„Számomra fontos a hűség” – Villáminterjú a 70 éves Ujlaki Dénessel

Ujlaki Dénes 1945. január 20-án született, a híresen rossz gyerekből felnőttkorára híresen jó színész lett. Születésnapja alkalmából kérdezte Csikós Kornélia.

1956 után, 14 évesen börtönbe került, majd szabadulása után a színészi pályát választotta. 1969-ben végezte el a Nemzeti Színház Stúdióját. A vidéki és budapesti színházak életét jól ismeri, a Katona József Színháznak alapító tagja. Az emlékeiről és színészi élményeiről mesélt. 

Mikor jutott eszedbe, hogy színész legyél?

Alapvetően nekem nem jutott eszembe, hogy színész legyek. Én mindig úgy gondoltam, hogy a színészet egy szabad pálya és nagyon sok múlhat a szerencsén vagy az adott helyzeten. Az előéletem miatt rettenetes hendikeppel indultam, és nem tudtam mihez kezdeni. A börtönben rengeteget olvastam, megszerettem az irodalmat, főként a szépirodalmat. Versekkel kevesebbet foglalkoztam, ezért, hogy a mai napig nem tudok jól verset mondani. Meggyőződésem, hogy a vers az egyik legnehezebb műfaj, mert tisztában kell lenni a költővel, a korával, azzal, hogy mit akart a verssel, tisztában kell lenni magaddal, hogy te mit akarsz a költőtől, a verstől. Szóval nehéz műfaj. Így aztán én csak annyit tanultam meg, amennyi a felvételire kellett.

 

dinibacsil

 Nem a Színház- és Filmművészeti Egyetemen kaptál képzést...

Jelentkeztem a színművészeti főiskolára, kétszer el is jutottam a harmadik fordulóig, de nem vettek fel. A Nemzeti Színház Stúdiójába jártam, majd Kaposvárra kerültem, ahová kórustagságot ajánlottak, de végül nemet mondtam. Debrecenbe, a Csokonai Színházba mentem, ahol Taar Ferenc volt az igazgató és Giricz Mátyás a főrendező, a beosztott rendező pedig Ruszt Jóska. Debrecenben játszott még Kun Vilmos, Olsavszky Éva és Dózsa Laci, mégis, valahogy nem éreztem ott jól magam. Nem azért, mert nem kaptam szerepeket, hanem mert nem éreztem magam szabadnak. Nagyon meghatározó egyéniségekkel találkoztam a színházban, de az ízlésük nem passzolt az enyémhez. Fél év után megelégeltem a dolgot, és úgy döntöttem, kiszállok. Ezután Veszprémbe szerződtem, ami szintén elég zűrös hely volt. Csak egy évet maradtam, majd átmentem Győrbe, amit nagyon megszerettem. Apai ágon győri vagyok, a nagyszüleim is győriek voltak. Én pedig szerettem a várost, az embereket, csodás volt. Egyébként rengeteget jártam pecázni és a reggeli próbákon a kollégáim sokszor meg is jegyezték, hogy halszagom van. 

Mikor jött el az az idő, amikor sok szerepet kaptál és sikereket is arattál? 

Győrben ért a szerencse: egy zenés vígjátékban kellett játszanom, Hortobágyi Margit rendezésében Padisák Mihály A sztár is meztelen című darabját állítottuk színpadra. A rendezőnő megkeresett azzal, hogy többen visszaadták a szerepet, meg tudom-e csinálni. Hát hogyne tudnám - válaszoltam. Még szép, hogy ezt mondtam: ha megkérdezik tőled, hogy tudsz-e úszni és valójában nem tudsz, de az életed múlik a válaszon, akkor persze, hogy azt mondod, tudsz! Darvas Feri szerezte a zenét az előadáshoz és írt nekem egy számot. A bemutatón ezt a dalt kábé kilencszer énekeltem! Akkor indult el valami: megismertek, megszerettek az emberek – egy vidéki városban ezt nem is nehéz elérni. Amint népszerű lettem, rögtön jelentkezett az ÁVO és megpróbáltak beszervezni 3/3-as ügynöknek, de nemet mondtam. Féltem, hogy kezdhetek mindent elölről, de békén hagytak. 

A színház mellett a filmek is fontos szerepet kaptak az életedben. Mikor kezdtél el filmezni?

Amikor eljöttem Győrből, akkor kezdtem, rengeteget forgattam, közben Pestre kerültem. Horváth Ádám felhívott, aki látta Bódy Gábor  diplomafilmjét, amelyet velem forgatott - ez Csáth Géza Apa és fiú című művéből született -, és felkért, hogy egy Széchenyi Istvánról szóló filmben – melyben Tordy Géza játszotta Széchenyit – vállaljam el Wesselényi Miklós szerepét. Közben Pesten a gyermekszínházban játszottam Kazán tanár úrnál – ő nagyon szeretett engem, és szinte kizárólag főszerepeket adott. Ott is akadtak konfliktusaim. Ezt én annak tulajdonítom, hogy egyfolytában kerestem valamit. Valószínűleg megpróbáltam megkeresni azt az embert, akinek ízlése van, ért a színházhoz, odafigyel rám és akivel egy hullámhosszon vagyunk.

 
Hogyan ismerted meg Székely Gábort és Zsámbéki Gábort?

Egyszer eljött Győrbe Székely Gábor és megnézett egy előadást, utána beszélgettünk, kérte, hogy keressem meg. Ez meg is történt akkor, amikor el akartam jönni a gyerekszínházból. De Csiszár Imre – akinek addigra szintén sokat köszönhettem – a kecskeméti Katona József Színházban készített egy darabot és megkért, hogy szerződjek oda. Nemet mondtam, mert úgy éreztem 26 éves fejjel, hogy ha ketten csinálunk egy darabot egy évben, az nekem kevés. Többet szerettem volna dolgozni. Így kerültem Székely Gáborhoz a szolnoki Szigligeti Színházba. Ugyanarra az évadra szerződtették Csiszár Imrét is és egy rettentő jó szezonunk volt. Egy év után Székely közölte, hogy neki el kell mennie, azért, hogy a budapesti Nemzeti Színházat vezesse. Akkor nem tudott magával vinni, de megígérte, hogy amint lehetősége adódik rá, megteszi.  A következő évad is egész jól sikerült, adódtak érdekes helyzetek, köztük az, amikor Ljubimov megnézett Paál István Tangó-rendezésében. Az előadást követő beszélgetésre én értem oda elsőnek, és amikor Ljubimov meglátott, megölelt és annyit mondott oroszul: ha legközelebb Magyarországon rendezek, te leszel a főszereplő!

 

 A videó a Katona József Színház 60 perc című beszélgetéssorozatához készült, amelyet Veiszer Alinda vezetett. Készítette: Tóth Berta

 Hogyan kerültél a Nemzeti Színházba?

Előtte még Miskolcra követtem Csiszár Imrét, lehúztunk egy klassz évadot, a következő viszont már nem sikerült jól. Imre ugyanis nem velem foglalkozott és ez zavart, hiszen a színész szereti, ha foglalkoznak vele... Egy este meglátogatott Paál István, visszahívott Szolnokra, de nem döntöttem azonnal. Miután elment a leveleimet olvasgattam. Különböző rajongói levelek és gratulációk között a kezembe akadt egy céges papír, amin golyóstollal írt betűkkel az állt: keressem meg Zsámbéki Gábort a Nemzeti Színházban. Egy évet maradtunk, akkor szerepeltem Ljubimov Háromgarasos operájában, illetve egyszer abba a Mózesbe is beugrottam, amit még stúdiósként kezdtünk játszani.

A Katonának alapító tagja vagy. Milyen érzés volt egy új színház létrehozásában részt venni?

Izgalmas. Színháztörténeti pillanat volt amikor megtudtuk, hogy megalakul a Katona. Addig nem volt példa arra a magyar színház történetében, hogy két olyan alkotónak, mint a két Gábor adtak épületet és pénzt az előadásokra, ők pedigszerződtethették azt, akit jónak láttak. A Nemzetiben sütött a kollégákról, hogy felkérték őket. Eltelt egy nap, de nekem senki se szólt. Eltelt még egy nap, még mindig nem... Én meg egyre több kollégámon láttam, hogy boldogan mosolyog. Jól megijedtem, hogy ott maradok a Nemzetiben. Egyik nap, ahogy elsétált mellettem Zsámbéki Gábor, hátba vágott és azt kérdezte beszéltem-e a Székellyel. Nem – feleltem. Na, akkor vedd úgy, mintha beszéltél volna! Onnantól kezdve én is vigyorogtam. Azóta itt vagyok.

 
Miért szereted a Katonát?

Nagyon szeretek tag lenni. Amikor a Katona elindult, úgy éreztem, ez a legjobb budapesti vidéki színház. Azért mondom így, mert előadás után rengetegszer együtt maradtunk, beszélgettünk a szerepekről, előadásokról és ha nem volt dolgom, akkor is itt voltam.

 
Van legkedvesebb szereped?

Nem tudnék egy alakítást kiemelni. Mindig úgy gondoltam, ha négy alkalommal megtapasztalhatom, hogy jó a rendező, a színdarab, a szerep, hogy jó partnerekkel játszom és hogy sikeres az előadás, akkor kiteljesül a színészi karrierem. Ez megtörtént. Volt olyan szerep, amit nagyon szerettem, volt, amit kevésbé, de mindent becsülettel megcsináltam és soha nem dobtam vissza egyetlen egyet sem. Amit tudok, maximálisan kihozok a feladatból, hogy amikor a bemutató előtt belenézek a tükörbe és azt kérdezem magamtól, mindent megtettem-e nyugodt lehessek, és azt mondhassam: "helyes, akkor mehetünk a színpadra". Tudom magamról, hogy néha bepöccenek, kellemetlenül viselkedem, ugyanakkor megbocsátó, szeretetteljes és hűséges vagyok: ez utóbbi nagyon fontos az életemben. 

Kérdezett: Csikós Kornélia / Katona blog
Utószerk.: Színház.hu