"Színész voltam, és mindig az is maradok" - Interjú Méhes Lászlóval

Méhes László színész-rendezőt A chioggiai csetepaté április 17-i bemutatója előtt kérdezte Mispál Attila a rendezés és a tanítás különbségeiről, az egykori tanítványaival való közös munkáról, és a jelenleg formálódó debreceni társulatról alkotott véleményéről.


– Miért jött a Csokonai Színházba, és miért épp egy Goldoni-darabbal?

– A történet ott kezdődik, hogy Ráckevei Anna és Gemza Péter meghívtak egy rendezésre. Föltették a kérdést, van-e valami vágyam, egy darab, amelyet szívesen színpadra tennék. Tudni kell rólam, hogy én nem szeretek semmit sem erőltetni, hiszen a színházak vezetői tudják pontosan, mire van épp szükségük, mi illik bele az évadba. Hasonlóképpen azt is ők tudják a leginkább felmérni, hogy egy színészüknek, ha már eljutott valameddig, milyen súlyú és fajtájú szerep volna épp alkalmas a további fejlődéséhez. Tehát én magam szerepet sem osztok. Megvárom a színházak darab- és szereposztás-ajánlatát, nekem egy dolgom van: örülni neki. Ebben a konkrét esetben is hamar jött a színháztól az impulzus: legyen Goldoni. Jó, akkor legyen talán a Terecske, javasoltam. Inkább ne az, jött a válasz, hanem szereposztási okokból A chioggiai csetepaté. Goldonit soha nem rendeztem még. Fussunk neki, gondoltam.

 

mehes

 

– Tudható az is, hogy rendezői munkáját ez esetben mester-tanítványi viszonyok is színezik. Kérem, beszéljen erről!

– Igen. Vranyecz Artúr, Mercs János és Mészáros Tibor a tanítványaim voltak a főiskolán. Úgy látom, mert úgy szeretném látni, hogy amit tőlem láttak-hallottak, nem tűnt el nyomtalanul. A próbák alatt olykor büszkeség tölt el, amikor azt tapasztalom, hogy anyanyelvi szinten beszélik a nyelvet, amit együtt tanulmányoztunk négy éven át. Erősen használják a munkájukban. Tegnap megnéztem Tibor darabját is, amit ő maga írt és rendezett itt Debrecenben (Istent a falra festeni – a szerk.). Tetten érhető benne az úgynevezett „akusztikus környezettel való harmonikus színészi együttlétezés”. Elbizakodottan úgy vélem, ez is ott gyökerezhet a kezdeteknél a főiskolán, ahol volt szerencsém tanítani őket. Ma már nem tanítok ott. Tizenöt év után abbahagytam. Mostanság az évből hat hónapot Debrecenben, Komáromban (ott vagyok főrendező), Pécsett, Egerben, Kaposváron töltök, ott, ahová éppen rendezni hívnak. Meglátásom szerint a tanítás nem a vizsgaidőszak előtti két hetet jelenti, amikor összehozunk valamit a mesterség-vizsgára. Masszív hetenkénti jelenlétet jelent. A tanárnak kötelessége ott lenni a hallgatók között, minden óráját meg kell tartania, és tudnia kell annyi muníciót adni a hallgatóinak, hogy azok majd később önállóan is tudjanak dolgozni. Én azt vallom, hogy az igazi tanulás az, amikor saját tapasztalásból jövünk rá, mi működik, és mi nem. A tanítás nem rendezés! A kettőnek semmi köze egymáshoz. Mivel időm nem engedte úgy csinálni, ahogy a meggyőződésem diktálja, ezért hagytam abba a tanítást. A gyerekekkel foglalkozni valódi felelősség, mert szó szerint az életükről van szó. Hiszen erősen múlik rajtam is, hogy megnyerik-e az élettel vívott saját csatájukat.

 

020 chioggiai csetepate 15 04 17

Fotó: Máthé András

 

– Az imént említette az akusztikus tér jelentőségét.

– Én zenés színészmesterséget tanítottam. A zenés műfajban meghatározó szerepe van az akusztikus térnek, de fontos más műfajokban is. Egy színészt a színpadon minden pillanatban körülveszi ez az akusztikus tér. Nemcsak a zenét kell érteni ezalatt. Beletartozik a többiek dikciója, szövegritmusa, egy jelenet mozdulatritmusa, a kellékek használatának zöreje, annak ritmusa, a nézői reakciók ritmusa. Egyszer megkérdezték Nádasdy Kálmán tanár úrtól, hogy mi a tehetség. Olyan választ adott, ami egyszerű és bonyolult egyidejűleg. Azt felelte, hogy a tehetség: harmónia. Sajátos harmóniában lenni egy alakkal, egy szituációval, a rendezői gondolattal, harmóniában lenni a nézőkkel. Harmóniában lenni saját magaddal, a vágyaiddal, a színészi akaratoddal. Minél több mindennel vagy harmóniában, annál tehetségesebb vagy az adott pillanatban. Az akusztikus térrel is harmóniában kell lenni. A színésznek a saját belső lelkiállapot-sorozatát úgy kell tudnia megszervezni, hogy annak modulációs pontjait hozzá tudja kötni az őt körülvevő akusztikus tér modulációs pontjaihoz. Az évek során kifejlesztettem egy improvizációs gyakorlatot a főiskolásoknak, amely képes ezt jól reprezentálni. Beteszünk a lejátszóba egy zenét, amelynek jól felismerhető főtémája és melléktémája is van. Az egyik hallgatónak a főtéma ritmusára kell cselekednie-léteznie, a másiknak pedig a melléktéma ritmusa szerint. Ahol a kettő összecseng, ott el kell csattannia egy pofonnak. Mindez a készségfejlesztést szolgálja. Először is kell hozzá jó fül, amely képes felismerni az akusztikus tér modulációs (módosulási) pontjait. Másodszor pedig hajlékony lélek szükségeltetik. Hogy a hallgató ne csak végigcsinálja a ritmust, hanem „létezze” is meg. Hogy a megfelelő ütemponton képes legyen sírni, de valóban, egy másik ütemponton pedig nevetni tudjon, de szívből, igazán. Hogy az agyának egy teljesen más területét (a ritmust érzékelő belső óráját) is képes legyen működtetni a színészi megélés alatt.

 

030 chioggiai csetepate 15 04 17

Fotó: Máthé András

 

– A rendezés során is ezt a módszert alkalmazza?

– Igen, amikor rendezek, akkor is erre építek. A chioggiai csetepaté című darabjában Goldoni – mint általában – egy nagyszerű történetet mesél el. Nekem nem az a rendezői feladatom, hogy a történetet elmondjam, hiszen az már meglévő adottság, hanem a „hogyan” a kérdés. És erre minden rendező más válaszokat adhat. Van, aki a realista színjátszás, van, aki a bohóctréfa, van, aki a commedia dell’arte (bár ezt a műfajt Magyarországon nem igazán tudjuk művelni) felé billenti a Goldoni-előadásokat. Én pedig az imént vázolt módszerem használatával egy Nino Rota zenéivel megtámogatott erős akusztikus térre építem a rendezésemet. Az Országúton, Amarcord, Édes élet című filmekben szereplő dallamokat használom fel. Az Amarcordban szereplő vak harmonikás az én színpadomon élőben muzsikál, ám időnként – rafinált módon – előre rögzített zene is megszólal a játéka alatt. A színészekkel együtt közös célunk egy értékes, felhőtlenül szórakoztató előadást létrehozni, hogy a nézők úgy álljanak föl A chioggiai csetepaté után: ez jó volt, jövünk máskor is. Olyan előadást szeretnénk, amelyben szigorú renddé szervezett a felszabadult komédiázás minden pillanata. Olyat, amely a közönség számára azonnal olvasható. Ez ugyanis egyfajta komfortérzetet ad. A néző könnyedén tudja értelmezni a színpadon történteket, és önfeledten együtt haladhat a szereplők belső életével. Én színész voltam, vagyok, és mindig az is maradok. Hat éve már kizárólag rendezek, de csak azért, mert folyamatosan ezt „dobja a gép”. Nem lehetséges csak örömből űznöm a mesterségemet – hiszen a családommal együtt ebből élek –, és a következő évadot biztonságból már háromnegyed évvel előre le kell kötni. A rendezői felkérések jóval korábban érkeznek mint a színészi felkérések, ebből következik, hogy színészi feladatokra nem jut időm. De hogy mi érdekel igazán? Toronymagasan a tanítás. Ha csak tanításból meg tudnék élni azon a szinten, ahogyan most, széles mosollyal felejteném el a színház összes többi részét, nem lenne hiányérzetem.

 

018 chioggiai csetepate 15 04 17

Fotó: Máthé András

 

– Messziről jött emberként milyennek látja a formálódó debreceni társulatot?

– Az életem nagyobbik részét úgy töltöm, hogy fölkerekedek otthon a három gyerekem mellől, és a nyakamba veszem az országot. (Köszönöm neki, és kérem a Jóistent, hogy adja így sokáig tovább…) Magányos éjszakákon a személytelen színészházi szobákban az ember bizony megkérdi néha magától: mit keresek én itt? De munka közben szerencsére a másik énem a hangadó, amelyik pontosan tudja, hogy a találkozásoktól, az új emberek megismerésétől élesebbé, kommunikatívabbá válik az ember; és ha ütközteti is velük a saját nézeteit, folyamatosan tanulni fog, vagyis mindezektől épül és gazdagodik. Akkor van baj, ha olyan színházba érkezel, ahol „beteg” közösség létezik. Sajnos ilyennel is találkoztam Magyarországon. A debreceni Csokonai Színház azon helyek közé tartozik, amelyek kárpótolják a család távollétét. Itt figyelmet tapasztalok, tehetséget, akarást és küzdést. A színészkollégák megtisztelnek azzal, hogy kétely nélkül bíznak bennem, és hisznek abban, amit együtt csinálunk. Ezért aztán nekem is „kapaszkodnom” kell, bele kell tennem a munkába mindent, amit csak tudok. Örömteli és jó most itt dolgozni.

 

Az interjút készítette: Mispál Attila

Forrás: csokonaiszinhaz.hu