"Újfajta színházi szépségre van szükség" - Interjú a POSZT-válogatókkal

A POSZT 2015 évi válogatóit,Balogh Tibort és Perényi Balázst kérdeztük. Szó esett többek között az uborkatermesztésről fiatal és idősödő titánokról, és arról, mi lett volna Bergmannal Magyarországon.

A válogatók 2014. március 1. és 2015. március 6. között hozzávetőleg 49. 000 km-t utazott kerékpárral, vonattal, autóval és mikrobusszal. A válogatók olykor megosztották egymás között a feladatokat, majd kölcsönösen felhívták a figyelmet a különösen érdekesnek tartott produkciókra. Munkamegosztásban összesen 235 előadást láttak – ebből 75-öt egyikük vagy másikuk –, előre kikötötték azonban, hogy a versenyprogramba csak olyan produkció kerülhet, amelyet mindketten megnéztek.

A versenyprogramot itt elérhetik.

 

Most, hogy kihirdettétek a versenyprogramot, megpihentek egy kicsit?

 

Tibor: Igen. Én meglátogatom a kertem.

 

Balázs: Nekem is van kertem... (Nevetnek.)

 

Tibor: Az én kertem 400 négyszögöl, nem firkász embernek való, hogy megművelje, főként a sógorom viseli gondját. De van benne egy kis terület, amin vegyszermentesen termesztem az uborkát, ugyanis rájöttem, hogy ubrokaszezonban nem lehet színházba járni. Az elmúlt 20 évben mindig sikerült megtermelnem a magam uborkáját, de idén nem!

 

A POSZT....

 

Tibor: Bizony, a Poszt az oka. Amikor vetni, öntözni, kötözni kellett volna, akkor nekem már színházba kellett járnom, a sógorom pedig ehhez egyszerűen nem akart érteni. (Nevet.)

 

Balázs, mi a helyzet a te kerteddel?

 

Balázs: Egy hétvégi házhoz tartozik és a három leányom már reklamál, hogy miért nem látogatjuk hónapok óta. A kicsi, aki hároméves, egyenesen betege ennek, minden hétvégén összecsomagol...

 

Ezek szerint lemondással is járt az elmúlt egy év.

 

Balázs: Nagyon hiányoltak a gyermekeim... Egy idő után azt kérdezgették, ugye ma este nem lesz színház, pedig szeretik a színházat.

 

Tibor: Én kevesebbet mentem színházba a barátnőmmel, mint szoktam, mert nem akartam őt a kötelező feladataimmal terhelni, és rendre úgy alakult, hogy amikor ráért volna, épp olyasmit kellett néznem, amit nem szívesen mutattam volna meg neki. Viszont sok élvezettel is járt a válogatás, pláne, hogy imádok utazni. Amikor még csak az asztalig értem és megkérdeztek, mi szeretnék lenni, azt válaszoltam, hogy cseh vasutas. Most is mindenhova vonattal igyekeztem eljutni.

 

Ezek után nehéz lesz elhinni, hogy szakmai okokból került a versenyprogramba a Szigorúan ellenőrzött vonatok....

 

Tibor: Mentségemre szóljon, hogy közös akaratból szerepel a listán!

 

poszttt2

 

Ketten együtt 235 előadást láttatok, és ahogy a POSZT sajtóközleményében áll, „az élvonalbeli színházak szinte valamennyi bemutatóján” részt vettetek. Miért a fogalmazás?

 

Balázs: Nem minősíteni kívántunk, csak szerettük volna megkülönböztetni a budapesti kiemelt színházakat. Ők nem neveznek produkciót a versenyprogramba, viszont Budapest központjában vannak, ezért könnyen elérhetőek.

 

Tibor: A színházi világ Budapest-belvárosközpontú. Ha egy olyan értékrendet állítunk fel, aminek a középpontjába a színészt helyezzük, akkor egy kilométeres körből ki se tudnánk mozdulni a válogatás során, hiszen a belvárosi teátrumok egymással csereberélik kiváló színészeiket, úgy, hogy minden produkció a legkívánatosabb szereposztásban kerüljön színre. A gyári tökély itt garantált, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy máshol nem születnek figyelemreméltó előadások.

 

Balázs: Ugyanakkor azt látom, hogy bár mindenütt csodás színészekkel találkozni, manapság nagyon kevés színházi társulat létezik, amennyiben társulatnak nemcsak az állandóra szerződtetett színészek csapatát nevezzük, hanem egy erőteljes szellemiséggel, stílussal rendelkező alkotói közösséget. Továbbmegyek: úgy tűnik, nem nagyon lehet vidéken tartósan működtetni egy erős társulatot.

 

Ezzel egyetértesz Tibor?

 

Tibor: Senkit nem akarok megsérteni, de az a helyzet, hogy szép számmal érkeznek vidékre tehetséges fiatalok, akik közül többen felkerülnek Budapestre, és azok, akik maradnak, betöltenek egy szerepkört. Minél több ilyen beskatulyázott színésze van egy társulatnak, annál nagyobb a megalkuvás esélye, annál kisebb a rendezők mozgástere, annál valószínűbb, hogy fakó előadás születik.

 

Balázs: Arról, hogy menekülnek vidékről, a színház is tehet, de a világ is megváltozott. Hiányzik a pörgés, a pörgés pedig létforma, a fiatalok úgy érzik megfulladnak vidéken. De a legfontosabb, hogy hiányoznak a karizmatikus színházteremtő vezetők, akiket tűzön-vízen át érdemes követni. Ki fog üresedni az a fogalom... Nem... Legyünk őszinték: kiüresedett az a fogalom, hogy társulat. Nem társulatok vannak, hanem állandó munkatársak.

 

Tibor: Ahol próbaszünetekben és az előadások után van élet a művészklubban, ott azért sejteni lehet, hogy társulat működik. Ritka ez.

 

Balázs: Valószínűleg borzasztó lenne, ha leterelnénk a fiatalokat vidékre, mint anno. De az is igaz, hogy harminc évvel ezelőtt a színészképzés egy-egy vidéki színházban fejeződött be, ahol különböző műfajokban, különböző szerepeket játszhattak. Ehhez képest a mai fiatalok inkább választanak alkalmi csoportosulásokat. Szabadok, nem kényszerülnek lehetetlen kompromisszumokba, de nem biztos, hogy kiteljesedik tehetségük, és nem dolgoznak eleget. Ki kéne találni valamit, ez nem jó se a színészeknek, se a nézőknek.

 

Milyen megfigyelést tettetek még az elmúlt időszakban?

 

Balázs: Néhány színház versenyezni kezd a kommersz tömegkultúrával, ugyanolyan nyelven gügyög a nézőjéhez. Szerintem nem szabadna lebecsülni a közönséget, hanem beszélgetésre, együttgondolkodásra, együtt alkotásra kellene hívni őket. (Ne felejtsük el az előadás a néző képzeletében születik, nem a színpadon.) Újfajta hitelességre, újfajta színházi szépségre van szükség, ezért több művészi kockázatot kellene vállalni.

 

Tibor: Lévén nem csak kritikus, hanem olykor gyakorló színházi ember, a saját bőrömön érzékeltem: kisvárosban, egy szakmai értelemben sikeres előadás nem feltétlenül termi meg a fennmaradásához elegendő babért. Ezért lehet az, hogy sokan 100%-ban kockázatmentes repertoárt állítanak össze. Ugyanakkor tapasztaltam, nem lehetetlen érdeklődést generálni. Vesszőparipám, hogy meghatározó a megrendelő intelligenciája - ugyanis az dajkamese, hogy létezik abszolút művészi szabadság és függetlenség. Nincs. Soha nem is volt. Egy színház megrendelője, azaz a tulajdonos, a város kikötheti, hogy a pénzéért milyen karakterű színházat kér cserébe. Az intelligens városvezetés olyan színházat rendel, amely nemcsak a lakosság elismerésére pályázik, hanem teret enged a szellemi innovációnak. Ott, ahol a színház minden energiáját az értékteremtésre, és annak megmutatására összpontosítja; megnyerheti magának a sajtó, a helyi értelmiség és a városi oligarchák érdeklődését. Rátermett szervezők számára a VIP kör pozitív megnyilatkozása potenciális közönségbázis: az árnyékukban megképződhet egy színházi B-közép; a rajongók lelkesedése tovaragad környezetükre, onnan a távolabbi ismerősökre, és megteremtődik az előadások számára a közönség.

 

Hiszel az intelligens városvezetőkben, akik felismerik a kísérletezés jelentőségét és támogatják az alkotói kibontakozást az értékteremtés jegyében?

 

Tibor: Persze! A színházak nem is tudnák nélkülözni őket. A legendás kaposvári korszak idején is dolgozott a városvezetők között egy ember, akinek szívügye volt a színház. Be is iratkozott mindenféle tanfolyamra azért, hogy elsajátítsa a színháztudományt. Vajna Pál kulturális osztályvezetőről van szó, aki minden kollégájának elmagyarázta, mitől döglik a légy; lyukat beszélt a hasukba, és akit csak tudott, beoltott a színház szeretetével. Ugyanebben az időszakban az egyébként borzasztó vaskalaposnak tartott szolnoki városvezetésben is munkált ambíció, hogy országos hírű színházat hozzanak létre. Miskolcon is ügyeltek arra, hogy odakerülhessen tanácsadóként Major Tamás és a hóna alatt felnövekedhessen Csiszár Imre, pedig ott sötét kommunizmus dúlt akkor. Emlékszem, karavánban jártak az emberek előadásokat nézni... Persze nem állítom, hogy minden a városvezetésen múlik. Az átgondolt évadtervezés mellett szerepe van a színházra való igény kialakításában a tanároknak, hiszen a fiatalokat többnyire ők juttatják el színházba. Többször tapasztaltuk, hogy diákok fantasztikus koncentrációval néztek egy darabot és ült mellettük néhány nyugdíjas, akik zörgették a zacskót, hangosan beszéltek, egyszóval rendetlenkedtek: megzavarták a „hej, ezek a mai fiatalok!” műélvezetét. Jó lenne, ha a színházak olyan műsorrendet tudnának kialakítani, amely nem kényszeríti egy térbe a közönyösöket a kíváncsiakkal. A mai színházi törvény teljesítményelvű, nincs ilyen finomhangoló ereje.

 

valogatok2

Perényi Balázs, Balogh Tibor

 

Több problémát is felvetettetek, szó esett a társulatok és a kockázatvállalás hiányáról, a pályakezdők szűkös lehetőségeiről, a színház kommercializálódásáról. Mi az, amire szerintetek a legsürgetőbb megoldást találni?

 

Balázs: Alig járnak a negyven év alattiak színházba, pláne vidéken. És nem azért mennek, mert katartikus élményekkel gazdagodnak vagy szembesülnek önmagukkal, hanem azért, mert a színház a kultúrájuk része. Szerintem muszáj volna reagálni arra, hogy az átlagéletkor a magyar nézőtereken ötven felett van. A kultúrafogyasztó fiatalok elenyésző része jár színházba, ha csak nem viszik őket. Vidéki egyetemisták alig. Elképzelhető a szociológusok által átbukásnak hívott jelenség, amikor hirtelen megváltoznak a társadalmi attitűdök. Mint Kanadában, ahol egyik pillanatról a másikra kiürültek a katolikus templomok. Jó volna elkerülni, hogy Magyarországon ez a színházakkal történjen meg.

 

Hogy lehet elkerülni az átbukást?

 

Balázs: Lehet, hogy idealistának hangzik, de talán a strehleri modell lehetne a példa. (Giorgio Strehler a második világháború utáni olasz színház egyik legnagyobb rendezője, világszerte ismert és elismert megújítója. A szerk.). Strehlernek sikerült megszólítani a színházról lemondott társadalmi csoportokat, mert figyelt rájuk, az életükre. Magas esztétikai színvonalon kell szólni az emberek dilemmáiról, életproblémáiról korszerűtlen szóval a „valóságról”, még ha nem is tudjuk, hogy mi az. Nekem úgy tűnt, hogy a magyar közönség nem érzi és nem is érezheti megszólítva magát.

 

Miért?

 

Balázs: Azért, mert az alkotók többnyire nem a közös valóságból, közös élményekről fogalmaznak, mert puhák az olvasatok. „Az emberi kapcsolatok kiürülnek”, ehhez hasonló általánosságokkat mantrázunk lassan kétszáz éve. Miért fogynak el a neten a jegyek pillanatok alatt Pintér Béla előadásaira? Azért, mert produkcióik azokkal az életproblémákkal, témákkal, helyzetekkel foglalkoznak, amelyekkel birkózunk. És nemcsak színházrajongó értelmiségiek járnak az előadásaikra... Ezzel szemben a legtöbb előadásban nagy, művészi általánosságokat tálalnak újra kisebb, nagyobb hatással, így nincs kapcsolódási pont a darab és a nézők között. Peter Brook szerint klasszikus darabok bemutatása önmagában véve felesleges. Nincs semmilyen spirituális különbség egy Ibsen darab felújítása és egy musical között. Azért mert Shakespeare, Ibsent, Csehovot játszunk még nem születik műalkotás. Trepljovval szólva „ezer változatban mindig ugyanazt” Ha nem akarok közölni, a néző beül az előadásomra, teljesíti kulturális kötelességét, majd úgy gondol a színházra, mint egy kicsit unalmas dologra, amire a férjeket nehezebb rábeszélni, mint a feleségeket. A Brand bizonyítja, hogy lehet jelenidejűen beszélni a legfilozofikusabb, legemelkedettebb, legszakrálisabb kérdésekről. A Felülről az ibolyát bizonyítja, hogy meg lehet szólítani a huszonéveseket is, akiknek más a tempója, figyelme, érdeklődése, viszonya képhez, szóhoz, történethez időhöz, mint a közelmúlt nézőinek. Ha a színház nem lesz különleges, érdekes, egyedi és trendi – vége. Egyébként ugyanolyan nagy problémát okozhat a szakma elöregedése, mint a közönségé.

 

Elmaradhat a generációváltás a szakmában?

 

Balázs: Bizony… Bevallom, csúnya dolgot csináltam, utánanéztem hány évesek az általam látott kőszínházi előadások rendezői és átlagoltam az életkorukat. Félelmetes eredményre jutottam: Magyarországon a rendezői átlagéletkor 50 év! Határon túl 37! Ha ellenőriznénk, hogy hányan végeztek a Színház- és Filmművészeti Egyetemen rendezőként és közülük hányan maradtak a pályán, hasonlóan megdöbbentő eredményt kapnánk. Ez azt jelzi, hogy a szakma nem gondolkodik azon, miként lehet helyzetbe hozni a fiatalokat. Pedig Hevesi Sándor 29 évesen került a Nemzetibe, Németh Antal 32 évesen már igazgatója volt, Gellért Endre 29 évesen rendezője, +6 évesen főrendezője lett. 27 évesen kapta meg Székely Gábor és Zsámbéki Gábor a szolnoki illetve a kaposvári főrendezői posztot. De mindez olyan „nyitott és dinamikus demokráciákban” történhetett meg, mint a Horthy vagy Kádár rendszer. Az alkotóerővel bíró embereknek muszáj lehetőséget adni! Ma harmincvalahány évesen egy vidéki színházat se kap az ember... Szóval nem lehet ötven év az átlagéletkor! Nem lehet, hogy nemzedékek tűnjenek el! Nem lehet, hogy idősödő szakemberek arra kényszerüljenek, hogy ötöt rendezzenek egy évben, csak azért, hogy meglegyen a nyugdíjuk. Közben semmi mondandójuk nincs már, és megbízóik is tudják, hogy nem várhatnak tőlük semmit, legfeljebb azt, hogy nem lesz nagy bukás, mert ők mégiscsak tudják a szakmát és valaha fontos rendezők voltak. A kánonba bekerülni nehéz, kikerülni lehetetlen. Ez nem „hajtóvadászat öregekre”, fiatalos, innovatív, experimentális előadást csinált Nagy József és Zsótér Sándor, akiket nem lehet a fiatal titánok közé sorolni. Tehát a középkorúak közt is akadnak olyanok, akik kitűnő művészi kondícióban vannak, de rengetegen hajszolják magukat a megélhetésért. Ez méltatlan, de mégsem járja, hogy övék a terep!

 

poszttt

 

Azt mondod, nem a tehetség hiányzik…

 

Balázs: Vannak fiatal tehetségek úgy a színházrendezők, mint a bábrendezők vagy a dramaturgok között, például Boross Martin, vagy a fényes tehetségű Gáspár Ildikó, akik rendezésre adták a fejüket. Vagy azok akiknek nevét felsoroltam a hírdetésen, akik poszt esélyes produkciót hoztak létre - Albu István, Balogh Attila, Benkó Bence-Fábián Péter, Erdeős Anna, Halasi Dániel, Kincses Réka, Ördög Tamás, Porogi Dorka, Radnai Márk, Hegymegi Máté, Szenteczki Zita, Szivák-Tóth Viktor. De ahhoz, hogy ők kibontakozhassanak, olyan igazgató kell, aki hívja őket, nem féltékeny rájuk, kiáll melletük.

 

Tibor: A pályakezdőt olykor simán padlóra küldik. Ha egy vezető színész, aki általában dominálja a próbafolyamatot eldönti, hogy “nem értjük a rendezőt”, akkor agyi passzivitásában a színészkörnyezete, sőt az igazgató is követi. A baj forrása a “bölény magányossága”, ugyanis egy produkcióra többnyire egyetlen ilyen jut, s versenyhelyzet híján bárkin érvényesítheti az akaratát, bárkit lehetetlen helyzetbe tud hozni.

 

Balázs: Így a neurotikus kőszínházi üzemmenetbe nincs módja beletanulni a fiataloknak. Ráadásul azelőtt, hogy pályára lépnének, a rendezőhallgatók valójában nem sajátítják el a kőszínházi gyakorlatot, nem asszisztenskednek, mint a régiek Ádám Ottónál, Nádasdy Kálmánnál… Akkor szembesülnek azzal, hogy miként működik ez az egészen félelmetes üzem, amikor bedobják őket a mélyvízbe. Ezért az önálló munka során elvéreznek vagy olyan sebeket szereznek, hogy az élettől is elmegy a kedvük. Gondozni kellene a tehetséget. Ki gondozta eddig? A mesterek. Vannak-e most mesterek? Kevesen. A mesterek színházigazgatók-e? Nem feltétlenül. Ha Magyarországon egyszer megbukik valaki, akkor vége a pályájának. Bergman tizenhatodik filmjét jegyzi a filmtörténet. Előtte tizenötöt rendezett! Magyarországon Bergman biztosan nem építhette volna fel az életművét, mert itt csak egy dobás van. 

 

Hallgatva titeket, ahogy egyetértésben beszéltek, nehéz elképzelni, hogy egymással viaskodtatok egy-egy előadásért, pedig a listátokon szerepel olyan produkció, ami csak az egyikőtök javaslatára került a versenyprogramba.

 

Tibor: Az elmúlt egy évben csak a hajrában vitatkoztunk, amikor másról-másról gondoltuk, hogy kidobandó homokzsák. De megegyeztünk.

 

A válogatókat sokszor vádolják azzal, hogy befolyás alatt állnak hiszen egyikük a Magyar Színházi Társaság, a másikuk a Teátrumi Társaság képviselője.

 

Tibor: Ha bárki rápillant a listánkra, kiderül számára, hogy “Teátrumi” küldöttségem dacára, nem álltam ki a Nemzeti Brand-jáért, vagy az Újvidéki Színház Bánk bánjáért, Balázs pedig éppen a Nemzeti előadásához és a Teátrumi tagszínház újvidékiekhez ragaszkodott. Ez nem arra vall, hogy egy prekoncepciónak akartunk volna megfelelni.

 

Balázs: Egy darab emailt vagy hízelgő telefont nem kaptam, senkivel sem folytattam informális beszélgetést, senki nem akart manipulálni. Egymás közt sem fedeztünk fel ideológiai különbségeket. Esztétikai értékről, színházi minőségről gondoltunk mást, nem sokszor, csak egy-két esetben.

 

Mi az a tanulság, vagy élmény, amit az elmúlt egy évből mindenképpen megőriztek?

 

Tibor: Alig volt olyan színház, ahol ne borult volna a nyakamba színész, akivel korábban egy társulatban dolgoztunk. És amikor a nyakamba borult, felragyogott a szeme és azt kérdezte: ide fogsz szerződni? Ez baromi jól esett, az érzés velem marad.

 

Balázs: Lenyűgözött néhány társulat alkotói energiája (legtöbbször a határon túliak). Volt mentálhigénés röhögésrohamokat okozó produkció. Volt, amely “bizonytalanná tette a biztosat és biztossá a bizonytalant”.

 

Tóth Berta / Színház.hu