"Sokszor kell elbújni a díszletben" - Horváth Katalin súgó válaszolt

Életem egyik legszebb pillanata az volt, amikor súgóként örökös tagja lettem a Petőfi Színháznak. Ezt a címet én kaptam meg először nem színészként. Nagyon büszke vagyok rá - mondta Horváth Katalin, aki nyugdíjasként templomfelügyelőként sem hagyta abba a súgást.

 

"Napra pontosan meg tudom mondani: 1969. május 1-jén súgtam először, de ennek hosszú előzményei voltak. Már fiatalkoromban érdekelt a történelem, az irodalom és a színház elbűvölő világa is. Bejártam a színházi próbákra, ismerősöket szereztem a társulatból. 1969 tavaszán az egyik előadás előtt a súgó megbetegedett, és a színészek szóltak a színházigazgatónak, hogy beszéljen velem. Így történt, hogy Pétervári István, az akkori igazgató felkért, hogy súgjak az előadáson. (…) Féltem, hogy nem fog menni. Utána meg valahogy ott ragadtam. Aztán dolgoztam elég sok beosztásban, csak hadd maradjak! Voltam rendező asszisztens és ügyelő is" - nyilatkozta Horváth Katalin, aki arról is beszélt, hogy sokan gondolják úgy, hogy az előadáson fontos a súgó szerepe, de ez nem így van. 

 

Horvath Katalin

 

"Az már könnyű, akkor már tudják a színészek a szöveget. A próbafolyamat viszont elég nehéz. Az első próbákon én jószerivel csak felolvasom a szöveget. De próbáról próbára egyre kevesebbet kell olvasnom, mert a színészek egyre jobban tudják. Én olyan súgó vagyok, aki megtanítja nekik a szöveget. Szoktam velük külön gyakorolni is, ha kell, végszavazni. Akkor legalább tudom, hogy mennyit tudnak. Nem mindenki csinálja így" - fogalmazott.

 

"A súgólyukból a legkönnyebb súgni, onnan látni az összes színészt, teljesen jól. De nagyon kényelmetlen, már nem is használjuk. Egész életemben talán három darab volt, amikor onnan kellett súgnom. De nem is szeretem, akárhányszor megmozdulnak a színpadon, a por az arcomba száll. Általában a függöny mögül súgok, de az sem könnyű úgy, hogy a színészek hallják, de a közönség ne. De súgtam már a legkülönfélébb helyekről is, sokszor kell elbújni egy-egy díszletben, például egy kandallóban. Van, hogy alig látok valamit. Sőt, olyan is volt már, hogy mennem kellett a díszlet mögött a színész után" - árulta el Horváth Katalin. Arról is beszélt, melyik volt a "legmeglepőbb súgólyuk".

 

"A Don Quijote című darabot játszották Szemes Mariék Gyulán, a tó feletti színpadon. A színpad alatt ültem egy csónakban, és a megszokottnál is jobban kellett figyelnem, mert a békákat nem érdekelte a darab, egyfolytában brekegtek körülöttem. Szétbrekegték a darabot! Szegény színészek, úgy dolgozni! De azért minden rendben ment.(…) A legemlékezetesebb, amire mindig emlékezni fogok, egy próba alatt történt. Ott éreztem először, hogy a kisfiam megmozdult a hasamban. Akkor egy pillanatra nem tudtam, hogy mi zajlik a színpadon, nem is tudtam figyelni" - számolt be Horváth Katalin. 

 

Forrás: Napló / Maróti Lili