások is azért vannak, hogy meglássunk bennük összefüggéseket, és azok gondolatokat ébresszenek bennünk a saját életünkkel, a viszonyainkkal vagy épp a történelemmel kapcsolatban. Persze tudok olyan kollégákról, akikben valóban belső konfliktust idézett elő a hitük és az, amit a színpadon kellett csinálniuk. De akkor ott kell hagyni a pályát. Számomra a színészet egy szakma, ami nem az én lelki életemről szól.

 

rajkai1

 

- Tényleg? Soha nem szól a te lelkedről?

- Annyiban igen, hogy nyitottnak kell lennem, oda kell tudnom figyelni a környezetemre. De nem kell mindent megélnem, amit eljátszom.

 

- Nem is viszed haza magaddal a szerepeidet?

- Csak annyira, mint te a munkádat, gondolom. Miközben otthon teszek-veszek, néha eszembe jut, és akkor gondolkodom rajta. De nem szabad elfelejteni: ez egy játék. Sokkal jobb úgy csinálni, ha az ember felül tud emelkedni. Kell egyfajta lazaság és könnyedség ahhoz, hogy az ember meg tudjon fogalmazni dolgokat. Akit túlságosan betemet egy szerep, az görcsöl és szorong. Mondom, nem hiszem, hogy bele kéne halni a művészetbe. Persze az lényeges, hogy értékes és fontos dolgokról gondolkozzunk és szóljunk a színpadon, mert a szórakoztatóipar nem érdekel. De csak játékosan.

 

- Milyen szerepeid voltak jó élmények, amióta itt játszol?

- (Hosszan gondolkodik…) Érdekes, most, hogy ezen gondolkodom, rájöttem, hogy minden szerepemhez ugyanúgy viszonyulok. A próbákon, az ötletelésben általában ugyanazzal a lelkesedéssel veszek részt. Más kérdés, milyen lesz a végeredmény. Nyilván a sikeresebb produkciókat jobban szeretem, mint a félresikerülteket. Olyan is előfordult már - például a Nevető ember vagy a Walpurgis-éj esetében -, hogy nagyon szerettük azt a próbafolyamatot és az előadást, viszont a nézők nem, így az előadás megbukott. Sok összetevője van annak, ha véletlenül jobban sikerül valami: péládul felszabadultabbak voltunk, különleges volt az alapanyag vagy jól működött az összhang. Ilyen volt például a Müller táncosai, a Közellenség, A kétfejű fenevad, A ledarálnakeltűntem, A nyaralás, A végítélet napja, A mi osztályunk, vagy legutóbb Máté Gáborral az Illaberek. Nagyon sok jó előadás volt és van, amiben részt vehettem, fel sem tudom sorolni őket. És a Bozsik Yvettel töltött évekről még nem is beszéltem.

 

- Amiket említettél, azok nem a nagy klasszikus darabok.

- De azok között is volt több jó munka. Az Ivanovot például nagyon hosszú ideig játszottuk, és beutaztuk vele az egész világot. Mégis azzal a szereppel, Lvov doktorral én sosem tudtam elkészülni. Egyszerűen sosem éreztem, hogy kész vagyok vele. Olyan érzés volt játszani, mintha egy korcsolyával elindulnék egy végtelen befagyott tengeren, és sehol sem látnék irányjelzőt, vagy partot. Küzdöttem, küzdöttem, változott is sokat az alakításom. De belül végig azt éreztem, hogy egy szereposztási tévedés vagyok. Mindemellett nagyon hálás vagyok, hogy abban előadásban benne lehettem. Ascher és Csehov - színháztörténeti ritkaság. Egy emberöltőben csak egyszer van ilyen.

 

 

 

- És mikor voltál szereposztási telitalálat?

- Nem is tudom. Szerintem még nem találkoztam a Szerepemmel. Nem kaptam olyan szerepet, amiről úgy beszélnének az emberek, hogy “Feltétlenül meg kell nézned  Rajkait a Lear királyban!” (Uh, remélem nem kell a Lear-ig várnom?!)  Hálás szerepeim voltak és vannak szép számmal, komolyabbak és viccesebbek is, például Menachem A mi osztályunkban, vagy legutóbb a Virágos Magyarországban Hajmási B. Péter. Ez pl. olyan könnyen megy, hogy nem is érzem a szakmai súlyát. Talán azért, mert nincs is neki, csak nagyon hálásan van megírva. Épp ez a bajom mostanában, hogy hosszú évek óta nincsenek olyan klasszikus és fajsúlyos szerepeim, amiken keresztül megítélhetném a saját színészi értékemet. Már türelmetlenül várok valami ilyet! Ettől függetlenül nagyon szeretek itt dolgozni a Katonában. A kollégáimat rettentően szeretem, ezért sem tudnék innen elmenni: nem tudom nélkülük elképzelni az életemet. És azt sem tudom elképzelni, hogy egy főszerep kedvéért másik színházba szerződjek. Persze az is lehet, hogy az a probléma velem, hogy valójában nem is vagyok "klasszikus" színész alkat. Rengeteg dolog érdekel még a színházon kívül és ezt nem is rejtem véka alá. Ha például csörög a telefonom, és Keresztes Tomi neve jelenik meg rajta, biztos, hogy nem a szakmával kapcsolatban akar velem beszélni, hanem a számítógépével kapcsolatban, mert tudja, hogy kicsit értek az Apple-höz. A többiek is sokszor ezért hívnak. Amolyan házi Mac-tanácsadó lettem.

 

- Egy időben még rendezni is kezdtél.

- Igen, több évig vezettem egy fiatalokból álló alkotóműhelyt a Gecse Aréna Stúdióban és ott készítettünk előadásokat. A rendezés továbbra is érdekel és vonz, úgy érzem, van is érzékem hozzá, csak ez még nem derült ki nyilvánosan. Azt érzem, még nem fér bele az életembe. A négy gyerekünkkel nagyon pörgős és strukturált életet élünk. Igyekszem jó férj és apa lenni, miközben pénzt kell keresni, mert a család fenntartásához rengeteg plusz munkát kell vállalnom: szinkront, filmet, tévét. A rendezés mellett nem lehet mást csinálni, mert az olyan, mintha egy nagyvállalatot igazgatnál. Azt kéne egyszer mondanom, hogy stop, leépítem a sok tennivalót, és belekezdek. De ezt a döntést még nem hoztam meg, mert úgy vagyok most a vágyaimmal, mint a kung-fu mester, aki alaposan figyeli a környezetét, és meglátja a dolgokban, tárgyakban rejlő lehetőséget, mielőtt cselekszik. Nem én vágom a csapást, hanem megvárom, hol nyílik szét az erdő és arra indulok. A hitem is ezt diktálja; minden nap megkérdezni Istent, hogy "Uram, ma mit akarsz, mit csináljak?"   Azt kell megélni, abban kell részt venni, amit hoz az élet, mert annak van igazsága, és az a legtöbbször megalapozott.

 

- És vár most rád valami új?

- Nemrég felkértek, hogy legyek mentor a Katona József Színház ifjúsági programjában, az Életvárók csoportban. Ez egy fiatalokból álló alkotóműhely. Évente  egy-egy támában létrehoznak egy előadást, amit a Sufniban bemutatnak. De a heti alkalmak nem csak színészetről szólnak, hanem írásról, zenéről, mindenféle alkotásról. Közös gondolkodásról. Az idei témánk a kirekesztés, amiből tavaszra készül egy produkció. És közben próbáljuk a Kamrában az M/S-t, Peter Weiss Marat/Sade- ját, amiben  Coulmiert, az igazgatót játszom. Dömötör Andrishoz híven ez is egy érdekes színházi kísérlet lesz, sok élő zenével. Szerencsés vagyok: nap mint nap megélem, hogy nagyon jó dolgunk van ebben a színházban. Az ország egyik legtehetségesebb és legambíciózusabb csapatának tagja lehetek. És itt nem csak a színészekre és a rendezőkre gondolok, hanem a menedzsmenttől a műszakig mindenkire. Nagyon változatos és izgalmas a munkánk. Évi 8-10 új bemutatónk van, amiből egy-egy színész 3-4  új darabban próbál az évadban. Minden egyes produkció másfajta kihívás: új életérzés, új karakter, új korszak, új stílus, és elmerülünk benne két hónapra. Erről olvasunk, erről beszélgetünk, erről gondolkodunk. Aztán eltelik két hónap, és jön egy másik előadás, ami megint egy új világ. Ez szuper. És ha az előadás olyan jól sikerül, hogy még el is utazhatunk vele a világ különböző pontjaira – ami nekünk számtalanszor megadatott az elmúlt 30 év alatt -, akkor végképp nem tudok mást mondani, mint hogy igazából nagyon irigylem magunkat!
 

Szöveg: Gyárfás Dorka;

Fotó: Trokán Nóra és Dömölky Dániel