Goldonit rendezett Debrecenben Méhes László

Április 17-én mutatja be a Csokonai Nemzeti Színház Carlo Goldoni Chioggiai csetepaté című vígjátékát Méhes László rendezésében.

 

A Csokonai Színház ajánlója:

 

Goldoni életművének egyik igazi gyöngyszeme A chioggiai csetepaté. A komédia nagymestere ezúttal Velencénél kevésbé elegáns helyszínt választ: egy halászfalut, Chioggiát. A falut egyszerű halászcsaládok lakják, a férfiak hónapokig a tengert járják, asszonyaikat, menyasszonyaikat, lányaikat, húgaikat pedig kénytelen-kelletlen magukra hagyják. Ahogy az már lenni szokott, a faluban − ahol minden harmadik nőre jut csupán férfiember − megindul a civakodás és perlekedés. Goldoni „kedvenc” helyszínén, a terecskén hamarosan megjelenik Toffolo, a sülttökárus, aki portékája mellett bókjaival is leveszi a lábáról a chioggiai fehérnépet.


Szerethető darab, mert hús-vér embereket látunk, önállóságra és megértésre vágyó nőket, a féltékeny, lobbanékony férfiakat, s szenvedélyes, mediterrán lüktetésű életet. A párkeresés rögös útjáról páratlan őszinteséggel és humorral beszél, s szerethető, mert van benne egy Chioggiában idegen, különös alak, egy jóságos ember, akinek nincs más vágya, mint hogy segítsen, az összekeveredett szálakat kibogozza. Bár lehetetlennek látja a vállalkozást, az emberek értetlenségét, mégis mindenáron akarja a boldogságot másoknak, és hogy őt magát befogadják.

 

007 chioggiai csetepate 15 04 17

Fotó: Máthé András

 

A rendezőről:

 

A chioggiai csetepaté rendezésére Méhes László Jászai Mari-díjas (1993) színészt, rendezőt kérte fel a Csokonai Színház. Méhes Lászlót többnyire vidám, zenés játékokra hívják, hisz vígjátékai, musical-jei sosem az öncélú szórakoztatás jegyében születnek, hanem magas színvonalon szólaltatják meg a „könnyedebb” műfajt.

 

Méhes László tanulmányait a Színház és Filmművészeti Főiskolán 1983-ban fejezte be. A népszerű művész 1981-től a Vígszínház tagja, de film- és tévészerepei révén is ismert, rendezései rendre sikereket aratnak. 2010-től a József Attila Színház igazgatója, ahonnan egy év múlva önként távozott. 2012-ben a Komáromi Jókai Színház főrendezője lesz, jelenleg pedig a Pécsi Nemzeti Színház művészeti tanácsadója, rendezője.

 

mehes

 

Méhes László 16 évig tanított zenés mesterséget a Színház-és Filmművészeti Egyetemen.
„Meggyőződésem, hogy a játék a színész különböző, hiteles lelkiállapotainak sorozatán alapul, és hogy a színpadon az összes elem közül a legmeghatározóbb az akusztikus környezet. Ezért az a színész, aki vét az akusztikus környezet törvényei ellen, civillé válik. Tehát annak a bizonyos lelkiállapot-sorozatnak a modulációs pontjait az akusztikus környezet modulációs pontjaihoz kell igazítani. Ez egyszerűnek tűnhet, de valójában hihetetlenül nehéz. Mondok egy példát: ahhoz, hogy a sanzon, amit énekelsz hiteles legyen és valódi hatást gyakoroljon, egy meghatározott soránál kell sírnod. Ezt csak úgy tudod elérni, ha legbelül rendkívül flexibilissé válsz és kifejleszted a képességet, hogy előmozdítsd a megfelelő fizikai, illetve lelki reakciót akkor, amikor akarod. Kezdetben számolnod kell: egyre nevetek – szeretlek, négyre sírok – de te elhagytál. Mélyről kell megszületnie annak a belső tartalomnak, aminek a megnyilvánulása a nevetés, vagy a sírás” - nyilatkozta Méhes László 2013 nyarán a Színház.hu-nak.

 

A debreceni előadás külön érdekessége, hogy Méhes László két egykori tanítványa, Mercs János és Mészáros Tibor is szerepet kapott a darabban. Mészáros Tibor szerint Méhes László „nagy pontosságot kér számon a próbafolyamatok során, nemcsak a formai elemekben, a már-már koreografikus, feszes előadásmódban, hanem a tartalomban is. Az a fajta rendező, aki emlékezteti a színészt, hogy legyen és maradjon színész. Már a főiskolai évek alatt nagy hangsúlyt kapott a „lelkiállapot felcímkézése”, azaz, hogy a színésznek minden mondatáról tudnia kell, hogy az milyen lelkiállapotban születik. "Hasznos útravaló volt” - fogalmazott a színész.

 

013 chioggiai csetepate 15 04 17

Fotó: Máthé András

 

CARLO GOLDONI  (1707-1794) élete és színházművészete

Hegedüs Géza és Nyerges László tanulmányai alapján összeállította Mispál Attila

 

Végig nevetett és végig nevettetett egy izgalmakkal teljes évszázadot, méghozzá két nyelven: olaszul és franciául. Volt úgy, hogy vígjátékait egyszerre játszották Párizsban, Velencében, Bécsben, Weimarban. Halála óta is a legtöbbet játszott színpadi szerzők közé tartozik. A nagy ókori görög és latin komédiaszerzők majd Moliére után a humor új forrásait fedezte fel a színpad számára, amelyek azóta is elemei az új- és még újabb kori vígjátékoknak. Több mint 150 darabot írt, ezeknek java része vígjáték. Szakadatlan író volta mellett volt rendező, színigazgató. És közben fiatal kora óta igen jó hírű jogász. Chioggiában évekig bíró, Velencében mindvégig az ügyvédi kamara tagja, tudós hírű, keresett perbeli képviselő. Nyelvészi buzgalommal kutatta az olasz, majd a francia tájszólásokat. Egybegyűlt ismereteit fel is használta mint humorforrást. Mozgalmas életét nagyon is jellemezték a szerelmi kalandok, házasságát megelőző nagy szerelmi botrányai elől hasznosabb volt elmenekülnie, nehogy büntetőügyekké váljanak. Természetesen a szerelmi bonyodalmak is alkotórészévé váltak humorának. Jellemkomikum és helyzetkomikum - vagyis lélektani tartalmú vígjáték és váratlan fordulatokkal is nevettető bohózat egyaránt otthonos Carlo Goldoni színpadán.


Korában még az előző korszakokból örökölt színházi formák is virultak, mindenekelőtt az álarcos szerepalakítások, a vígjátékokban pedig az úgy nevezett „commedia dell'arte". E műfaj darabjainak nem volt pontosan megírt szövegük: a csak a cselekmény menetét őrző canavacciók (kanavászok) alapján a színészek rögtönözték a dialógusokat. Ez a műfaj egyáltalán nem ismerte a szerző fogalmát, a színész a mű egyedüli alkotóművészének érezhette magát. Goldoni egyik nagy újítása, hogy lassanként kiszorította ezt a meggyökeresedett módszert, és újra a mű alkotójává emelte az írót, költőt, akinek szövegét és gondolatait - a maga művészetével - csak tolmácsolja a színész.

 

015 chioggiai csetepate 15 04 17

Fotó: Máthé András

 

(...)

 

Goldoni íróként is, rendezőként is szívósan igyekezett megvalósítani újításait, melyek mindmáig hatnak a színházi gyakorlatban. Ez nem volt könnyű: a színészek tiltakoztak, olykor lázadoztak ellene. Az álarc nélküli játék megszoktatása még az egyszerűbb feladat volt. Ez az ókor óta természetes játékforma a színpadokon ugyanis már magától is sok helyütt visszaszorult. Angliában, utána pedig Franciaországban a maszk helyett már a maszkírozás terjedt el, vagyis a saját arccal való játékmód, amelyet esetleg módosítottak festett vagy ragasztott szakállal. Itáliában azonban csökönyösen tartotta magát az ábrázolt jellemet jelző álarc használata. A színészek ugyanis féltek a saját arcukkal játszani. A saját arccal való játék neve volt a „mimika". Ez újféle színpadi létezésre késztette a színészeket. Ám mégis könnyebb volt leszoktatni őket az álarcról, mint a „commedia dell'arte" bevett technikájáról, hogy tudniillik a színész ne rögtönözni akarja a szöveget, hanem azt mondja a színpadon, amit az író megírt. Ez ellen indulatosan küzdöttek a színészek. Szerintük a szerző dolga csak annyi, hogy leírja a cselekmény menetét, s jelezze, mikor melyik személy szólal meg. A hogyant azután valósítsa meg a színész. Goldoni előre megírt dialógusait a színészet megsemmisítésének látták. Ő fokozatosan küzdötte le a színészek ellenállását. Először csak a főhős szövegét írta meg szóról szóra, a többi játszó személyét csak jelezte. Persze a megírt költői szöveg sokkal hatásosabb volt, mint a rögtönzések. Ezért lassan a mellékszereplők is elfogadták az egész színjáték végigszövegezését.

 

A színpadi műfajokban is újításra volt szükség. A „commedia dell'arte” mellett már a reneszánsz óta létezett a zenés-táncos „pastorale", a későbbi operett elődje. Monteverdi óta pedig bevett műfaj volt már a végigénekelt opera is. Goldoninak is szüksége volt olykor zenére, de olyanra, amely csak kíséri-színesíti a cselekményt, és nem zavarja a dialógusok megértését. Ki is találta a mondott szöveg és hangszeres zene olyan vegyítését, amelyben világos marad a cselekmény, és önmagában is gyönyörködtető minden zeneszám. A zenészek nem riadtak vissza a kísérőzenék komponálásától. A kor legnagyobb itáliai muzsikusa, Antonio Vivaldi is szívesen együttműködött Goldonival az új műfaj, a „zenés vígjáték" életre keltésében.

 

(...)

 

A teljes írás a Csokonai honlapján olvasható (.pdf).

 

 

További képek az előadásból:

Fotók: Máthé András

 

022 chioggiai csetepate 15 04 17

 

042 chioggiai csetepate 15 04 17

 

048 chioggiai csetepate 15 04 17

 

063 chioggiai csetepate 15 04 17

 

074 chioggiai csetepate 15 04 17

 

090 chioggiai csetepate 15 04 17

 

110 chioggiai csetepate 15 04 17

 

155 chioggiai csetepate 15 04 17 

 

 

Carlo Goldoni

Chioggiai csetepaté


Libera   Varga Klári

Orsetta   Szűcs Kata

Checca   Krajcsi Nikolett

Pasqua   Majzik Edit

Lucietta   Szakács Hajni

Toni   Bakota Árpád

Fortunato   Mercs János

TittaNane   Mészáros Tibor

Beppe   Papp István

Toffoló   Pál Hunor

Canocchia
Vincenzo   Miske László

Jegyző   Vranyecz Artúr

Altiszt   Rózsa László e. h.

Fordította: Török Tamara
Koreográfus: Katona Gábor
Díszlettervező: Rózsa István
Jelmeztervező: Horváth Kata
Ügyelő: Sárkány Gyula
Súgó: Varga Nikolett
Rendezőasszisztens: Sóvágó Csaba
Rendező: Méhes László

Bemutató: 2015. április 17.

Csokonai Nemzeti Színház, Debrecen