"Mindegyik előadás premier tud lenni" - Interjú Sardar Tagirovsky-val

Sardar Tagirovsky a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban színre vitt Meggyeskert rendezőjeként vesz részt a 15. POSZT-on. A versenyprogramba válogatott Csehov-darabról, a román és magyar színjátszás közötti különbségekről, a pályakezdésről beszélgettünk.

 

Harmadéves hallgató vagy Marosvásárhelyen, Bocsárdi László osztályában. Hogy jött a lehetőség? Miért választottad a Csehov-darabot?


Első évben a Két lengyel darab című előadással léptünk fel a Kisvárdai fesztiválon, ahol én vendéghallgatóként voltam jelen, színészként játszottam az ötödévesek vizsgaelőadásban, Bocsárdi László rendezésében. Az előadás után felajánlotta a lehetőséget, hogy a 2014-2015-ös évben rendezzek a színházában. Először Shakespear-rel akartam foglalkozni, de végül a Meggyeskertnél kötöttem ki. Bocsárdi felvetette, hogy csináljak Csehovot, az állítólag jól ment első évben.

 

Csehov-mű volt az első vizsgadarabod is?


Az első vizsgaelőadásom A 6-os számú kórterem című novellája alapján készült. Csehov emiatt a novella miatt lett igazán híres, csak ezután próbálkozott színdarabokkal. A 6-os számú kórterem novellája egy elmebeteg és egy orvos kapcsolatáról szól - nekem azonban fontosabb volt, hogy a novella a csehovi világ hiányaként értelmezhető: Csehov annyira zseniális volt, hogy megírta a saját világának a hiányát, a polgári naturalista dráma mögött rejlő világot próbálta felszínre hozni. Ha minden jól megy, akkor jövőre megrendezem, mert a vizsgaelőadás csak a történet egy részlete volt. Csinálnék belőle egy normális, négyórás előadást.

 

  • sardar

 

Négy órás, normális?


Azt hiszem, kezd divatba jönni a "slow food", az emberek kezdik más szemszögből figyelni a belső idő fogalmát. De még mindig rengetegen vannak, akik a hétköznapi rohanás közepette elfelejtik az értékeket, a fontos találkozásokat, a kütyüjeiket nyomogatják (magamon is tapasztalom), és egyre gyakrabban látok mobilozó embereket a színházakban, akik mellékesen élvezik az előadásokat, csak közben görgetik az idővonalakat, várják az üzeneteket... mindenkinek van valami fontosabb dolga a jelennél.

 

A jelennek nincs jelentősége. Egyre rosszabb lesz a látásunk: az ember háttérbe szorul a társadalomban, a színész eltűnik a gépezetben. Nagyon sok színész, mint szövegfelmondó, szórakoztató központ vesz részt a produkciókban, eladja a munkája lényegét, mert kiszolgáltatott helyzetben találja magát a színiiskolák elvégzése után, kell a pénz, kell a színpad, mint egy falat kenyér. Az igazgató, a rendező tud erről a kiszolgáltatottságról, kialakul a verseny a színészek között, a csapat szelleme csak felszínes módon lesz jelen, a munkáról nem esik igazán szó.

 

A munka megfoghatatlan szerencsekerékké válik, amiben elég megtanulni a szöveget és mozgást, a pillanatnyi generált érzelmeket. A dolog elszakad attól, ami az univerzálishoz, a megfoghatatlanhoz kapcsolódik. A színészek megelégednek azzal, hogy kimondják a szót. A gondolat nem lényeges ma nagyon sok színházban - sajnos. Minden pont fordítva működik, mint ahogy működőképes lehetne. Sajnos rengeteg helyen nincs lehetőség kutatómunkát végezni, és ahol akadályokat észlelek, ott nem vagyok hajlandó beállítani a színészeket, ha azt tapasztalom, hogy ezzel hazudok az adott alkotónak. Megalkudni nem jó. Néha azt érzem, hogy egy színésszel inkább tréningeznék, gyakorolnék különféle módszereket a lazulás és figyelem érdekében. Néha azt érzem, hogy nem elég beállítani az embert, mint egy tárgyat, a térbe. Az egyetemen is azt tapasztaltam sokszor, hogy milyen jó lenne kísérletezni, tréningezni. És gyakran úgy is döntöttem, hogy kockáztatok: csinálok olyat, amit nem tudok.

 

mgys7047w

 

Fontosnak tartod a tréninget az előadások próbafolyamatában?


Nem olyan régen a Mulatság című vizsgával foglalkoztam újra Kecskeméten, amit tavaly próbáltam 10 rövid alkalommal. Azt éreztem, hogy ez az idő nem elég arra, hogy kidolgozzak egy "kész" előadást, így inkább olyan dologra vetemedtem, hogy a színészekkel foglalkozzak. Most, hogy újra elővettük 5 próba erejéig a Mulatságot, megint csak azt éreztem, hogy fontosabb, hogy hosszútávon tanuljon a színész és a rendező, az előadás elején bejelentettük a kísérleti szándékot. De a tapasztalatom az, hogy kevés igény mutatkozik erre, mert a színházi emberekben gyakran szülői elvárások vannak, nem gyermeki kíváncsiságok. (A legnagyobb tisztelet a kivételnek.)

 

Visszatérve a Meggyeskertre: édesanyád és a családod nagy része orosz és ukrán nemzetiségű. Oroszul vagy magyarul olvasod Csehovot?


A 6-os számú kórtermet Kijevtől negyven kilométerre lévő, kis faluba menet, Keleberdában olvastam oroszul és magyarul felváltva. Elolvastam a novellát – ekkor nagyjából 20 éves voltam, nagyon tetszett. Lám, milyen az élet, hogy évekkel később felhasználom ezt a szöveget, ami akkor megérintett, 10 évvel ezelőtt. Az a megérintettség maradt, elő lehetett venni évekkel később is a szöveget. Így volt ez a Meggyeskert esetében is.

 

mgys7226w

 

Az elmúlt évben Zsótér Sándor is rendezett egy Meggyeskertet ezen a címen. Te milyen fordításból, fordításokból dolgoztál?


Felhasználtam a régi fordítást és a saját szövegeim, ez alapján variáltam át a szöveget. A Meggyeskert név célja az újratisztítása annak a száz évnyi gondolatmenetnek, ami a Meggyeskerthez kapcsolódik. Megpróbáltam egyfajta kinagyított „oroszosságot” – nem direkt módon – megjeleníteni az előadásban, ahogy szláv lelkűek egymás között sírva-vigadnak. Az a bozsemoj-érzés. Ezzel volt a legtöbb munka, hogy ezt megéreztessem a színészekkel, akik jól vették a lapot, hiszen edzve vannak a legkülönfélébb színházi nyelvezetekben.

 

A nagymamámnak volt egy almáskertje Oroszországban, a Volga mellett egy kis faluban, Kazanyban. Gyakran voltunk ott. Ha valaki elutazott egy hónapra, akkor mindenki felkelt már hajnali ötkor, hogy a reggel nyolckor induló embert elköszöntsék. Mert hogy kitöltik a teát, ott a szamovár, rengeteg palacsintát süt a nagyi, ott vannak az emberek és sírunk három órán keresztül, hiszen az a valaki elmegy, és nem látjuk... Csehovnál pont ilyenek a búcsúk, ez az abszurdnak tűnő jelenség maga a valóság. És ugyanez történik (jobb esetben) a színházban is: találkoznak nézők és színészek egy rövid este erejéig, aztán elválnak, és ez az elválás fájdalmas is lehet, mert lehet, hogy soha többé nem látjuk egymást az életben. A Meggyeskertben próbáltam a három valóságot, a magyar, az orosz és a román valóságot egybegyúrni.

 

A címváltozatás is visszatérés az eredeti orosz címhez?


A szöveg oroszul valahogy keményebbnek tűnt, karcosabbnak, erősebbnek. Amellett, hogy a névvel való játék egy visszaköszönő humorforrásként szolgál az előadásban (és szerencsére tudott működni a drámán belül valami farce-jelleg) fontosnak tartottam, hogy Meggyeskert legyen a címe, mert le akartam szedni róla azt a kis negédes ízt, ami a fordításokkal együtt rákerült a drámára az elmúlt évtizedekben.

 

mgys0749568w

 

 

A sepsiszetngyörgyi közönség ugyanazzal a Cseresznyés-vagy Meggyeskert hagyománnyal él, mint a magyarországi színházi közönség? Azonos a Csehov-képünk?


Két előadást tudok mondani, Harag György és Vlad Mugur Cseresznyéskert-rendezéseit – ezek legendás előadásoknak számítanak, és úgy gondolom, hogy olyan megoldásaik voltak, amik ma is meggyőznék a közönséget. Harag György képes volt azt a nyers és metafizikai valóságot megmutatni a Meggyeskertben. A kelet jelentős részén egyszerűen nincs olyan, hogy abszurd színjáték, a szereplők által keresett igazságok generálják az abszurd helyzeteket. Emiatt más egy kicsit ott a színjátszás, mint itt, Magyarországon, sokkal több mindent el mernek képzelni.

 

Más a színészi gondolkodás. Jobban hat az érzetekre a világ érzékelése, és nem csupán az értelemre. Hiszen a színházban pont az a pláne, hogy valami olyat kereshetünk, amit nem keresnénk az életben. Magyarországon imádok dolgozni, de gyakran tapasztalom azt, hogy az értelem a munka gátjává válhat. A színészek sokszor hitetlenekké válnak a különböző kőszínházakban, mert javarészt egy rosszul értelmezett Sztanyiszlavszkij-módszerre épül az iskolai oktatás, a színházakban pedig az instrukciók.

 

Mesélj a társulatról!


A szentgyörgyi társulat számomra az egyik legjobb magyar nyelvű társulat. Bocsárdi Lászlóval már régóta kísérleteznek, eltérő utakat, más igazságokat keresnek. Együtt tudtuk keresni a szöveg igazságát, tudtam velük tréningezni. Mertem őszinte lenni. Nagyon jó volt, hogy a színészek sokkal tágabb légkörű alkotásban tudtak gondolkodni. Amikor megérkeztem, két koncepciót vittem – és végül egy harmadikat csináltam, mert a tér és a színészek mindent átalakítottak. Ez a hozzáállás közel áll ahhoz, amit a színésztről gondolok: a színész az idegrendszerét működteti, olyan, mint egy nagy gyermek: belemegy abba játékba, amiben ott a pokol és a paradicsom, a félelem és a vágy. Tehát valami olyat csinál, ami nem hasznos a társadalomnak a felszín szintjén. A munka a tudatalattiban érlelődik, ott, ahol az álmok születnek.

 

mgys4328384w

 

Ha jól tudom, még most is alakítasz az előadáson, mindig van valami változás.


Az első hét előadás során minden esetben alakítottam az előadás előtt. Áprilisban újra lesz, és át akarok még pár dolgot rendezni. A POSZT-on fel sem fogják majd ismerni, akik beválogatták. (nevet) Így mindegyik előadás premier tud lenni. Egy minimális változtatás az egészre hatással lehet, pont úgy, mint az életben.

 

Emiatt a premier-érzés miatt alakítod folyton?


Ahol élő anyag dolgozik, nem lehet kész az előadás, az hazugság. De ehhez olyan társulat kell, akik hagyják. Rugalmasak. Bocsárdival megtalálták valahogy a színháznak egy teljesen más jellegét, mint amit eddig ismertem. Jó, hogy van ilyen. Példaértékű.

 

Ez egy szerencsés pályakezdés.


Mi nagyon szerencsésen jártunk Bocsárdival, hagyta, hogy mindenki a saját útján menjen. Öten vagyunk, és mindegyikünk keres valamit, mindenkinek megvannak a maga útjai a szakmában. Meg kellett értenünk, hogy nem egymással versenyzünk; inkább meg kell értenünk egymást. Egyik volt osztálytársam most Pesten tanul rendezést. Szoktunk teázni, jó látni az ő fejlődését is.

 

Könnyű a szakmában nem versenyezni?


Fontos a verseny megtapasztalása is, de fontosabb észrevenni, hogy a verseny a saját félelmeinkről szól.

 

Mi lesz a következő?


Shakespeare: Szentivánéji álom. Vizsga lesz, rengeteg kísérletezéssel és kutatással, sok olyan emberrel, akikkel lesz időm keresni az igazságot.

 

Az interjút készítette: Huvágner Éva

Színház.hu

Fotók: tamasitheatre.ro