„Testvéremre találtam” − Árkosi Árpád Borbély Szilárdra emlékezett

Az Akár Akárki című zenés-táncos amoralitás januári bemutatója kapcsán Árkosi Árpád rendező a Borbély Szilárd-művek színpadi létezéséről beszélt.

− Az eddigi színházi pályája elválaszthatatlannak látszik a kortárs drámáktól. Minek köszönhető ez az elkötelezettség?

 

− Azt gondolom, hogy a „kortárs dráma” mesterségesen kitalált szóösszetétel a magyar irodalmi és színházi életben. Valamiféle misztikum, titokzatosság lengi körül a „kortárs” jelzővel ellátott műveket. Ha ma valaki „kortárs” darabot állít színpadra, az heroikus vállalkozásnak és különleges tettnek tűnik. Úgy emlékszem, hogy a rendszerváltás előtti időkben természetesebb esemény volt egy-egy élő szerző bemutatkozása. Az is lehetséges, hogy a túltermelési válsággal küzdő kortárs drámaírói nemzedék egy része tudatosan misztifikálja magát. Részemről a kortárs drámák felé fordulásban semmi különleges nincs, mert első rendezői próbálkozásaim során a magam által írt darabokkal kísérleteztem, így saját magam kortársává váltam. Mikor elkezdtem a hivatásos színházi pályámat, erősebb kritikai, szakmai közvélemény övezte a klasszikus művek színpadra állítását, így én is − talán bizonyítási vágyból − gyakran kipróbáltam magam azon a „terepen”.

 

arkosi-arpad-original-54243

Árkosi Árpád (forrás: jegy.hu)

 

− Radnóti Zsuzsa 2013-ban „várakozó listás” színpadi alkotónak nevezte Borbély Szilárdot, akinek drámai életműve egyelőre nem kapta meg az őt megillető színházi figyelmet. Mennyire figyel a rendező erre a „várakozó listára”?

 

− Számos olyan költőről, prózaíróról tudunk, akiben Radnóti Zsuzsa − akár az alkotó szándéka ellenére − megsejtette a drámai szerzőt, így nem véletlen, hogy Borbély Szilárdot is feltette, felvette a „várakozók listájára”. Borbély Szilárd kortársai már sokkal korábban lehetőséget kaptak a színházi megmérettetésre, de soha nem az idő dönt az írói teljesítmény sorsáról. Gyakran a szerencsén is múlik, hogy ki olvas el egy adott darabot, ki melyik kortárs szerzőt ajánlja a színházak figyelmébe, ki melyik produkciós pályázattal nyer. A Vojtina Bábszínház és a Csokonai Színház kitartó szándéka behozta ezt a látszólagos lemaradást, és jelentős előadásokkal bizonyította, hogy Szilárd igazi kortársunk maradt.

 

− Mennyire egyezik az Ön színházi és Borbély Szilárd alkotói karaktere?

 

− Szilárd írásművészetéről, drámai alkotásairól semmiképp nem mondható, hogy könnyen befogadhatóak lennének. A saját létezésünkről és a világ állapotáról úgy tudósít, úgy szembesít, hogy nehéz előle elhajolni. Írásai nem engedik, hogy lazán, felületesen vagy éppen bulvár-attitűddel közelítsen hozzájuk bárki. Ugyanakkor olyan lelki kataklizmát tud okozni nézőnek és alkotónak egyaránt, amire titkon mindig is vágyunk.

 ujhelyi6

Kiss Gergely és Pál Hunor az előadásban (fotó: Máthé András)

 

Le kell szállnunk vele azokba a tartományokba − néha nagyon mélyre, nagyon embertelen atmoszférákba −, ahonnan megtisztulva térhetünk vissza. Én mindig is ezt a fajta „kegyetlen” színházat próbálom megvalósítani, ha alkalmam van rá. Szilárd alkotói karaktere minden ízében kifejezi az én törekvéseimet, így testvéremre találtam benne. Vele nem lehet garantált színházi sikerre törekedni, mert nem ringat el, nem simogat, hanem kemény pofonokat oszt, és azokat a tükröket töri szét az arcunkon, amelyekben olyan szeretnivalók vagyunk. Fanyar, ironikus, látnoki és drámai elemekből párolja ki a műveit. Azt vallotta, hogy eljön majd a pillanat, amikor színházi művei megszólítják, megtalálják azokat az alkotókat, akik formát adnak nekik. Én csak egyike vagyok ezeknek a „formakészítőknek”, de tudom, sokan lesznek követőim, hiszen az ő művei nyugodtan várakozhatnak akár évtizedekig, mert soha nem veszítenek értékükből.

 

− Az Akár Akárki alaptémáját, a szolidaritás teljes hiányát tekintve egyre aktuálisabb…

 

− Nem tudom megítélni, mert vannak mélyen vallásos barátaim, akik úgy látják, hogy közel van a megváltás pillanata. A cinizmus és a reménytelenség poklában lelke mélyén mindenki azt várja, hogy az emberiség egyszer csak felébred, és rádöbben, hogy ez az önpusztító létezési forma nem folytatható tovább. Az emberiség és Akárki helyzete évszázadok óta változatlan: a halál eljövetelekor számot kell adnunk az életünkről. A darab és az előadás alapvető kérdése hamleti: „Lenni vagy nem lenni?” − vagy az, hogy: „Vanni vagy nem vanni?” Nekünk, alkotóknak − Szilárd szondájával − meg kell mérnünk magunkban, hogy képesek vagyunk-e vállalni és feltenni ezeket a kérdéseket.

 

ujhelyi1

Újhelyi Kinga az előadásban (fotó: Máthé András)

 

− Mennyiben volt közös az alkotói munka?

 

− Nálam a színészek és minden alkotótársam (tervezők, zeneszerzők, koreográfusok stb.) a színpadi teremtés részesei. Ha nyitottak maradunk a szerző „üzeneteire”, akkor valóban olyan felismeréseink lehetnek, amelyekről a próbák elején nem is álmodhattunk, és amelyek alapvetően megváltoztathatják a bennünk élő darab „olvasatát”. Ezt a közös tudást akarjuk később az előadások során átadni a nézőknek. Ha nincs meg a munkánknak ez a közös felfedező ereje, meglepetése, akkor csak a puszta „csinálás” van, amelyből se a néző, se az alkotó nem profitál.

 

− Ha Borbély Szilárdot várakozó listás szerzőnek neveztük, akkor a listán szereplő műveiből van-e olyan, amely szintén felkeltette az Ön érdeklődését?

 

− Az Olaszliszkai című darab egészen biztosan ilyen. Keresem a lehetőséget, hogy ezt a művét is színpadra állíthassam. Szilárd még életében nagy hatással volt rám, úgy érzem, van még dolgunk egymással. Az első Akár Akárki-rendezésemet még láthatta, de utána nem találkoztunk többé. Szerintem ő becsülte a színházi alkotók szuverenitását, ezért alázattal „viselte” műveinek színpadi sorsát. Ez a szerény alázat erősebb volt benne annál, hogy véleményt mondjon, vagy beleszóljon bármibe. Nem vágyott arra, hogy a színházban tapssal-zenével ünnepeljék, de bizonyára érezte: Debrecen városa sokat tett azért, hogy a kortárs szerzők várakozó listájából kiszabadítsa.

 

Forrás: Csokonai Színház